Karácsonyi történet
Írta: Szilasi Katalin
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 122
Karácsonyi történet
– Ákom…, bákom…, zsákom…, mákom – mondogatta Böbe, vagy ahogy a faluban nevezték, a bolond lány. Nagy bakugrásokkal tartott hazafelé a boltból. Az éjjel havazott. A házak előtti járdákat már lesöpörték, de Böbe az árok mentén felhalmozott hókupacokban ugrabugrált. Egy szembe jövő öregasszony gyenge madárkahangján meg is szólította.
– Ej, te bolondos! Nagyanyád nem fog örülni, ha vizes lesz rajtad a ruha. Nézd csak, a kosarad is kiborult, a zacskó mák ott van az árokban.
– Ákom…, bákom…, zsákom…, mákom – volt a válasz, meg egy nagy kacagás, ahogy az árokba ugrott a kiesett holmiért. Mikor kimászott, megrázta magát, mint egy kutyakölyök. Helyes kis arcán, kondor, fekete haján itt-ott megült a hó. A szeme csillogott, akár egy hároméves kisgyereké a kedvenc játéka közben.
Csakhogy Böbe már a tizenötödik évében járt. Szép nagylány volt, de a beszédjén, a viselkedésén látszott, hogy születésekor agyvérzést kapott. Pesten nevelkedett. A szüleivel egy négyemeletes, komor-szürke ház legfelső szintjén laktak. Kisgyerek korában csak a körfolyosóra merészkedett ki, a sötét, barátságtalan lépcsőházat nem szerette. A lift csattanásától mindig megijedt. Aztán, ahogy elérte a pubertáskort, megváltozott a viselkedése. Különös szokást vett fel. Éjjel, mikor mindenki aludt, kiszökött a lakásból, és a nagyváros utcáin bolyongott egy jó órát. Majd hazament, és jóízűen aludt reggelig. A szülei eleinte eldugták előle a lakáskulcsot, de ha nem tudott kijutni, sikoltozott, tépte magáról a pizsamát, alig lehetett lecsillapítani.
Mikor tizennégy éves elmúlt, anyja-apja úgy döntöttek, hogy leviszik falura a nagymamához. Az öregasszony örült az unokájának, de a nagyapa morgolódott:
– Micsoda felelősséget veszünk magunkra! Hiányzik ez nekünk?
– Ne morogj, te vén medve! Nem lesz semmi baja a lánynak. Itt mindenki ismer mindenkit, nem fogják bántani. Hadd bolyongjon kedvére, ha ez a mániája!
Böbe ettől kezdve minden éjjel végigment a falu főutcáján. A kutyák megugatták, ő meg visszavicsorított rájuk. Egy idő után az állatok megszokták az éjjeli látogatót, és csöndben maradtak.
Böbét a nagyanyja kisebb-nagyobb munkák elvégzésére is megtanította. Felírta neki a vásárolni valót, és elküldte a boltba. Azt a néhány tyúkot ő etette, amiket ünnepekre nevelt az öregasszony. A konyhában is segédkezett, főleg a mákot szerette darálni. Határtalan jókedvét most is az váltotta ki, hogy megérezte a karácsony előtti készülődés hangulatát. Szinte már a szájában érezte kedvencének, a mákos kalácsnak utánozhatatlanul csábító ízét.
– Látom, hoztál mindent, ügyes vagy – dicsérte a nagyanyja, amikor Böbe végre hazaért. – De csupa csatakos a nadrágod, eredj, öltözz át!
A lány csak állt, a szemét le nem vette a mákos zacskóról.
– Menj már, megfázol!
– Csak egy kicsit… egykicsitegykicsitegykicsit… – hadarta Böbe.
– Na, jól van, nyisd ki a szád! – és az öregasszony a felbontott zacskóból adott egy kanálnyit a lánynak. Böbe szinte nyüszített örömében, és szaladt a szobába átcserélni a vizes farmerját.
A szenteste békésen telt. Az ünnepi vacsorán legnagyobb sikere a mákos bejglinek volt. Nemcsak Böbe örült neki, hanem a nagyapja is nagyon nyalogatta a száját utána. Dicsérni persze nem dicsérte az asszonyt, sosem szokta, nehogy elbízza magát. Később az öregek kártyázni kezdtek a jó meleg cserépkályha mellett, a lány pedig készült szokásos vándorútjára.
– Sapkát is vegyél! – szólt utána a nagyanyja.
Böbe, ahogy kilépett a kertkapun, csodálkozva látta, ez az éjszaka más, mint amit megszokott. Szinte minden ablakban volt fény, legtöbb helyen a karácsonyfaégők világítottak. Az egyik udvarban délután hóembert építettek a gyerekek. Most ott állt Böbével szemben szénfekete szemével, vigyori szájával, hosszú répaorrával. A lány nézte egy ideig, majd ő is vigyorogni kezdett, és előhúzott a zsebéből egy darab összenyomorgatott mákos süteményt.
– Ajándék. Böbe is szereti – nyújtotta a hóember felé. Aztán hogy annak nem kellett, majszolni kezdte a bejglit.
A falu lassan megélénkült. Az emberek a templomba igyekeztek, az éjféli misére.
– Mi van, Böbe? Sétálgatsz? Boldog karácsonyt! – szólították meg többen. Ő csak nézte őket, majd elindult utánuk. A templom ajtajában megállt. Eszébe jutott a nagyanyja, aki minden sétája előtt elmondta neki:
– Sehová nem szabad bemenni, akárhogy hívnak!
Most is csak kívülről figyelte a gyülekezőket, a feldíszített oltárt, és hallgatta egy ideig a hívogató orgonamuzsikát. Szinte elvarázsolta a nyüzsgés, a fény, a zene. Az elragadtatottságtól csillogott a szeme, nevetett szinte az egész arca. Aztán a plébános beszélni kezdett, ő meg elindult hazafelé. Már a kerítésüknél járt, mikor valaki utána szólt:
– Hova rohansz? Várjál már meg, kisanyám!
A pap unokaöccse volt, aki a téli szünetet a nagybátyjánál töltötte. Mikor meglátta Böbét a templomajtóban, megtetszett neki a csodálkozó szemű lányka, és utánaeredt.
– Ne félj, nem eszlek meg! – mondta, és megfogta Böbe karját. A lány megijedt, hátrálni kezdett, és a kezében szétmaszatolódott kalácsdarabot a fiú felé nyújtotta. A nagy, lakli srác csak vihogott. Böbét a kerítéshez nyomta, és a kabátja alá, a melle után nyúlt.
Böbe hirtelen sikoltani kezdett, hosszan, elnyújtottan. Mint egy segélyt kérő állatnak, olyan volt a hangja.
A nagyapja szinte azonnal kiszaladt a házból, fölkapta a tornácon levő hólapátot, azzal rontott a fiú felé.
– Eltakarodj innen, te mocsadék, vagy kitaposom a beledet!
A srác pillanatok alatt eltűnt, Böbét meg az ölében vitte be az öreg a házba.
Karácsony első és második napján a lány csak feküdt az ágyban, a mennyezetet nézte, nem szólt senkihez. Harmadnap felkelt, az öregek úgy látták, hogy megint a régi. De nem ment ki többet éjszaka a házból.