Jonatán
Írta: -- ismeretlen szerző vagy duplikált művek
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 281
Jonatán
A férfit Jánosnak hívták, de többnyire Jonatánnak szólították. Volt ebben kedveskedés is, de inkább élcelődést takart a beceneve. Nem is szerette, csúfolódónak érezte. Jobban esett neki, ha Jánosnak, Jancsinak hívták.
Egy pesti könyvesboltban dolgozott a nyolcvanas években, és szinte minden könyvről órákig tudott mesélni. Egészen kivételes volt a tájékozottsága. Hosszú percekig tudott beszélni egy-egy kötetről. Főleg a földrajzi és a történelmi művek álltak nagyon közel hozzá, de különleges érzéke volt a zene és a képzőművészet iránt is. Enciklopédikus alapossággal olvasott. Rögtön tudott idézni adatokat, történeti eseményeket, ha társaságban, beszélgetések, esetenként politizálások során szóba került egy ország. Lengyelország, Chile egyaránt ismerős vidék volt számára, sőt még azt is tudta, hol van Belize, milyen a zászlaja, államformája, történelme.
Könnyedén felidézett a könyvekből képeket akár Varsóról, akár New Yorkról. Úgy beszélt a képek alapján egy-egy városról, mintha örökké ott élt volna.
A Jonatán nevet egy újságíró ragasztotta rá kerek, rózsaszín arca miatt. Egy fiatal lánnyal, Trockener Katival járt be hozzá a boltba. A lány tetszett Jonatánnak is, de hol egy rádiós fiú, hol az újságíró előzte meg őt a lánynál. Egyszer járt is Trockener Katiéknál. A házban sílécek, kerékpárok sorakoztak a földszinten, az emeleten hegyi fotók, különböző ajándéktárgyak álltak a polcokon. Az anyja először összetévesztette Kati egyik ismerősével, egy testnevelő tanárral, aki marihuana terjesztés miatt börtönben ült, de miután kiderült, hogy ő szolid életű könyvárus, nem győzött az asszony bocsánatot kérni a tévedés miatt. Rengeteg finomsággal kínálta Jonatánt engesztelésül.
Jonatán mióta az eszét tudta, mindig arra vágyott, hogy az anyjával éljen, bár nagyszüleit – akik gyerekkorában nevelték - szerette. Tolmács anyja, miután sokat utazott, nem tudott naponta gondoskodni róla, és ezért a szüleihez adta. Esténként pap nagybátyjával azért imádkozott, hogy anyja ne csak látogatóba jöjjön hozzájuk, ne csak városnézésre vigye Pestre a néhány napos iskolai szünetekben. A nagyszülőknél biztonság vette körül, amiből csak a boldogság hiányzott. Ha valami nem sikerült neki, eszébe jutott, biztos ezért nem kell az édesanyjának, mert ő ügyetlen, tehetségtelen, nem lehet őt szeretni.
Anyja gyakran jött hozzájuk. Mindig csinos volt, jószagú. Emellett hiú teremtés is. Arra volt a legbüszkébb, hogy neki soha nem kellett melltartót hordania. Anyja kicsit sem marcangolta magát, hogy a gyereke az ő szüleinél él. Úgy volt vele, ő is ott nőtt fel, akkor a kisfiúnak is jobb helye van ott, mint egy nevelőintézetben. Nem aggódott érte.
Jonatán figyelte a világ eseményeit, tájékozott volt a politikában is. Szemlélődő és kritikus alkat volt. Irigyelte azokat, akik szomorkodás nélkül képesek megérteni a világ dolgait, magát a létezést. Az volt a fő baja, hogy nem élünk az érzéki és a szellemi gyönyörök országában, nem ejt rabul minket a város az épületeivel, és nem sétálnak megszállottak az utcán. Ezért inkább távolabbra nézett. Izgalomban tartotta a dél-afrikai Bernard professzor, aki a szívátültetettjeinek napjait számoltatta műtétjei után a világgal. Aztán csodálta Antonioni teniszezőit a Nagyítás című filmben, meg a Bolíviában megölt Che Guevarát.
