Jósvai Éva - Föld alatt, föld felett…
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 293
Jósvai Éva: Föld alatt, föld felett…
Igen, egy mai nő a ridikülje – de főleg annak tartalma nélkül! – félkarú óriás. Ezt már megtapasztaltam a saját bőrömön átvitt, de sőt majdnem szószerinti értelemben is.
A munkahelyem egy metróátszállással remekül megközelíthető, így csak ritkán kínlódom a csúcsforgalomban. Egyébként is utálok vezetni, ezért van az összes metróvonalra érvényes bérletem.
A tárgyalásaimat – a marketingosztály egyik vezetője vagyok a Golden Co-nál – általában az irodámban bonyolítom. Egy reggel azonban a főnökasszonyom szólt, hogy egy régi ügyfelünket – egészségügyi papírtermékeket és hasonlókat gyártanak, tehát a produktumaikra a mi produktumaink okán mindig lesz kereslet – nekem kell felkeresnem. Tízre vár. A dossziét már előző nap előkészítettem, de hogy jutok oda? A saját autómért már nem volt idő hazamenni, a szóba jöhető céges autók vezetésében nem volt gyakorlatom. Már éppen fogalmaztam az imát, hogy a Mindenható segítsen épségben megtenni az utat a Mondeoval, mikor Gladys így szólt:
– Gyere, elviszlek. Mortonékhoz megyek, kiteszlek az ügyfélnél, metróval vissza tudsz jönni.
Ilyen a jó főnök! Lekaptam a fogasról a blézeremet, hónom alá csaptam a mappát, és rohantam utána.
A megbeszélés remekül sikerült. A nap ragyogóan sütött, így kétszer is körbesétáltam a metróállomást, mielőtt lementem a mozgólépcsőn. Már hallottam a szerelvény süvítését, amikor belém hasított a felismerés: A táskám az irodámban maradt, benne a telefonommal, az irataimmal, a pénzemmel, de főleg a bérletemmel. Természetesen a cég recepciósa hívott volna taxit nekem, sőt Mr. Duncan vissza is vitetett volna, de a jó megoldások ilyen helyzetekben nekem csak utólag jutnak eszembe! Akkor csak azon kattogtam, hogyan tudnék bliccelni a metrón. Hiszen ez nem is igazi potyázás! Elengedtem a befutó szerelvényt, mikor az utolsó kocsi is elsuhant előttem, megvilágosodtam! Valaki mesélte régebben, hogy az utolsó metró kocsi végében olyan alakok szoktak utazni, akiket az ellenőrök sem zargatnak.
Egy életem, egy halálom! Ha bliccelés, legyen izgalmas! Hasonló okosságokkal buzdítottam magam, és mindenre elszántan felszálltam a következő szerelvény utolsó kocsijának hátsó ajtaján Négyen ültek ott, három srác és egy lány. Szegecses bőrszerkó, némi tetoválás, halálfejes kitűző, fekete ajakrúzs. Kérdő tekintettel néztek rám: Ki lehet ez a belvárosi liba, drága blézerben, selyemblúzban, Prada-cipőben, mindösszesen egy királykék mappával felfegyverkezve?
– Helló! – nyögtem ki, és leültem a lány mellé. A lány a húszas éveinek vége felé járhatott, két fiú is, harmadik srác azonban kicsit idősebb volt. Fekete farmert viselt, fekete rövid ujjú pólót, szegecses bőrmellényt, a jobb csuklója fölött kisebb tetoválást. Nagyon utálom a tetkókat, de ez annyira jól állt neki! Mikor felszálltam, felém pillantott. Csodakék, vadító szemek néztek rám a fésűt ritkán látott sűrű barna haj alól. Úgy láttam, nem vett igazán rólam tudomást, egy IPhone-on babrált elmélyülten. De mégsem:
– Kérdeznék tőled pár dolgot – emelte föl minden átmenet nélkül a fejét – Mit tudsz a kvazárokról és a fekete lyukakról?
