Kávépénz
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 269
Kávépénz
– Nem hiszem el! Mi a fészkes fene megint ez? Itt volt még tegnap délután a dobozban egy ezres, meg egy ötszázas a sok apró mellett, most meg a papírpénz teljesen eltűnt! Ki a rosseb lopkodott már megint! Délben akartam kávét venni, de most nincs miből, csinálja tovább, aki akarja, én kiszálltam ebből! – Horváthné mérgesen odavágta a dobozt az írógép mellé, és az asztalához ült.
– Gyerekek, ez tényleg szemtelenség! Én is tudom, hogy volt még tegnap egy ezres itt. Palotai Zita tette be, mert apróra volt szüksége. De hogy lehet valaki ennyire pofátlan, hogy elveszi! – fakadt ki Margit. – Az utolsó adag kávét még felteszem. Mindenki kér?
A könyvelők bólogattak. A reggel mindjárt ezzel a kellemetlenséggel kezdődött. Csendben pakoltak ki az asztalukon, mindenki magán érezte a másik tekintetét, akár mindenki gyanús lehetett. Az a legrosszabb, amikor az ember becsületébe gázolnak, az alaptalan gyanúsítás vérlázító. Sokuknak sírásra állt a szája.
– Ez már isten tudja, hányadik eset. Nem csak mérgelődni kell, hanem ki kell deríteni, mi folyik itt, mert teljesen megmérgezi a légkört. Én senkiről sem tudom elképzelni közülünk, hogy lop. Nem lehet, hogy a földszinti számlázók közül valaki feljár ide? – dünnyögött Joli. – Én már kilenc éve dolgozom itt, az átépítés előtt nem volt ilyen, az biztos.
– Én már gyanúsítottam korábban Visegrádinét lentről, mert mindig kisírt szemmel, meg monoklival jár be dolgozni, de Éva megvédte, azt mondta nem az az asszony volt. De ő mindenkit megvéd – mondta Zita.
– Helló csajok! – vágtatott be Annuska, idős, dagadt lábú, ősz asszony, és zihálva rögtön rávetette magát a jelenléti ívre. – Hála istennek nem volt még itt Éva, hogy elvigye, pedig már elmúlt nyolc óra. De miért vagytok ilyen kifacsartak, mi mérgezi már megint a levegőt? A kávépénz? Ki a fenét érdekel! Hát tudjátok meg, nekem nagyon jó napom van ma. Tegnap, amikor hazamentem, még délután is rekkenő meleg volt. A szomszéd ember a múlt heti vihar összetört cserepeit rendezte a háztetőn. Én pont aláláttam a kerítés szélétől. Sortnadrág volt rajta. Hát gyerekek! Nem bírtam levenni róla szemem. Olyan nagy, kemény tökei voltak, majd felrobbant a nadrág rajta. Egész éjszaka ez járt a fejemben.
A nők nevettek, Éva lépett be a terembe a jelenléti ívért. A felújítás óta ő az igazgató titkárnője, úgy három éve. Alacsony, szolid öltözködésű, fiatal nő. Az igazgatónak pont ez tetszett. Ki nem állhatta a festett, tűsarokban topogó, csipogó libákat, akik tele vannak mütyürökkel, meg mindenféle hülye magazinokkal. A lány testi hibája sem zavarta. Tulajdonképpen senki sem tudta, milyen betegség vagy tünet ez, nem merték megkérdezni. Évának a nyaka szélesebb volt, mint az arca, mintha egy vastag sál lenne többszörösen körbe tekerve rajta. Szőkésbarna, vállig érő haja csak részben tudta leplezni. Csendben, megbízhatóan dolgozott, ez a lényeg.
– Képzeld Évi, – rontott rá köszönés nélkül Horváthné, – valaki már megint fosztogatta a kávépénzt! Esküszöm, megfojtom, ha kiderül, ki volt az.
Mindenki, egymás szavába vágva elkezdte mondani a magáét, újra felhozták Visegrádinét, sőt a takarítónőt is.
– Takarítónő úgy rám rontott, majd letépte a hajamat, amikor rákérdeztem a dologra. De nem gondolnám, hogy ő volt. Ennyi pénzért nem kockáztatja az állását – emlékezett vissza Zita.
– Én azt gondoltam, hogy áthelyezzük egy titkos helyre a kávépénztartó dobozt. Napközben itt lesz elöl, de munkaidő után elzárnánk egy rejtekhelyre. Még nem tudom, hol lesz, de neked megmondjuk, Évi. Margit, szemével körbetekintett az irodán, az alkalmas helyet keresve.