Jonatán apja ritkán bukkant fel az életében. Zenetanár volt Amsterdamban. 1956-ban ment el. Kint kétszer is megnősült, így több testvér is tartozott a családhoz, akikkel megajándékozta Jonatánt, ha már anyagilag kevésbé törődött vele. A szabad szellemi művészetek művelése mellett neki sem futotta pénzszerzésre. Az apja csak kétszer látogatott haza, akkor is csak ígérgette, hogy meghívja őt Hollandiába. Szülei távoli ismerősként szerepeltek életében. Apjára időnként úgy tekintet, mint aki valójában nem is létezik, igazából nem is ismerte. Még az igazat is később árulták el neki. Sokáig úgy tudta, hogy neves zongorista volt a pesti éjszakában, csak fiatalon meghalt. Később mondták meg neki, hogy külföldön él, mert az 56-os nőtüntetés szervezése után nem érezte magát biztonságban itthon. Anyja iránt inkább vágyakozást érzett, de inkább csak rossz érzései voltak vele szemben. Úgy gondolta, hogy a meleg tejet is azért utálja, mert az anyja nem törődött vele. Bénultsága hátterében anyját látta állni, és úgy gondolta, miatta nem született meg benne a felszabadult nevetés.
Az érettségije után költözött az anyjához Pestre, aki akkor már a sok albérletben töltött év után egy tanácsi lakásban lakott. A fizikai közelség azonban nem hozta közelebb lelkileg őket egymáshoz. Mint jó lakótársak éltek. Magázta anyját továbbra is. Ha tehették, esténként együtt vacsoráztak, de Jonatán sokat volt egyedül.
A világ dolgai mellett az emberi sorsok eltitkolnivaló részletei érdekelték leginkább. Szerette a lélekbe markoló történeteket és a vérlázító disznóságokat. Mindnyájunk bűnösségét emlegette megértő módon, ha hűtlenség, árulás vagy a gyávaság került szóba, és ő volt az első, aki feloldozta a vétkest, de igazi megbocsátást senki nem kapott tőle.
Templomba a csendért járt. Nem Istent kereste, a hűvös nyugalom vonzotta. A meghitt hangulat vigasztaló érzése kellett neki, nem a feloldozás igénye. Nem imádkozott. Kicsit szentségtörésnek is tartotta ücsörgéseit a kényelmetlen padokon, mert számára nem tündökölt fel égi jel, és nem ejtette rabul intuitív tudás a természetfölötti megértéséhez és felismeréséhez. Ez csak úgy családilag tartozott hozzá, és hitetlensége nyomasztotta is. Irigyelte azokat, akik hisznek Jézusban, Mantrában, Buddhában, vagy akár Kennedyben, vagy Zimmermannban.
Szenvedélyes teázó volt. Mindig hordott magánál teafüvet, mert csak a maga által készített illatos főzeteket szerette. Egy japán tudós tanulmánya keltette fel az érdeklődését a különféle teák iránt, mert azt olvasta nála, hogy a teázást befolyásolják az évszakok és a napszakok is, és nem mindegy, mikor, mit iszunk. Jonatán, aki addig csak a grúz teát ismerte, egyik napról a másikra hihetetlenül igényes lett. Telente csak zöld teát ivott a tápértéke miatt, a többi évszakban reggelenként jázmint, mert az serkentőleg hat, este pedig levendulát vagy citromfű teát ivott nyugtató volta miatt.
Szokásának rabja lett, és más dologban is az állandóságot kereste. Vonzódott a rendhez és a szervezett élethez. Ahogy teltek az évek, úgy lett egyre biztosabb abban, hogy helyes, ha befolyásolják, terelik az embereket.