Sokféle kérdésre kész válaszom lett volna, ám erre nem számítottam! A vadító tekintet azonban csak egyetlen másodpercig fúródott a szemembe, majd újra az IPhone-ra meredt.
Néhány másodpercig levegőt sem tudtam venni a megdöbbenéstől, de a téma nem volt ismeretlen. A gimi elején csillagásznak készültem, így elolvastam mindent, ami hozzá kapcsolódott, és a téma azóta is érdekel.
– A kvazárokat a csillagászok az 1960-as években fedezték fel, a nevük egy rövidítés… – és mondtam, ahogyan eszembe jutott. Egy megálló jutott csak a tudományos értekezésemre, amikor félbeszakított:
– Ki kapta a legutóbbi fizikai és irodalmi Nobel-díjat?
Ezt a témát is bírtam egy megállón át. Mi ez a vizsgáztatás? Ha az agysebészetről fog kérdezni, vagy fekete Afrika törzseiről, akkor végem, és hány téma lehet még! Megpróbálok leszállni a következő megállónál, határoztam el. Felálltam:
– További jó utat nektek! – igyekeztem vidáman elköszönni.
– Csak nem képzeled, hogy elengedlek! – nézett föl az IPhone-ból a srác, és felállt. A hangja erős volt, határozott, kicsit fenyegető is:
– Kellesz nekem! – folytatta.
Megállt bennem az ütő! Reflexszerűen ki akartam ugrani a még mindig nyitott ajtón, de már nem volt rá lehetőségem. A férfi elkapta a jobb karomat, háttal maga elé rántott. Egy pillanatra belém villant, hogy sikítok, de ki mert volna segítségemre jönni a nyugdíjas korú utasok közül! De a következő pillanatban már erre sem volt lehetőségem, mert a férfi a bal kezével betapasztotta a számat.
– Menjetek be a fülkébe – javasolta a lány.
A férfi bevonszolt oda. A teljesen lefüggönyözött helyiségben csak két hatalmas fotel volt. Kétségbeesve vártam, hogy mi történik, ámbár a dolog nem volt többesélyes, legföljebb a milyensége! A jobb karomat még mindig szorosan a hátam mögé csavarva tartotta, de a szám elől elvette a kezét. Miért is kellett volna már betömnie a számat? A fülke hangszigeteltnek látszott. Aztán benyúlt a szoknyám alá, egyetlen mozdulattal letépte a bugyimat, lehuppant a fotelba, és háttal magára rántott. A bal kezével a mellem alatt átfogott, hogy irányítson, jó helyre érkezzem. Sikerült… Kőszobor sem lehetett nálam merevebb a következő másodpercekben. A húgom babakori arca derengett fel előttem. Nagyon utálta a pelenkázást, állandóan izgett-mozgott, próbált elmenekülni. Anya nyugtatgatta:
– Ha hagyod magad, hamarabb szabadulsz!
„Ha hagyod magad, hamarabb szabadulsz! Más is túlélte, én is kibírom! Rosszabb is lehetne!” Ilyesfélékkel próbáltam nyugtatgatni magam.
Nem vettem észre, mikor engedte el a kezem, mikor került mindkét kezem a combjaimra, csak arra eszméltem, hogy finoman megemeli a csípőmet, a lábaival is segítette a mozgást. Nem volt nehéz dolga. 190 magas lehetett és legalább 90 kiló.
… Aztán óvatosan felállított, a kezembe nyomott néhány nedves Duncan törlőkendőt:
– Szedd rendbe magad! Most már leszállhatsz!
Próbáltam emberi formát ölteni, majd kiléptem a fülkéből. A két srác és a lány ügyet sem vetett rám, beletemetkeztek a telefonjaikba. A többi utas is úgy tett, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. A következő megálló a Golden székháza mellett volt. Már nyíltak a kocsiajtók, mikor a kékszemű kilépett a fülkéből:
– Ne felejtsd el, itt minket mindig megtalálsz!
Hogy is felejthetném el!
