Káoszvásár
Írta: Keck Anna
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 241
Káoszvásár
1.
Ülök a kerthelyiségben. Egy éve nem voltam sehol, élelmiszerbolton kívül. Azt is csak heti egyszer. Sápadt vagyok, és még a fénytől is félek. Elhaló hangon egy kávét rendelek. Hát ezt is megértük. Ápolatlannak érzem magam, kívül-belül. Kicsire összehúzódom, hogy ne vegyenek észre. Elszoktam az emberektől. Azt hiszem, ez normális. Ünnepelnem kéne, ujjongani belül, hogy egy kávézóban lehetek. Ehelyett riadtan tekingetek minden irányba, üldözöttnek érzem a létemet. Szabadság van végre! Korlátozottan ugyan, de visszatérhetek abba a fázisba, amikor esetleg már van értelme álmodozni. Álmodtam egy kávét magamnak.
A gyerek mellettem molyol, kétéves, nem üldögél, hanem rendezi a világot, a maga módján. Hagyom, tegye a dolgát. Ő ebbe született már, a maszkhelyzetbe bele, néha úgy érzem, mintha maszkot hordva jött volna ki belőlem.
Nem érzem biztonságban magam, kötelességszerűen kortyolgatok, és azt várom, hogy végre hazamehessek. Nem múlik el nyomtalanul semmi, a bezártság súlyos heget hagyott bennem. Elveszett a hitünk, félúton valahol.
2.
Az utcán vagyok. Sétálok. Gyűlölöm minden lépésemet. Mától lehet maszk nélkül mozogni a belvárosban, és nekem pont ebbe kellett belecsöppennem, ilyen váratlanul. Korholom magam. Ha ezt tudom, nem jövök be a városba. Már régóta nem olvasok híreket, statisztikákat. A vírus elvehet mindent. Az ép elmémet nem. Azt magamnak szeretném megtartani. Beburkoltam magam a védőhálómba, szövöm egy ideje. Éjszakánként vastagodnak a szálak, miközben álmatlanul forgolódom, a jövőn töprengve. Automatikusan teszem egyik lábamat a másik után. Szabad levenned a maszkod, lélegezz! – mondogatom magamnak. Mégsem teszek semmit, mert a váratlan szabadságtól sírógörcs jön rám. Szorongok. Nem voltam még felkészülve a fedetlen arcomra. Amit ismét meg kellene mutatnom. Hosszú idő után. A friss levegő gondolata csábít, de én már rég nem vagyok bátor.
Parancsra cselekszünk, mint a jó katonák.
3.
A boltban vagyok. Tusfürdőt keresek. Mindegy milyen, csak legyen valami. Ha közelít egy másik vásárló, reflexből arrébb ugrok. Másfél éve nem volt a közelemben idegen. Vágyok rá, de tilos, és ez megmérgezi a mindennapokat. A polcokon üresség tátong. A fogyasztók bekebeleznek, amit csak érnek. Én is egy vagyok közülük, mégis kényszerítem magam, hogy ne halmozzak. A gyereknek kell tápszer. Három darab van készleten. Normális időkben hatot vennék, hogy ne kelljen sűrűn jönni. De most vészhelyzet van, vasakarat kell, alkalmazkodni, és másokra is gondolni. Egyet veszek el a háromból, és hiszem, hogy a megfontoltságom jó cselekedet. Pihegve lélegzem, hogy a szemüvegem kevésbé legyen párás. Valójában teljesen mindegy, így se, úgyse látok. Hosszú hónapok óta tapogatózva élek a párás üveg mögött. Általában keresek valamit. Hol egy bevásárló kocsit, vagy az autómat, netán valami terméket. Elfelejtettem már, milyen tisztán látni, bátran közlekedni. Apróságnak tűnik, de nem az, fehér ködben élek odakinn.
4.
Apám vagyok. Vékony lábaimon rozogán állok, általában az ágyon fekszem. Másfél éve nem voltam kinn a világban, behúzódok a vírus elől az odúmba. Gyenge a tüdőm, a szívem. Nem is tudnék már sehova menni, a konyháig elremegek az evés miatt, ez a feladat. Két méter. Háromszor megyek, oda-vissza napi hat méter. Félek a vírustól, érzem: ha elkapom, meghalok. A halálnál jobban csak az élettől félek. A fájdalmas élettől. Addig tervezek, amíg van bennem méltóság. Méltósággal nem lehet meghalni. Méltósággal csak élni lehet, és lassan kiveszőben van belőlem. Arra gondolok, vajon látom-e még az unokámat valaha. Németországban van a lányommal, a határok zárva. Fel sem tudnám már emelni, nincs erőm. Gondolatban erős vagyok, fiatal, és még értem a világot. Már amikor van mit érteni rajta. A fulladástól félek a legjobban. Hogy elfogy az oxigénem, és szörnyű halált halok. Mint a saját apám. Igyekszem nem gondolni erre, de sötét árnyékként kúszik be a napjaimba. Az éjjelek a legszörnyűbbek. Túl nagy a csend. A gyerekeim jönnek látogatni. A körfolyosón ülnek, bebeszélnek hozzám a konyhába az ablakon át. Maszkban. Nem tudom, mikor érintettem meg őket utoljára. Azt sem, hogy fogom-e újra valaha.
5.
A jövőm vagyok. Itt nincs bizonytalanság. Nincsenek eltakart mosolyok. Van szépség, nem hideg semmi. Nincsenek variánsok, sokadik hullámok, meg-megújuló szabályok, szigorítások. Szabadok vagyunk. Közel lehetünk egymáshoz, ha akarunk. Van méltóságunk. Nem félünk. A gyerekem láthat emberi arcokat. Van munkánk, utazhatunk. Stabilitás van. Normálisnak érezzük magunkat újra. Elmúlnak belőlünk a fájdalmak, az elszigeteltség. Idegesítően idillien süt a nap, kis nyuszikákról álmodunk, nem rémeseket. A szorongások felszáradnak, mint eső után a fű. Változtunk sokat, szerényebbé váltunk, az igényeink kisebbek. Örülünk, hogy élünk. Más kincsünk nincs, tudjuk már. Kötődéseink értékké válnak. A tárgyakról könnyebben lemondunk. Lomokká váltak az őrületben.
6.
A jelenem vagyok. Delták, és delta pluszok közelegnek, hullámzunk, nem tudom, hol a vége. Talán örökre megváltoztam. Várunk. Azt várjuk, hogy újra önmagunk lehessünk, letegyük a torz tükreinket. A szeptemberek új értelmet nyertek, szigorításokat jelentenek. Halálokat, rettegést. Benne vagyunk egy spirálban, hozzá kellene szokni, együtt élni vele, semmit nem várni, se nem remélni. Csak menni tovább, gondolatok nélkül. De az ember az ilyen. Remél.