Nem szívesen volt egyedül, a magányos éjszakáktól tartott. Ilyenkor elfogta a bizonytalanság, az emberektől való félelem. Talán önzés vezette, nem tudta pontosan az okát, de ilyenkor nem az emberi lélek szerint gondolkodott. Úgy érezte, démonjai támadnak, és a világ láthatatlan fele életre kel, és ő benne él. Egyik legborzasztóbb álma az volt, hogy látta magát egy idegen város utcáján csavarogni. Esni kezdett az eső, sötét lett, villámlott is, ekkor az út szélén a fekete sárban egy babát talált nejlonzacskóban, egy madártetem mellett. Nem nyúlt hozzá.
Baljós izgalommal tekintett minden nap elé, ami a megszokott életritmusából kibillentheti. Minden változás ijedtséggel töltötte el. Olyan vasutasra hasonlított, aki a megszokott járatokat indította, s már a sűrítés is bűn volt a szemében. A bizonytalanság a rendetlenséget is jelentette számára, amit pedig a világ bajainak legfőbb forrásának tartott.
Jonatán rengeteg ismerőst szerzett a munkája közben, a vásárlók szívesen jöttek vissza hozzá, tudása lenyűgözte őket, akadt olyan is, aki csak a beszélgetés kedvéért járt be hozzá. Az sem zavart senkit, ha ismételte önmagát. Megértő lélek lévén, minden bajbajutott, elkeseredett találhatott nála vigaszt, bátorító szót, testre szabott választ. Csak azt nem bírta, ha valaki őt bírálta. Ez nem szerepelt a menetrendjében.
Különösen jó viszonyba került egy egyetemista fiúval, aki közel lakott hozzá, és gyakran mentek haza együtt. Később moziba, koncertekre és kirándulni is együtt jártak. Nem hiányzott belőle sem az ábrándozás. Érdeklődött a természeti törvények iránt is, szerette vizsgálgatni a növények és az állatok életjelenségeit. Izgatta, mi a különbség a tiszavirág és a teknős időfogalma között. Alkalmanként a világ eseményeire is úgy tekintet, mint egy biológus. Nem volt olyan séta vagy kirándulás, hogy ne talált volna valamilyen érdekes bogarat, növényt, vagy ne tett volna valamilyen felfedezést róluk.
Aztán el-elmaradozott a srác, az a hír járta róla, hogy nagyon iszik, egészen eltorzult már az arca. „Olyan, mint egy varangyos béka” – mondta róla egyszer egy rádiós szerkesztő, aki korábban egy általános iskolába járt vele, és ismerősöktől hallott a fiúról. Jonatán komolyan aggódott alkoholizmusa miatt. Ez a fiú egy nap mérget ivott. Öngyilkossága meglepetésként érte, még akkor is, ha jócskán akadtak nyomott napjai. Gyakran vette le a lábáról a depresszió, ilyenkor még az ágyából sem volt hajlandó felkelni. Jonatánt megviselte a fiú halála, még évek múltán is bele-beleszőtte történeteibe őt. Leginkább az ragadt meg az emlékezetében, hogy a fiú egyszer azt mondta: „unja, hogy reggelente a tükörképe bámul a pofájába.”
Jonatán iskolai pályafutása kudarcok sorozata volt. Az érettségiig nem voltak gondjai. Csendes gyerek volt, különösebb igyekezett nélkül is jó tanuló. A bajok csak ezután következtek. Először közgazdának tanult, de a vizsgákkal nem boldogult. Két küzdelmes év után áttért a magyar-könyvtár szakra, de a lámpaláz ide is elkísérte. A hivatalos formaságok, a vizsgabizottság, az öltöny és a fehér ing nyakkendővel, a szertartásos feleltetés úgy lebénította, hogy inkább bejelentette a kérdező tanárnak, hogy felkészületlen, és nem szeretne vizsgázni. Már a nevetségességig jutott a pótvizsgákkal és a halogatásokkal, bár ő mindig talált kibúvót, amit az ismerősei el is fogadtak mentségnek, de indoknak nem. Nem mindenki nézte megértően halasztásait, mert fárasztotta őket hosszú meséje a kudarc elfedésére. Ő pedig abban bízott, hogy elismerik a tökéletességre való törekvését, akinek nem kell az gyenge eredmény. Így hát maradt a könyvek között, ahol kedvére válogathatott az olvasmányok között. Azt olvasott, amit akart. Ebben állt az ő szabadsága. Munkáját imádta, megőrült volna, ha egy hivatalban, egy íróasztal mögött kellene ülnie naphosszat.
