Kabát nélkül, megkésve
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 298
Kabát nélkül, megkésve…
Már rég elfeledték hangjukat. A kicsi madárpár, Mirtill és Mirtilla. Énekük verése dehogy szabályos, hová tűnt az énekverseny, az erdő oltalma! Egy padláson rekedtek a hideg télben. Nem közönséges padlás volt ez. A hatalmas operaház padlására húzódtak be, ahol nem kellett pókháló álca a fészekre. A lélek sem járt arra, a sötét, poros levegő uralkodott mindenütt. Mégis eléldegéltek! Fény varázsolta el őket minden este. Nem, nem természetes fény volt ez. A színpad fénye. Nagy csendben nézték meg az előadásokat a deszkányi résen át estéről estére. Ez, csupán ez éltette őket. A hamis teljesség csalfa köntöse. Láttak és tudtak mindent, amit mi nem. Ők találkoztak a holdbéli csónakossal, ismerték az operaház fantomjának titkát. Sokszor végig hallgatták a balerina elszakadt balettcipőjének meséjét, hallották a varázsfuvolát, s mindenkinél jobban átérezték a Diótörő táncát. A természet télbe öltöztette őket. Mirtilla kékesszürke tollsapkát viselt, háta és farkcsíkja, azaz kabátja sárga. Mondogatta is neki Mirtill sokat:
- Csak soha el ne hagyd sapkád és kabátodat!
Ilyenkor hosszan, okosan nézett koromfekete homloka alól, kis pofája rozsdavörösbe váltott. Mirtilla mindjárt csendre intette, különösen akkor, ha a függöny szétnyílt, besugárzott a padlásra a fénycsík, s előadás következett. Az áriákat különösen szerette. Éjszaka szomorúan suttogta el, hogy bizony, ő már az esőhívó hangját is elfelejtette. Majd másnap a színpadon a fekete hattyú táncolt, Csipkerózsika édesdeden álmodott, valahol még egy égi hegedű is megszólalt. Minden rendben volt. Egy reggel mégis szomorúan ébredt:
- Sosem engedhetem ki fehér szárnytollaim, mert nem szárnyalhatok, nem repülhetek.
Mirtill meglepődött, de mindjárt meg is nyugtatta. Ők nem indultak el időben. Ők az indulásról lekéstek.
- Kint már nem élnénk, s mennyi szépet látunk idebenn – csitította a hím.
Egy este szörnyű dolog történt. Először füst és lángok lepték el az épületet, majd minden csurom vizes lett. Fekete lötty hömpölygött előttük, bármerre néztek. Menekülniük kellett. Mirtill és Mirtilla kétségbeesetten repkedtek, míg végül Mirtill csapzott teste a tetőn állapodott meg. Végtelen hideget éreztek, s ijedten néztek le a mélybe. Mirtilla egy középkorban készült, vízköpő szobrot látott meg. A szobor felsőteste a párkányról hajolt lefele, ő ijesztően, mérgesen nézegette a messzi járdán sétáló embereket. Vastag karjával belekapaszkodott a párkányba, karmos keze félelmetesen lógott le. Fejet is alkottak e szobornak. Rövid haja kőhullámokba rendeződött, feje búbjára lapos kősisak tapadt. Homloka és szemöldöke egész íves, alatta gubbasztottak a kidülledt szemek. Orrlyukaiból két kőránc futott lefele, egészen az álláig ért. Hatalmas, tátott szájából lapátnyelv dülleszkedett ki. A kicsi madárpár nem ijedt meg. Annyi színpadi kelléket, furcsaságot láttak már, szinte úgy érezték, ez a tetőn a folytatás. Lehet, hogy már nem is emlékeztek a való életre. Rögtön bemenekültek a szobor nyitott felső testébe, mert a törzs már semmihez sem illeszkedett. Legalább ennyi hideg kő védte a széltől őket.
- Én nem akarom, hogy sapkám és kabátom elvesszen! – sírdogált Mirtilla, de átázott tollai nem tudtak sehogy átmelegedni.
Egyre bentebb és bentebb tapogatóztak, bebújtak a szobor fejébe. Egy éjszakát töltöttek ott, egymáshoz bújva, ijedten.
- Gondolj a táncoló hattyúkra, a balettcipőre! – rebegte Mirtill. – Ahogy véget ér az előadás, visszamegyünk a helyünkre.
Talán mindketten hittek ebben. Reggel Mirtilla meglátta az egyetlen kijáratot, a hatalmas, tátott szájat, benne a lapátnyelvet.
- Most végre repülök egyet - örvendezett sápadtan, hiszen már átfagyott mindene, kabáttollai megmerevedtek a hideg testen. – Lecsúszok, megrebbentem fehér szárnyaim, s talán még az esőhívó hangom is visszatér – seppegte.
A kicsi madárpár nem láthatta, hogy a vízköpő szobor mennyi vizet engedett lefele, s a víz a kemény téli éjszaka hosszú, hegyes sugárba fagyott. A jégcsap majdhogynem a járdaszegélybe fúródott. Mirtill ugyan megérezte a bajt, de már nem tudta Mirtillát visszatartani. Inkább erőtlenül utána csúszott. A vízköpő ezen a reggelen sugárban okádta a jeget. A hosszú, vastag jégcsapra két kis madártest fagyott. Így lett. Mirtilla, hiába óvta Mirtill, csak elvesztette a sapkát és a kabátot. Utolsó gondolatuk a kedvenc operadallamuk volt. Még mindig azt hitték, a padláson, a színházban vannak.
Én hol vagyok? Amikor megfagynak a szavak, s a szobrok sugárban jeget okádnak, akkor én hol vagyok?