Jöttem
Írta: Cs Nagy László
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 259
Jöttem
Mindig is úgy bánt az állataival, ahogy más ember fia talán a gyerekeivel sem. Értett hozzájuk és szerette őket, minden rezdülésükre odafigyelt, megérezte mire van szükségük. Büszke volt mindkettőre, hisz vásárláskor mindig jó szemmel választotta ki azt, amelyik valamiért más volt mint a többi. A sárga csikója is más volt. Megsiratta, mikor az oroszok elvitték. Hiába könyörgött, hogy még alig volt jártatva, nyerget sem látott még életében, de az orosz csak felkapaszkodott rá valahogyan, és az sem térítette észhez, mikor a Sárga kiviharzott a porta nyitott kapuján és a szemközti árok partján megvetve lábait levetette magáról új gazdáját. Aztán mégis csak elvitte, ki tudja talán valahol megszabadult tőle, hisz még csak csikó volt. Még mindig megvan a fénykép a gyönyörű állatról és ahányszor csak elővette, mindig kicsit keserű lett a tekintete. Nem voltak könnyek a szemében, annál büszkébb ember volt, de befelé nyelte őket, nem akarta, hogy lássák.
Aztán elmúltak a háborús évek, minden megtermett a ház körül, és néha még egy kisebb földet is tudott vásárolni, ha volt épp eladó, mert azért „főd nélkül csak kódis az ember” mondogatta néhanap. Korán kelt, későn feküdt, de az állatok soha nem maradtak ellátatlanul. Meg is látszott a két lovon a gondoskodás, pedig keményen dolgoztak, ha úgy hozta a sors és a sors mindig úgy hozta. Szép tartású, fényes szőrű lovak voltak, a Muki meg a Lenke és még vályú is külön volt nekik a gémeskút mellett, mert soha nem ittak „közösből” a tehenekkel.
Aztán változtak az idők, agitáltak a közösbe, de neki nem tetszett ez a senkié-mindenkié közösködés és nem is lépett be a TSZ-be, pedig a faluban csak vele együtt hárman maradtak kívül. A nyakára jártak, unszolták, fenyegették, de csak nem akarózott megválni attól a kevéstől, amit a maga erejéből, kemény munkával, szorgalommal nehezen összekapirgált. Néha fuvarozott másoknak, ha adódott, a többi időt elnyelte az a pár hektár föld, a vetés, aratás, kaszálás, meg az a kis szőlő amin megtermett a „saját borom”.
Aztán egyszer, a földúton, megállította a Jani, az elnök Jani: Bátyám, szálljon le a bakról, mert ez most már a közösé, a miénk.
A kérges tenyér izzadt, ahogy a gyeplőt markolta, az ostor égette a kezét, de halkan csak annyit mondott: Tágulj a szekér elől te Jani!
Hosszú, nehéz csend toporzékolt a lovak lábaiban, aztán nagyapám felállt a bakon, feszesre húzta a gyeplőt és az ostor belesikoltott a sűrű csendbe: Nyeeeeee, Muki, Lenke!
Jani alig tudott a biciklivel félreugrani és tele lett a szája porral, ahogy a fogat, mély horkanással elvágtatott mellette.
A szél fájdalmasan belekapaszkodott az ingébe, ahogy a bakon állva, keserűen habosra hajtotta a lovakat és a szekér mögött kavargó porfelhőbe ott fuldoklott élete minden eddigi fájdalma.
Napokkal később jöttek és elvitték az ekét, a boronát, a kis vetőgépet, szekeret, gurgatót, a két „isaszeget”, amivel a szőlői dombon bekötötte a kereket és a Mukit meg a Lenkét is.
Keserűen nézte, befelé fájva, hogy naponta más ül az ő szekerén és belesajdult minden ostorcsapásba, ami a lovai hátán csattant.
Egyik nap megállt a TSZ iroda nyitott ajtajában, és csak annyit mondott dacosan halk hangon: Jöttem.