Míg az irodámhoz tartozó kis fürdő zuhanya alatt álltam, fontolgattam, hogy feljelentést teszek a rendőrségen, de erről végül is lemondtam. Azt nem tudhatom, meddig ment volna el a férfi, ha erősen ellenállok. Persze így is kényszerítő volt, de nem volt durván erőszakos, sőt…
Greg, a vőlegényem elutazott egy konferenciára, így teljes hetem maradt arra, hogy átgondoljam, mit és hogyan mondok el neki. Végül nem mondtam semmit. Eltelt pár hét, kitűztük az esküvő időpontját is.
Ha a vadító kék szempár valahogy belefurakodott a tudatomba, igyekeztem minden erővel kiűzni onnan. A metrószerelvényeknek szigorúan csak az első kocsijába szálltam.
Egy őszi napon asszisztensem titokzatoskodó arccal kopogott be a szobámba. Egy darabig maszatolt erről-arról, végül kibökte, hogy a Greg megcsal. Hittem is, nem is. Megköszöntem az infót, aztán kitessékeltem. Tényleg más a viselkedése mostanában, de hát én is más lettem kicsit, semmi bizonyítékom nem volt – ráadásul én sem voltam ártatlan. Végül saját magát buktatta le, a klasszikus módon. Március elejére terveztünk Gladys-sel egy kétnapos konferenciát, de az utolsó pillanatban meghiúsult az út. Reggel Greg még búslakodott a telefonba, hogy otthon fog magányosan tévézni. Munka után tehát meg akartam lepni. Sikerült! Nem volt egyedül!
Feldúltan hazarohantam. Fél éjszakát bőgtem. Reggel rövid telefon az asszisztensemnek. Kivettem egy pihenő napot. Elmentem a Goldent és a Duncant összekötő metróvonal legközelebbi állomására, felszálltam az érkező szerelvény utolsó kocsijának utolsó ajtaján – és kis híján hasra estem egy ott fetrengő részegben! A következő állomáson megvártam a következő szerelvényt, és még vagy tízet. Az utolsó kocsi vége vagy üres volt, vagy szalonképtelen hajléktalan hortyogott az ülésen, de voltak drogos tinédzserek is. Hány szerelvény járhat ezen a vonalon? Ez a leghosszabb vonal, több tucat szerelvény biztosan ingázik rajta. Sőt, még van 14 másik is! Semmi biztosíték nincs rá, hogy több mint hét hónap elteltével még mindig itt metrózik a kékszemű. Minimális a valószínűsége, hogy rátalálok!
Egész nap próbálkoztam, átmentem öt másik vonalra is. Eredménytelenül. Tíz óra is elmúlt, mire hazavánszorogtam, s jött a második bőgéssorozat. Így nem csoda, hogy reggel elaludtam. Kapkodva készültem, loholtam a metróállomásra, s éppen elértem az indulni készülő szerelvény utolsó kocsiját. Lihegve, csukott szemmel kapaszkodtam az ajtó mellett, hogy egy kis erőt gyűjtsek, mikor valaki hátulról átkarolt, és egy régen hallott hang a fülembe súgta:
– Végre, hogy ideértél! – Erőtlenül fordultam felé. Milyen szerencse, hogy annyival erősebb és stabilabb nálam, így a gyengeségem nem döntötte le a lábáról. Odacipelt az üléshez, magához ölelt, és hagyta, hogy kedvemre kibőgjem magam.
Ennek már több mint fél éve. Chris a C&MSoft vezető programozója. Játékokat terveznek, de a városban ők felügyelik a közlekedési programokat, fejlesztik a térfigyelő kamerák, a közlekedési lámpák vezérlését. A metró kocsi vége afféle kihelyezett iroda, akik vele voltak akkor, a munkatársai. Már korábban kiszúrt magának, de tudott Gregről, így nem akart közeledni, de aztán – tőlem sokkal korábban – értesült a félrelépéséről is.
– Tudod, sok előnnyel jár, ha az egyik barátod apjáé a város legmenőbb magánnyomozó irodája – közölte somolyogva.
Már ügyesen kidolgozta, hogyan ismerkedik meg velem „véletlenül”, amikor én olyan ügyetlen módon a kezére, illetve egyebére adtam magam…