Katonatörténet
Írta: HayKováts
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 430
Katonatörténet
Apám nyolcvanéves születésnapját ünnepeltük Dömösön. Víkendházunk a meredek hegyoldalon épült, teraszáról belátható a Duna kanyarulata Visegrádtól Zebegényig. Napközben voltak vendégeink, akik még sötétedés előtt elköszöntek. Nevelőanyám elmosogatott, és lefeküdt aludni. Sok volt neki a nyüzsgés, ő is már hetvennyolc éves. Édesapám az asztalhoz hívott a teraszon. Saját készítésű borát kínálta.
1941-től negyvenhétig hordott katonazubbonyt. Túlélte a Don-kanyart, és a visszavonuláskor Sopron mellett fogta el egy szovjet lovas járőr, akik a vonathoz kísérték, amin elvitték málenkij robotra a Krím-félsziget keleti oldalára, egy orosz kőbányába. Csak ’47-ben jöhetett haza. Már többször idézte fel azokat az eseményeket, amiket ebben a korszakban élt át, de akkor, a nyolcvanadik születésnapja estéjén olyan történetet mesélt el, amelyet még nem hallottam tőle.
Bort töltött a poharamba és a sajátjába is. Koccintottunk, megköszörülte a torkát, és
belekezdett:
– Negyvenegyben százhúszfős századdal indultunk a Don-kanyar felé. Harc közben elvesztettük a katonáink kétharmadát, de a visszavonulás volt a legsiralmasabb negyvennégy telén. Éheztünk, és sokak lába lefagyott a menetelés közben. Naponta ötven kilométer gyaloglás a mínusz húsz-huszonöt fokos térdig érő hóban még jó kondícióban lévő katonának is komoly erőpróba. Nekünk alig jutott meleg étel, a kenyér meg szinte ehetetlen volt. Esténként temettünk.
Kézigránáttal robbantottunk sírhelyet, mert a talaj kővé volt fagyva. A sebesülteket két málhásszekéren szállítottuk. Közülük többen csendben elaludtak a hideg miatt. Másokkal a sebük végzett. Nekem szerencsém volt, mert a kórház-kocsin utazhattam az orvosunk mellett, mint műtős segéd és a röntgen kezelője. Doktor Fügedi Ottó egri születésű volt, de pestre házasodott. Mégis, amikor új öltönyt akart varratni magának, akkor apámhoz járt vissza Egerbe. Jó barátságban voltak, és amikor megkaptam a behívóparancsot, apám megkérte az orvost, segítsen elintézni, hogy ne kerüljön a fia tűzvonalba. Mivel őt is bevonultatták, maga mellé vett szanitécnek. A kórházkocsinak saját áramfejlesztője volt a világításhoz, meg a röntgen működéséhez. De a kocsit lovak húzták, amíg ki nem dőltek. A Kárpátalján az ott élő magyaroktól kaptunk egy erős muraközi lovat. Az húzott minket a határ közelébe egy vonatállomásig, ahol bevagonírozták a századunkat egy marhavagonba. Már ami maradt belőlünk, mert az állomásra csak huszonnyolcan érkeztünk. A súlyosabb sebesülteket útközben eltemettük. Nekem kellett megírnom a halotti bizonyítványokat, amiket aztán Fügedi doktor aláírt – mesélte apám szomorúan.
Közben kiürültek a poharaink. Éreztem, hogy kezd a fejembe szállni a finom borocska, és legszívesebben azt mondanám: „Apu, ezt már többször hallottam. Nem megyünk inkább aludni?”
De úgy tűnt, születésnapos édesapám még jól bírja, és nem akartam megbántani. Így aztán megvártam, hogy újratöltsön. Aztán folytatta.
– Hullafáradtak voltunk, és mélyen elaludtunk a vonaton. Egyedül a századparancsnokunk, Varga főhadnagy tartotta magát, és csak Komáromnál ébresztett fel minket. Elmondta, hogy sehol nem engedik leszállni a századot, így a németekkel együtt kell utazni tovább Ausztria felé. Azt is elmagyarázta, ha valaki meglógna a vonatról, azt katonaszökevénynek tekintik, és ahol elcsípik, ott lövik agyon. Ennek ellenére, ahogy besötétedett, sorra ugráltak le a katonák a lassan döcögő
szerelvényről. Többségüknek rokona élt a közelben, vagy éppen a környéken született. Reggelre mindösszesen tizenöten maradtunk. Varga főhadnagy nem titkolta ijedtségét. Ő volt felelős a létszámért.
– Apu, te miért maradtál? – kérdeztem közbe. – Biztosan el tudtál volna bújni valahová, amíg véget ér a háború.
– Egyrészt több mint három éve nem jártam otthon. Nem ismertem a hazai viszonyokat, és azt sem lehetett biztosan tudni, hogy vége a háborúnak. Keringtek híresztelések a német csodafegyverről. Másrészt nem volt rokonom, de még ismerősöm sem a Dunántúlon.