Jonatán viselkedése nem volt ismeretlen a családja előtt. Egy Ausztráliában élő nagybátyjához hasonlították, aki – az elmondások szerint – kísértetiesen olyan volt, mint ő. Még külsőre is. Kerek arca, tompa orra, kicsit elálló füle rá emlékeztetett. Bár soha nem találkoztak, még csak nem is leveleztek, de Jonatán a mendemondák alapján gyakran beszélt róla, és ő is úgy tartotta, ez a nagybácsi a legközelebbi rokona, legalábbis lelkileg.
A legközelebbi rokonnak beállított ausztrál nagybácsi fura, zárkózott ember volt. Öregkorára szinte mindenre fütyült. Ha magyarországi látogatói érkeztek, akkor sem érdeklődött családja felől. Reggeltől estig olvasott, főleg Márait és Faludyt szerette. Állítólag az utóbbival együtt ült Recsken, és innen a vonzalom. Azt beszélték róla, hogy rossz házasságban él, és csak a horgászat és az ital érdekli a könyvek mellett. A nők számára csak fejfájást jelentettek, mint szenvedélyes boldogságot. Sokan csodálkoztak azon, hogy miért él róla családban az a legenda, hogy ő volt az utolsó polihisztor, hiszen nem adta semmi jelét, hogy érdeklődne a tudományok iránt, amelyeknek állítólag tehetséges kutatója és művelője volt az ötvenes évek elején Magyarországon. A nyelv filozófiai problémái izgatták, az absztrakció és a valóság viszonyait vizsgálta. Fő kérdése az volt, hogy mitől ember az ember, mi magyarázza tetteit. Jonatán még a nagyszüleinél talált egy fényképet a nagybácsiról, amin merengve néz, akár egy költő. Ő is ilyen távolba meredő arcot vágott, tágra nyitott szemmel, ha fényképezték.
Azon a délutánon, amelyet most felidézünk, Jonatán könnyed vízparti bulizásra ment, és egész idő alatt nevetett. Különösen jó kedve volt. A társaság régi ismerősökből, barátokból állt, és történeteket idézgettek. Mozgalmas életet élt majdnem mindegyikük. Emlékek, kalandok lógtak egymáson. Közös focik, bulik, szerelmek elevenedtek meg a pálinkagőzös, sörös, boros délutánon. A társaság székhelye a belvárosi Fregatt söröző volt, ahol esténként a zsúfolt pincehelyiségben a legkülönfélébb alakok gyűltek össze néhány italra. Akadt ott nővérke, aki később főorvosné lett, de megfordult ott egyetemi oktató, ügyvéd, tanár, mérnök, festő, író, költőnő, vívó és sok - egzisztenciát kereső - csinos lány. Közös volt a gondolkodásukban az elégedetlenség a kádári gulyáskommunizmussal. A világ fonákságainak elemzése volt a fő témájuk a szerelem és az utazás mellett. Nagyrészt ez a társaság jött a Balatonra egy-két alkalmi meghívott vendéggel.
