Kerékpárverseny
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 167
Kerékpárverseny
Egy csúf négyemeletes ház legfelsőbb szintjén laktunk anyámmal. Egy kicsi konyha, az ebből nyíló kamrával, melyben csak egy stelázsi fért el, meg egy szoba jelentette az otthonunkat. A szoba nappal egyben anyám varróműhelye is volt. Itt fogadta a kuncsaftjait, itt állt a nagyobbacska munkaasztala is, ahol a kelméket szabta, aztán a legféltettebb kincse, egy lábbal hajtható varrógép, amihez én nem nyúlhattam. Amikor még kisebb voltam, itt is aludtunk, majd anyám kiköltözött a konyhába és egy összecsukható ágyon aludt, mellette állt apám egyetlen hagyatéka, egy vasvázas, ólom súlyú, fekete Csepel kerékpár. Talán még a nagyapjáé lehetett valamikor. Ha csak tehettem lecipeltem ezt a nagy, ormótlan jószágot az udvarra és addig nyüstöltem, míg megtanultam rajta biciklizni. Később már nagyobb utakat tettem meg vele, kimerészkedtem a városka utcáira, föl a várost ölelő dombokra, majd a mezőkön át a távoli falvakig is elkerekeztem. Aztán vállaltam reggelente az iskola előtt újságkihordást biciklivel, vagy tejet vittem ki néhány megrendelőnek. Kaptam ezekért egy kis pénz, de ezt többnyire haszontalanságokra, üveggolyókra, meg ilyesmire költöttem. Az iskolával, leckével, anyámmal nem sokat törődtem. Ha késő este hazaértem, megettem a félretett vacsorámat, aztán már aludtam is. Anyám többször kért, hogy legalább a szemetet vigyem le, vagy hozzak fel a boltból kenyeret; én ezeket meg sem hallottam.
Megtudtam, hogy a városban működik egy kerékpárklub is. Egy bérház alsó szintjén béreltek egy termet, ahol a foglalkozásokat tartották, az udvart meg kisajátították maguknak, itt szerelgették a bringáikat, csereberélték az alkatrészeket, tanácsokat adtak egymásnak. Annyira vonzott ez a klub, hogy folyton ott ólálkodtam körülötte, hallgattam a tőlem idősebb, tapasztaltabb emberek történeteit, utánoztam mozdulataikat. Az idősebb klubtagok nem nagyon törődtek velem, de amikor túrázni indultak, elküldtek, -öcsi nem vagy klubtag, húzz el innen! A klub vezetőségi tagjai közül néhányan, akik régen apám munkatársai voltak, Pista bácsi meg Jani bácsi a védelmükbe vettek, azt mondták, hogy én ,,pártoló tag”vagyok, mindenben részt vehetek és tagdíjat sem kell fizetnem. Így a kerékpárommal együtt én is rendszeresen részt vettem a foglalkozásokon, szerelhettem a „gépemet” a nagyokkal együtt az udvaron. Igyekeztem kedvükre tenni, így gyakran elküldtek a közeli trafikba cigarettáért vagy újságért, ők meg nekem adták a lecserélt, de azért használható alkatrészeiket. Túrázni, versenyezni is mehettem velük. A friss, de azért már acélos gyermek izmaimmal háromszor annyi energiával kellett tekernem a nehéz vasmadaramat, de nem hagytam el, nem kíméltem magamat. Szinte mindig az élbolyban haladtam. A tavasz vége felé hallottam, hogy a nyáron kerékpár versenyt rendeznek. A Csepel Kerékpárgyár meg a Sportszövetség így akarta népszerűsíteni a kerékpározást. Több városban is megrendezik, ahol megfelelő számú versenyző benevezett. Az egyértelmű volt, hogy a mi klubunk is nevezni fog. Azt kellett megszervezni, hogy a városból meg a környező falvakból is minél többen jelentkezzenek. Napokon át plakátokat hordtam, ragasztottam a városban, meg a falvakban. Az első díj egy modern SR-26-os versenykerékpár volt, a gyár ajándéka, a második, meg a harmadik helyezett pénzjutalmat kap. Mivel elegendő versenyző összejött, így a városunkban is megrendezték a versenyt. Hetekkel előtte már naponta edzést tartottunk. Az egyik edzés után Pista bácsi megszólított.