Katonaruhában, menlevél nélkül néhány óra alatt elfogtak volna az utakon járőröző tábori csendőrök. Azok nem harcoltak a fronton, de parancsuk volt rá, hogy helyben kivégezzék a katonaszökevényt. A parancsot gondolkodás nélkül teljesítették. Olyanokat válogattak a tábori csendőrök közé, akikben nem volt egy cseppnyi együttérzés sem a frontot, a véres harcokat átélt katonákkal szemben. Ha még érdekel a történetem, elárulom, hogy végül összefutottam velük.
Hát persze, hogy érdekelt. Apám utolsó mondatától kijózanodtam. Éberen vártam a folytatást.
– Ott tartottam, hogy a századparancsnok majd szétrobbant, amikor felfogta, mennyien hiányoznak. De nem lett retorzió a németek részéről, mert Sopron közelében lebombázták a síneket, a vonat leállt a nyílt pályán. A németek is a vonat mellett lapultak a hóban. De a légitámadás nem folytatódott, és a német katonákért teherautókat küldtek, amikre mi már nem fértünk fel. Legalábbis a német parancsnok így tájékoztatta Varga főhadnagyot, aki jól beszélt németül. Ekkor még négyen leléceltek. Olyan srácok, akiket nem várt senki otthon, és jól beszéltek németül. Maradtunk mindösszesen tizenegyen, és ekkor jött a mentőangyal.
– Na, nee… – szóltam közbe meglepetten.
– Pedig akkor pont annak tűnt, olyan szép volt a terv, és minden adva volt hozzá. De nevezheted a Gondviselés megnyilvánulásának is.
– Rendben, folytasd csak, figyelek.
– Az egyik legifjabb közlegény – csak dereng a neve: Köllő, vagy Küllő Gézának hívták – odament a századparancsnokhoz, és suttogva kezdett beszélni hozzá. Varga főhadnagy figyelmesen hallgatta, majd félrehúzódott Fügedi doktorral. Néhány percig sugdolóztak, aztán a főhadnagy maga köré gyűjtötte maradék katonáit a sínek melletti erdő szélén. Kiderült, hogy a közlegény szülei a soproni hegyek között megbújó piciny településen, Harkán laknak. Apja erdész, öccse segít az édesanyjának az állatok gondozásában. Mert a birkákon kívül van tehenük, szamaruk, kecskék és tyúkok is. Tehát lesz mit enni, és a birkahodályban elalhatunk, az állatok majd melegítenek. Nincs egész tíz kilométer az erdőn keresztül, és Géza jól ismeri az utat.
A kilenc frontkatona ujjongásba tört ki, köztük én is fellélegeztem a remeknek tűnő lehetőség hallatán. Azt csak utólag tudtam meg, hogy a doktor úr megkérdezte a századparancsnokot, mi lesz, ha tábori csendőrökkel, vagy határvadászokkal futnánk össze? Varga határozottan kijelentette: Akkor lelőjük őket.
– Erről hogyan szereztél tudomást? – kérdeztem.
– Fügedi doktor mesélte másnap. Vele a fronton bizalmas kapcsolatba kerültem. Na, de folytatom. Estére érkeztünk a tanyára, és nem futottunk össze egy lélekkel sem. Géza járatlan ösvényeken vezetett minket. A meglepetés az érkezésünkkor ért. Gézát a szülei és az öccse szeretettel ölelték magukhoz. Édesanyja szeméből könnyek csorogtak. Azt gondoltam, örömkönnyek. De a könnyei fájdalommal keveredtek. Kiderült, hogy előző nap egy német hadtápos szakasz járt náluk, és minden élelmet, sőt, még az állataikat is rekvirálták.
– Az azt jelenti, hogy lefoglalták?
– Még hogy lefoglalták? Teherautókon mindent elvittek, ami ehetőnek számított a tanyán. Krumplit, kukoricát, szalonnát, kolbászt a kamrából, és a szamáron kívül minden állatot, amit el tudtak kapni. Mert néhány baromfi, birka és az egyik kecskéjük beszaladt az erdőbe, és csak este jöttek vissza, amikor a németek már elmentek. Szerencsére a birkahodály mögötti füstölőt nem vették elég alaposan szemügyre. Ott még maradt kolbász és szalonna az utolsó vágásból.
– Így mit tudtatok enni?
– Mindünknél volt brúgó…
– Mi az a brúgó? – tettem fel a kérdést csodálkozva.
– Hát, a kenyeret hívtuk brúgónak, mert nem is kenyérnek nézett ki. Barna volt, korpából, kukoricacsutkából és kevés lisztből gyúrták. Arra volt jó, hogy ne dögöljünk éhen. De az erdész adott hozzá szalonnát, kevés kolbászt, hagymát. Így már fenséges ebédnek számított. Csakhogy ez két-három napnál tovább nem tarthatott ki. Ezért a századparancsnok kért egy önként jelentkezőt, aki az erdész kisebbik fiával elmegy a hat kilométerre lévő Hasfalva-tanyára, és hoz zsírt, lisztet, cukrot…
– Most viccelsz? Jól értettem? Hasfalva?