Az egyik sarokban egy tévérendező rekedt hangon az összefonódások országáról meditált, hogy nem véletlenül játsszák a filmek és színdarabok főszerepeit az írók és rendezők feleségei, barátnői. Illusztrációt is a barátjától kér az újságszerkesztő a lapjába. „Itt csak előjogokkal lehetsz sikeres” – mondta lehangoltan, majd hozzátette, ő is így cselekszik. Mellette új barátnője, egy dunaföldvári, kíváncsi tekintetű jogászlány minden szaván nagyokat kacagott. Látszott, hogy már eléggé belegabalyodtak egymásba. Jonatán csak azt nem értette, miért kell a művész úrnak mindig egyik ismerőse szerelmét elcsábítania, miért nem tud egyszer botrány nélkül szerelmes lenni. Jonatán frissíthette ismereteit a párkapcsolatok kusza világában, miközben a jogászlányon többször megakadt a szeme. Olyan lány volt, akin a semmi papjai csillapíthatják szerelmi éhségüket. Így hát jó helyen volt. Látszott rajta, hogy rendszeresen tornázik, és ha ideje engedi, otthon, a tükör előtt órákig diszkódalokra táncol. Nem volt szép, de vonzották Jonatánt a lány finom vonásai, mozdulatai. Az sem zavarta a jogászlány bámulásában, hogy közben Paulával, gyerekkori osztálytársával beszélgetett, aki várandós kismama volt néhány héttel a szülés előtt. Csak arra lett figyelmes, hogy Paula rágyújt, és vörösbort iszik narancslével, de leginkább akkor lepődött meg, mikor Paula elmondta, nem biztos abban, ki a gyerek apja. „Talán Sándor vagy István?” – mondta tépelődve, mert megbízott Jonatán diszkréciójában.
Arrébb egy Edit nevű lány, aki egy Magyarországon tanuló dél-amerikai fiúval érkezett, arról beszélt, hogy napok óta nem találja a lakásában a hörcsögét. Hiába nézte át az összes zugot, hiába tett ennivalót a lakás különféle helyeire, az állat szőrén-szálán eltűnt. Persze ezen is nevettek. A végleges távozás mindig szíven üti az embert, amit nehéz felfogni.
Máshol arról beszélgettek, hogy kinek volt kábítószeres élménye. Velencei-tavi csónakázásról beszélt egy művészettörténész lány. Ő korábbi szerelmével, aki a taoizmus híve volt, LSD-t szedett be még a hetvenes évek elején, és két barátjukkal végigevezték a tavat, miközben egyfolytában nevettek. Az egyik fiúnak teljesen ledörzsölte a lapát a bőrt a tenyeréről, de észre sem vette. A lány előtt impresszionista képek jelentek meg, különböző tónusban látta a mezőket, a kikötőket, a székesegyházakat. Azt mondta, akkor úgy érezte, festő lesz.
Jonatán is ismerte ezt az érzést, egy rajzfilmrajzoló fiúval a Balatonnál próbálta ki az LSD-t, amit egy német fiútól kaptak. Őt is a káprázások, az elé tóduló képek ragadták meg. Órákig feküdtek behunyt szemmel az út szélén, a lemenő nap felé fordulva. Olyan fáradt lett estére, hogy alig tudott a szállásukra menni, de még órákig vernei víziókban gyönyörködött elalvás előtt.
A társaságban volt még egy fickó, akit Jonatán különösen kedvelt. Ez a srác szeretett azon filózni, hogy mi a fontosabb: az anyag vagy a szellem? Igazi pesti értelmiségi módjára ironikus és cinikus volt, de nagy tisztelője a görögöknek és az emberi szellemnek. Egyszerre volt kiábrándult és szkeptikus, de rajongó és lelkesedő is. Ismerte Budapest néprajzát. Olyan nyelven, főleg olyan hanghordozással, hanglejtéssel beszélt, ahogy az értelmiségi körökben szokás. Igyekezett választékos lenni, még idézett is, főleg Wittgensteinre hivatkozott. Nála a világ blőd formában jelent meg. Kiválóan tudta változtatni hangszínét, beszédtempóját. Néha a fásult színész pózában, lustán szőtte a szavakat egymásba, hosszú szünetekkel, alt hangon, de tudott pattogóan, lelkendezve is beszélni, mint egy nekibuzdult csábító vagy forradalmár. A világszellemben hitt, abban, hogy az emberiség nem lehet a maga ellensége, és hitt az igazságosságosság megteremthetőségében, bár nem a kommunistáskodással vélte ezt elérhetőnek. Mélyen hitt abban, hogy neki kell megváltania a világot, egy új gondolkodást kell meghonosítania, ami a szabadságra, a szépségre és a világ titkos sugallataira épül. Jonatán egyetértett vele abban, hogy világunk akkor teljes, ha a valóságos és kitalált alakokat,
hősöket létezőnek vesszük. Platon, Thomas Mann, Romeó, Hamlet, Nemecsek közösen népesítik be a múltunkról való gondolkodásunkat. Ezért is vagyunk gondban, ha a valóságról, képzeletről, álomról beszélünk. Minden létezik, amit elképzelünk, de csak addig.