-Peti, remélem nem ezzel a mozsárágyúval indulsz a versenyen! Kiröhögik az egész klubot miattad.
Forgott az egész világ velem, szememet elborította a könny.
-De nekem nincs másik Pista bácsi!
-Akkor szerezz egy normális bringát a versenyre, ezzel nem indulhatsz!
Egy idősebb klubtag odajött hozzám.
-A napokban láttam egy eladó olcsó biciklit, igaz balesetes, ezért adják olcsón. Megnéztem, a váza stabil, horpadások meg küllő hibák, szakadások vannak rajta, de könnyen javíthatók. Ha megveszed én meg a Jocó, - mutatott a mellette álló vállas fiatalemberre - ingyen megjavítjuk neked. Add el ócskavasként a MÉH-be ezt a vacakot, a többi pénzt kérd el anyádtól.
Ekkor szembesültem azzal, milyen ostoba módon pocsékoltam el a pénzemet, üveggolyókra, egyebekre, félre is tehettem volna. Igaz, az nem volna elegendő, de apám egyetlen örökségét ócskavasként eladni, amikor működőképes, nagyon fájt. Ilyet már nem vesz senki, mert pokoli nehéz volt hajtani. De ha sikerül másik biciklit venni helyette, abban tovább él, ezzel nyugtattam magam. De még így is csak a töredéke volt meg a vételárnak. Anyám biztos nem tud adni, alig keres valamit a varrással. Kénytelen olcsóbban meg rövid határidővel vállalni a ruhakészítést, mert a „naccságák” nem szívesen másznak fel a negyedik emeletre, inkább máshova mennek. Hajnalban kel, mihelyt látni lehet és a kézi varrást az ablaknál végzi el. Retteg a téltől, mert akkor későn kel a nap, retteg a betegségtől, mert akkor miből fizetjük a bérleti díjat, villanyt. Tudtam arról, hogy van egy kis dugi pénze. Fillérekből, hosszú évek alatt rakta össze. Tudtam azt is, hogy hol tartja, mert megmutatta. -Petikém, ha valami történik velem, akkor itt van egy kis pénz, egy darabig elég lesz! Ha kérném, biztos nem adná, főleg biciklire nem, de lehet, hogy nem is veszi észre. A verseny után meg visszatenném. Sürgetett az idő, más lehetőségem nem volt. Elvittem a MÉH-telepre apám kerékpárját, nem tudtam odanézni, amikor a kövér átvevő csak úgy belökte a rozsdás vasak közé. Lehorgasztott fejjel jöttem el. Anyám dugi pénze a stelázsiban volt, azzal együtt épp hogy elég volt a pénzem a vételárra. A bringa, Fecske elnevezésű, karcsú, könnyed, tényleg újszerű volt, nem sokat strapálták. Vegyes érzelmekkel vittem a klub udvarára. Az idősebb úr, Imre bácsi, meg Jocó, a vállas fiatalember, ahogy ráértek, hozzá is láttak a javításnak. Nagyon izgultam, hogy időben kész legyenek, mert még gyakorolnom is kellett az új biciklivel.
Soha sem gondoltam volna, hogy az eddigihez képest még milyen további élvezetet tud nyújtani a biciklizés. Fecske valósággal siklott a lábaim alatt, könnyedén vágtattam fel a domboldalakon, mint a madár úgy ereszkedtem le a völgyeken. A súlyos vasmadárhoz szokott izmaimnak meg sem kottyant semmilyen távolság. A verseny előtti késő este boldogan mentem haza. Csodálkoztam, hogy anyám még fenn van, de vacsora nélkül azonnal aludni mentem. Rövid idő múlva anyám megrázta a vállamat.
-Peti, te vetted el a pénzt? Összerázkódtam, nem sejtettem, hogy anyám ilyen hamar felfedezi a pénze eltűnését.
-Nem vettem el semmilyen pénzt! – vájtam bele a fejemet a párnába.
-Az új bicikli honnan van?