– Igen, fiam, jól hallottad: Hasfalvára kellett elmenni, ami a határ német oldalán volt. Tudhatod, Ausztriát bekebelezték a németek. Abban az időben szorgalmas magyar emberek éltek ott, és volt egy titkos raktáruk.
– És te jelentkeztél önként?
– Igen. Mindig is szerettem járni a hegyeket, és én jobb erőben voltam, mint a társaim. Egy bökkenő adódott. A Géza öccse siket volt. Nem teljesen néma, de csak nehezen, alig érthetően nyögdécselve tudott beszélni. Viszont tudott szájról olvasni…
– Miért nem az a Géza ment veled?
– Mert ő katonaszökevénynek számított, az öccsére meg nem vonatkozott a hadkötelezettség, ha útközben igazoltatnának. Varga főhadnagy írt egy nyílt parancsot, ami csak egy hülyének lett volna hiteles, és adott pénzt a századkasszából. Géza megkérdezte, akarok-e civil ruhába átöltözni, de jobbnak gondoltam katonaruhát viselni. Így az öccsével, Antival – most jutott eszembe a neve – másnap reggel nyolc körül elindultunk. Akkor már világos volt. Ne felejtsd el, 1945 januárját írtuk.
Mindketten télikabátban, én a katonaiban. Vállapomon három kis csillag jelezte szakaszvezetői rendfokozatom. Vállunkon hátizsák, amikben még egy-egy üres hátizsák volt, amit teletömve a mellünkre akasztva hoztunk volna Hasfalváról visszafelé.
– Miért mondod, hogy „volna”? Nem sikerült a küldetés?
– Jól sejted, fiam. A határszegélyen belefutottunk két lesben várakozó tábori csendőrbe.
Kezdett leszállni a köd, mintha füstgránátot dobtak volna elénk, és ezek a földút melletti vaskos fatörzsek mögött bújtak el. Öt méterre lehettünk tőlük, amikor előléptek és puskát fogtak ránk. Jól megtermett férfiak voltak, mindkettő fél fejjel magasabb volt nálam, és legalább ötven kilóval nehezebb. Ezek nem éheztek a fronton. Az egyiknek Hitler-bajsza volt, az förmedt ránk nagy hangon. Kezeket fel! Igazolják magukat! Megtorpantunk. Feltartott kezekkel nem tudom elővenni a nyílt parancsom. Láthatják, nincs puskám, a pisztolyom a tokjában. A parancs meg a kabátomban van – mondtam a csendőrnek. Azt már előre egyeztettük Antival, ha igazoltatáskor beszélni fogok, figyeljen a számra, és minden mozdulatomra is. A csendőr rám szegezte a puskáját és engedélyt adott, hogy elővegyem a nyílt parancsot. Jobb kézzel kigomboltam a kabátom, és benyúltam a belső zseb felé, de eszemben sem volt a hamis parancsot elővenni.
– Hát, mit csináltál helyette abban a szorult helyzetben? – kérdeztem feszülten.
– Még előző este varrtam a belső zseb fölé egy drót kampót, és induláskor ráakasztottam egy orosz kézigránátot. A hüvelykujjammal kihúztam a biztosító szeget. Közben a csendőr rám mordult:
Mit piszmog ennyit? Csak nem szeretném, hogy elszakadjon a parancs – válaszoltam. Aztán mély levegőt vettem, elengedtem a rugós biztosítót, kettőig számoltam, és odavágtam a gránátot a két csendőr közé. Ugyanabban a pillanatban balkézzel elkaptam Anti grabancát és lerántottam a földre.
Én is hasra vágtam magam. Azért számoltam kettőig a kibiztosítás után, mert nem szerettem volna, hogy valamelyik csendőr visszarúgja a labdát. A gránát, ahogy földet ért, már robbant is. Félméteres krátert hagyott a földút közepén. Onnan szórta szét a repeszeit minden irányba,szerencsére minket nem talált el egy sem, de a két nagydarab csendőrrel rendesen elbánt.
– Hát, ez durva lehetett, apu. Ezután már nem mentetek el élelmiszerért Hasfalvára.
– Nem mertünk továbbmenni. A robbanás hangja kilométerekre elhallatszott. Akár a csendőrőrsről, akár a határvadászoktól küldhettek egy rajt, hogy járjanak utána. Nem volt több gránátom, és felelős voltam Anti életéért is. Szégyenszemre visszagyalogoltunk a tanyára. De a folytatást hagyjuk holnapra. Kezdek elálmosodni – mondta édesapám, és felállt az asztaltól.
A folytatást már ismertem. A következő beszerzőútján kapták el apámat a ferdeszemű muszka lovasok, és bekísérték egy gyűjtőhelyre. Onnan vonaton szállították hadifogolyként kényszermunkára. Két és fél évet vettek még el az életéből.
Másnap reggelinél apu odasúgta: – Este a bor beszélt belőlem. Nem biztosítottam ki a gránátot, csak közéjük dobtam, és Antival befutottunk az erdőbe. Lőttek ránk, de a ködben célt tévesztettek.
Csak hümmögve bólintottam, de nem hittem el a katonatörténet kozmetikázott változatát.