– Ugyan már, semmi közöm hozzá, de jó ötlet a titkos hely.
– Hát én csak annyit figyeltem meg – szólt bele Annus, – hogy az utóbbi fél évben szaporodott meg a lopkodás. Nem csak kávépénz tűnt el, hanem egyéb is a hűtőszekrényből.
– Ezt csak azért mondja Annus néni, mert én jöttem utoljára, nagyjából fél éve. Mindjárt a belépésem napján loptam el a sajtot a hűtőszekrényből, mi? – heveskedett Kenderes Zsuzsi és az asztalára csapott.
A napok csendben teltek. Olyan vihar előtti csend uralta a hangulatot az irodában. Általában nyugalom volt, de egy félreértett szó, vagy nézés azonnal nagy kiabálást váltott ki, aztán hirtelen csend lett megint. Lehet, hogy jó ötlet volt a kávépénz titkos helyre helyezése, vagy az illető szállt magába, de egy ideje nem tűnt el semmi, úgy két-három hétig.
Egy napon az ebédszünethez készülődtek. Egy részük a városban töltötte el az ebédidőt, másik részük bent melegszendvicset ebédelt. Ez is megváltozott az utóbbi időben. Kezdetben közösen vásárolták meg a hozzávalókat, de miután gyakran eltűnt a sajt vagy a ketchup a hűtőből, inkább mindenki maga otthon elkészítette nyersen a szendvicsét és itt csak megsütötte. Margit indult a teakonyhába, hogy bekapcsolja a szendvicssütőt, de mindjárt kiáltása hallatszott.
– Ne, ne! Álom ez, vagy valóság! Nem hiszitek el, eltűnt a szendvicssütő! Vagy eltette valaki valahová?
Sorra nyitogatta a konyhaszekrény ajtaját, benézett mindenhová. Nincs. A többiek odaszaladtak, ledobták a bevásárlószatyrokat az asztalokra, kiabálni kezdtek.
– Ezt már nem lehet tűrni, megyek a főnökhöz, csináljon itt rendet, mert én felmondok. Ilyen helyen nem lehet dolgozni – fakadt ki Horváthné és elviharzott.
Az igazgató ingerült lett, de érezte, az eset már a munka rovására megy, ezért felkérette a földszinti irodák dolgozóit is az emeleti nagyterembe és türelmet erőltetve magára, meghallgatta a túlfűtött előadásaikat különböző tárgyak eltűnéséről az utóbbi időben.
– Emberek, két vidéki telepünkön a cég fennállását befolyásoló ki- és beszállítások folynak ebben az időben, és most ezzel az ostobasággal kell foglalkoznom. Nem hiszem el, hogy ilyen pitiáner dolgok még előfordulnak ezen a világon. Főleg azt nem értem, hogy miért. Három éve volt a felújítás. Mind a két emelet egy-egy teakonyhát kapott. Konyhaszekrénnyel, kávéfőzővel, vízmelegítővel, porcelán kávéscsészékkel. De hol vannak, egyet sem láttam az előbb itt, csak színes saját csészéket.
– Még tavaly Tóthné búcsúztatásakor levittük a földszintre, aztán nem hoztuk vissza őket – mondta Margit.
– Nem, még decemberben én magam hoztam fel az összeset, a konyhaszekrény pultján helyeztem el őket – toppantott indulatosan Ida a földszintről.
Néma csend következett, a munkatársak értetlenül egymásra néztek. A főnök telefonja megcsörrent.
– Folytassák nélkülem, a simoni telepre kell mennem sürgősen – szólt izgatottan. – Horváthné számoljon majd be a történtekről – hadarta és elsietett.
– Tessék, a kávés csészék is eltűntek, és még mik, amikről még nem is tudunk. Kiabáltak össze-vissza.
– Na ugye, nem csak fél éve történtek itt lopások, mióta én itt vagyok! – kiáltotta kárörvendően Kenderes Zsuzsi.
– A csészéket meg a pénzt munkaidő alatt is el lehet emelni egy ügyes személynek. De a szendvicssütőt csak munkaidő után lehet kivinni a konyhából a terjedelme miatt.
– Mit akar ezzel mondani, Annus néni? – kérdezte Zsuzsi.
– Azt, angyalom, hogy tegnap munkaidő után láttalak az edénybolt előtt állva, hogy visszaosontál az irodába.