Később egy szakállas fiú mellett ücsörgött, aki amúgy pályamunkás volt egy sporttelepen, miközben évek óta eredménytelenül felvételizett a Filmművészetire. Rendezőnek készült. A fiú Kanadában élő barátjáról beszélt, aki számára az egyik legnagyobb focitehetség volt itthon a hetvenes évek elején. Aztán elment, bár híres játékosokkal játszott együtt Amerikában, de nem lett belőle sztár. A fiú gyakran hozta szóba barátját, főleg ott, ahol a focinak becsülete volt a jelenlévők között. Amúgy mondanivalójának végkicsengése mindig az volt, hogy ő is szívesen elmenne innen.
A kétnapos buli programjában egy színházi előadás is szerepelt. A házigazda és néhány társa időnként avantgarde előadásokat tartott. Különböző lakásokban játszottak, mert a hivatalos helyeket ritkán tudták megnyerni ügyüknek. Ezen a délutánon egy linger novellából készült darabot adtak elő, ami egy házaspár éjszakájáról szól, amit külön töltenek, mert a nő a férj barátjával ágyban fekszik, mikor a férj kétségbeesve, de gyanútlanul keresi őt. A darab két telefonbeszélgetésből állt, és férfiak játszották a szerepeket. Érdekes ötletek tették látványossá az előadást, amelyek közül az egyik az volt, hogy a színészeket ezüstpapírba csomagolták, és minden mozdulatuk után zörgés hallatszott. Jól érvényesült benne a testi és lelki fásultság, a nehézkesség.
Az előadás után Jonatán, mint egy vándor, végigjárta a beszélgető csoportokat, s csak néha szólt. Úgy tűnt neki, hogy nem sokat jelent a többieknek. Aztán, mint akinek megy a vonata, úgy búcsúzott. A délután folyamán Jonatán nem ivott sokat, de úgy érezte, hogy sétálnia kell. Az esti szürkületben tapogatózva ment le a lépcsőn. Megállt, egy ideig figyelte a hangfoszlányokat. Néhány szó szíven ütötte: „lehetetlen okoskodó”- mondta valaki. Megijedt, hogy róla van szó. Rosszul érezte magát, és felgyorsította lépteit. Minél távolabbra akart menni. Arra gondolt, hogy egyszer ő is bármit legyőzhet, és nem kell keresni az idegesítő magyarázatokat, eljut oda, ahol várja legnagyobb nyugalom, ahol nincsenek kérdések, válaszok se, és nincs orvosság, úrvacsora, se szerelem. Pap nagybátyja, akinek a prédikálás volt a mindene, őt mindig engedelmességre, jámborságra figyelmeztette, de a lelki gyakorlatokat nem várta el tőle. Most érezte, hogy egyre több harag gyűlik a szívében, behálózzák az élet vadhajtásai, és mérges gyümölcsöt érlelnek benne. Már nem volt benne biztos, hogy rossz álmai, álombéli cselekedetei nem a valóságban történtek meg. Belérögzült a gondolat, hogy éjszakánként lányokat kínoz, és ez az érzés az elviselhetetlenségig felerősödött benne. Megtisztulásra vágyott.