-Kölcsön kaptam! Hagyj aludni, holnap verseny lesz! Tetettem az álmosságot és befelé fordultam a falnak. Anyám szó nélkül kiment a szobából. Sokáig forgolódtam, hiszen visszaadom neki a pénzt, nyugtattam magam, de belül nagyon fájt valami. Reggel korán ébredtem, anyám természetesen már az ablak előtt varrt, nem szóltunk egymáshoz. Gyorsan felöltöztem, fogtam a biciklit és elmenetem. A verseny délután kettőkor kezdődött. Már délben gyülekezni kezdtek a versenyzők, nem csak a klub tagok, hanem a városból és a falvakból is sokan voltak indulók. A startvonalnál zászlók lengedeztek, sok árus is kipakolt, hiszen május elseje óta nem volt ilyen ünnepség a városban. Jól ismertem a verseny útvonalát, hiszen előtte többször körbe kerekeztem. Elhaladt a mi lakótelepünk melletti betonúton is, utána végig a patak menti sétányon fel a romos várkastély melletti ligeten, majd onnan át a régi homokbánya lankáin leereszkedve újra érintette a lakótelepünket. Az első körnél már magabiztosan kerekeztem a leggyorsabb tíz között, Fecske mint egy táltos, úgy ficánkolt alattam. Energiától duzzadva feszítettem rajta. A homokbánya utáni lankán lefelé haladva már látszottak a lakótelepünk házai, a betonút, mellette sok kíváncsiskodóval. Az útvonal mentén mindenhol voltak csoportokba verődve bámészkodók, drukkerek, akik biztatták az ismerőseiket. Ahogy haladtunk sebesen lefelé, megláttam a csoportosulás elején az anyámat. Fakó, sokat mosott ruhájában, itt kint a napsütésben sokkal kisebbnek látszott, mint otthon a kicsi konyhában. Azt is most láttam, hogy hajában már több az ősz hajszál, mint a barna, háta a sok varrástól meghajlott. Vékonyka lábain az elnyűhetetlen papucsa. Megsajnáltam, olyan kopott, védtelen volt. Ott állt az első sorban és karját emelte, mint a többiek és kiabált, de hangját nem hallottam, aztán már a tömeg is csak egy elmosódott foltként hullámzott előttem. Szememet mint egy szürke fátyol takarta el a könny, meg a szégyen. Ennek az ősz hajú, hajlott hátú, kis vézna asszonynak a filléreit loptam el, aki életében talán egyszer sem lakott jól, soha nem volt egy rendes ruhája sem. Egy pillanat alatt lepergett előttem minden léhaságom, az üveg golyók, csavargások, apám elkótyavetyélt öröksége. A menet szélére hajtottam, lefékeztem, letettem a lábaimat és csak toltam a kerékpárt. Az emberek kiabálni kezdtek. -Feladta!- Mi történt Peti, elfáradtál? Miért álltál ki?
Odamentem anyámhoz, és a biciklit ledobtam eléje a földre.
-Nem kell ez a bicikli. Anya, én vettem el a pénzt!
-Tudom, -mondta, de nem volt harag a hangjában. – Most aztán indulj és nyerd meg a versenyt. Rajta! Felkapta a földről a kerékpárt, kormányát a kezembe nyomta, hátamnál fogva megtaszított. – Rajta, indulj már, nyerd meg a versenyt!
Ráültem a biciklire és elkezdtem tekerni. Minden dühömet, szégyenemet beleadtam. Tetemes hátrányból indultam, az utolsók között hajtottam a második körben, de csak az előttem kerekezők hátát figyeltem, amint elmaradnak egytől egyik mögöttem. Fecske repült alattam, mint egy táltos csikó, a hátrányom döntő részét sikerült együtt leküzdenünk. Nem nyertem meg a versenyt, harmadik lettem. Anyám nem engedte Fecskét eladni. Én pedig egész nyáron dolgoztam vele, meg még utána is az iskola mellett. Minden forintomat, amit kerestem beletettem a stelázsi alsó polcán lévő köcsögbe. Lassan összegyűlt anyám megtakarított pénze, megbocsátott, talán már el is felejtette az egészet, de én, amíg élek szégyellem.