– De én csak az esernyőmért szaladtam vissza, mert elkezdett csepegni az eső! Láthatta azt is, hogy néhány perc múlva már vissza is jöttem!
– Nem Kenderes Zsuzsi vitte el a szendvicssütőt – vágott közbe Éva, – hagyjátok békében, de nekem is mennem kell.
Hirtelen megint néma csend lett, mindenki a lányra nézett, aki kivörösödve ült a székén.
– Hallottátok, nem? - … Továbbra is fagyos némaság ült a teremben. – Hát én ezt nem hiszem el, tényleg engem hibáztattok, én vagyok a pitiáner tolvaj a ti szemetekben! Mert én vagyok a legfiatalabb! – könnyek gyűltek a szemében és odavágta a tollát az asztalhoz. – Tudjátok meg, hogy nem érdekeltek. Elmegyek ebből a kuplerájból, ilyen utálatos bandát még nem láttam – kirúgta maga alól a széket, felkapta táskáját és kiszaladt a teremből, végig a folyosón. Ez a vénasszony, hogy döglene meg, ez találta ki az egészet! Fortyogott magában. Csak a férfiak tökein jár az esze, aztán még az igekötőkkel sincs tisztában. Nem, nem fogtok ti a becsületembe gázolni! Lerohant a lépcsőn, ki az utcára.
Az út másik oldalán, kicsit lejjebb, van egy hirdetőoszlop, egy új gyár az ipartelepen dolgozókat toboroz, úgy látta, a napokban könyvelőt is felvesz.
Kint az utcán, szemben az épülettel egy busz állt, rengeteg fel-és leszálló utassal. A lány elrohant a jármű szélénél és épp hogy kilépett mögüle az útra, egy távolsági busz dudálását meg fékcsikorgását hallotta. Aztán egy hatalmas ütést érzett a fején, jobb vállán meg a combján, amitől magasra felemelkedett, úgy tűnt neki a könnyű szélben, hogy a házak tetejénél is magasabbra. Elhallgatott minden, végtelenül hosszú csend ölelte át, amitől egész testében, lelkében megkönnyebbült.
Az asztalon álló lámpa selyemernyője fülledt, bordó színnel árasztotta el a szobát. Éva pongyolában feküdt az ágyon és a konyakos pohár szélét nyalogatta. Arca, egész teste izzott, combjai lüktettek, lihegett, egész teste bepárásodott. Letette a poharat, derekát, mellét kezdte el masszírozni. Újra és újra átgondolta a tegnap délután történteket.
Már a megszervezése is kéjes izgalommal töltötte el. Nála a lopással járó feszültség szexuális izgalmat váltott ki. Előző nap a nyomtatványos raktárban, ahol a tisztítószereket is tartja a takarítónő, egy-két iratokkal teli dobozt közel az ajtóhoz húzott. A szája már ekkor kiszáradt, a teste lüktetni kezdet, mint aki titkos találkára készül.
Tegnap, munkaidő után akkor lépett ki a szobájából, amikor a takarítónő épp a tisztítógépért ment a raktárba. Intettek egymásnak. Ő gyorsan végigsietett a folyosón, tudta, hogy a takarítónőnek néhány percre szüksége van a torlasz eltávolításához, bement a könyvelői irodába, betette a szendvicssütőt a nála lévő szatyorba. Amint megpillantotta, már izgalom töltötte el, remegve végigsimította vele a mellét, hasát és csak utána tette a szatyorba, Ma délig még nem is tudta, hogy Kenderes Zsuzsi megzavarhatta volna, az a liba az esernyőjéért ugrott vissza. Ez a körülmény további kéjes izgalommal töltötte el, ami csak tovább korbácsolta a szenvedélyét. Megoldotta volna azt is.
Mennyi szerelmes éjszakát szerzett neki a kávépénz lenyúlása is. Minden lebuktató trükköt felismert. A süketek még a titkos helyet is el akarták neki árulni. Nem kell, rájön ő magától is, így nagyobb az élvezet. A kávéscsészék ellopása, mint egy-egy lopott csók, már nem elégíti ki. Több kell. Egyre több, egyre merészebb. Mikor a takarítónő kitolta a gépet a raktárból, ő már a lépcsőn ment lefelé. Intett is neki. Az a hülye csaj meg délután elkezdett rohangászni és egy busz elé lépett az úttesten, pedig ő kijelentette mindenki előtt, hogy nem a lány lopott. Az meg csak rohant, rohant... esztelenül.