A víz felé vette az irányt, a part tele volt madár- és halhulladékkal. Körülnézett. A part szélén félig döglött hal úszott a víz színén oldalazó, lassú tempóban. „Istentől lehet kérni, a természettől nem” – gondolta. Bátorságra kapott. „Egyszer mindent ki kell próbálni” – mondta magának. Ez a gondolat nem ösztönözte, hanem az utolsó szál volt, ami még kötötte. Kibújt a ruhájából, és belement a Balatonba. Hosszú ideig gyalogolt, aztán ráfeküdt a vízre. Egy erősebb áramlat megemelte, majd lecsúszott a hullám oldalán. Mikor túlment rajta, megfeszült a combizma, és szabad lebegést választva lazán sodródott tovább. Élvezte a víz ölelését. Úszni kezdett, hasította a vizet a túlpart felé, de csak látszólagos célirányossággal. „A túlpart semmi, a mozgás a lényeg” - villant át rajta. Ekkor elvesztette a szabad úszkálás lehetőségét. Csapdába került.
Nagyobb hullámok közeledtek, és Jonatán egyre nehezebben tartotta magát. Beledőlt mindegyik hullámba, de alul már érezte a szorítást, amitől nem lehet szabadulni. Egy lány jutott eszébe, aki pap nagybátyjához járt vasárnaponként, és titkos dolgokat vallott meg neki. Most a lány éppen egy vadásztól búcsúzott. A vadász Jonatán apja volt. „Majd jövök!” – mondta a lánynak. „Vért akarok látni” – suttogta a lány, ahogy Jonatán arcához ért. Aztán az az arc Trockener Katié lett, majd eltűnt.
A part oldalában nádszálak dülöngéltek a csapkodó vízben. Elérhetetlenül távol ringatóztak, fogta őket is a kőkemény szorítású víz. Jonatán behunyta a szemét, a víz átvágott a feje fölött, emelkedett és süllyedt. A vízmolekulák a dobhártyáját és a szemét támadták. Az őt körülvevő alaktalan sötétség eltemette, a magány és a fulladás iszonyata rémisztette. Testének egyik oldala hideg volt, a másik forró.
Kettétört hajótest merült le a szemhatárán, halak úsztak a parancsnoki hídra, az egyik uszonyával elfordította a kormánykereket. Ez volt az utolsó kísérlet az irányváltoztatásra, de már minden eldőlt, a hajó egyre lejjebb süllyedt, az orrhullámok szétszaladtak, a kabinokból távozott a levegő, csak néhány buggyanás pezsegtette a vizet, aztán a mélység felfalta az egész hajótestet. A roncsba szírének költöztek, a vörös bársonyhuzatokon kacéran hátradőltek, egyikük intett, úgy tűnt Jonatánnak, hogy elérhet nála valamit, de aztán eltűnt.
A szürkület ráfeküdt a vízre. Jonatán fáradtságot érzett. Anyja jelent meg tőle néhány méterre, hűtőszekrényt nyitott felé, és egy porcelán elefántot vett ki, megsimogatta, és így szólt: „Látod, így jártak az ősállatok is, mint itt ez a kis állat, aki játékból belebújt a hűtőbe, s csak napok múlva vettük észtre, mikor már megfagyott és összezsugorodott”. Aztán a párázó víz eltakarta őket is.
Nem akarta, de harcolt. Előbbre akart jutni vagy kifelé, feljebb vagy oldalra? Értelmezhetetlen maradt. Mintha egy ismeretlen jövő nyílt volna meg. Ösztönösen mozgatta a kezét és a lábát. Egyedül volt. Biztos volt benne, hogy már nem lesz saját filozófiája, és már nem üzen többé magáról, pedig még nem számolt el a dolgokkal. A táj lomhán himbálózott körülötte. Erősödött a szél, és már csak annyit akart tudni magáról, hogy él-e még.