Jilg-Keresztúri Anna - Hegyek és szén
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 487
Jilg-Keresztúri Anna: Hegyek és szén
Alig pirkadt még, mikor a libákkal elindultam a tóhoz. Nagyot szippantottam a hajnali levegőből, az elmúlt napok záporai enyhítettek az augusztusi forróságon. A falu tornácos házikóit pehelydunnaként burkolta be pára. Szerettem a korai órákat, ilyenkor alig egy-két lélek járta a girbegurba utcákat. S én nem is vágytam összefutni senkivel. A temető alatt azonban egy alakot pillantottam meg. Éppen az esővízzel teli árok mellett feküdt, és békésen aludt. Nem közénk tartozott. Nálunk a férfiak simára borotválták az arcukat, keskeny bajuszt hagytak a szájuk fölött. Öltözéküket rendben tartották. Az idegen ruháját foltok tarkították, mogyorószín haja a vállára hullott, szakálla a mellkasát verte. Csupasz lábfejemmel finoman megtaszajtottam a térdénél, mire a férfi felmorrant.
– Ébredjen jóember! – rúgtam meg erősebben
– Miért rugdalsz? – tápászkodott föl hunyorogva. – Mit akarsz?
– Rossz fekvőhelyet talált magának, béfordulhat a vízbe. Mély az árok, elmerül benne.
– Mit törődsz te azzal, leány? – mormogta. – Ha már ilyen jótét lélek vagy, inkább áruld el, van-e kocsma a faluban!
– Nem hiszem, hogy beengednék. Nézzen magára! Csupa mocsok.
– Mintha te oly patyolat lennél – mért végig. – Szólj! Merre induljak?
– Legyen, ahogy óhajtja – vontam vállat. – A templomon túl forduljon jobbra, s ott rátalál az első kocsmára, a többit majd megleli, keresnie sem kell.
*
Szemügyre vettem magam a tó tükrében. Az utóbbi években nem foglalkoztatott a kinézetem. Most mégis rosszul esett, hogy valaki a fejemhez vágta, rendezetlen vagyok. Meg kell hagyni, igazat mondott. Szőke hajam csapzottan kunkorodott elő a kendőm alól. Szoknyám, ingem gyűrött-foltosan lógott. Csupasz lábamra por tapadt. Mit szólna Imre, ha így látna? Rám sem ismerne. A tóba gázoltam.
*
Csendesen varrogattunk a ház fölé magasodó diófa lombsátra alatt. Vén pulikutyánk lustán nyúlt el a szoknyám árnyékában.
– Borcsám – nézett rám nagyanyám. – Holnap a templomba elkísérsz, ugye? Új kenyér ünnepére legalább. Tudod mit tart rólad a falu, lelkem? Jó lenne, ha újra a Jóistennek tetsző életet élnél.
– A Jóistennek, vagy a falunak tetszőt?
– Lyányom – nézett rám, de nem folytatta. A kapuban tébláboló ismeretlenre kiáltott. – Jöjjön bátran, nem harap a kutya!
– Itt lakik-e Juliska néni, a kosárkötő? – állt meg előttünk a szikár, simaképű fiatalember.
– Én volnék az fiam. Mivel szolgálhatok?
– Kotlónak való kosárra lenne szükségem.
– Szerencséje van fiam, nyakamon maradt néhány a tegnapi vásárról, Borcsa előkeríti a kamrából.
A kosárért indultam, mire visszaértem, nagyanyám, már mindent tudott az idegenről.
– Nézd csak Borcsa, ez a legény egészen Erdélyből vándorolt ide. Különvált a feleségétől. Még ilyet! Néhány hete érkezett, s most inas a mi molnárunknál. Megtelepedni készül a faluban.
– Varga Balázs a becsületes nevem – billentette felém fényes szalmakalapját – Borcsával már találkoztam, ha jól emlékszem. Restellem is magam az eset miatt.
Tudtam már én is, miért csengett olyan ismerősen a hangja. Ő volt az, az árokparti szendergő.
*
A nappalok egy-egy tyúklépéssel megrövidültek, s szép csendben, akár a kamrába lopódzó macska, megjelt kertjeink hátsó szegletében az ősz. Egyre többször jelent meg a portánkon Varga Balázs is. Kosarakat vett. Azután hízott libát adtam el neki. Mikor kikeltek a csibéi kukoricát, búzát vitt nagyanyámtól, aki gyakran tartotta szóval Balázst. Szülőföldjéről faggatta. S Balázs mesélt a felhőket csókoló hegyekről, a fenyőóriások között megbúvó méteres páfrányokról, hófödte fennsíkokról, hegyi patakokról, a falvak közelében kószáló farkasokról, medvékről. Magam is szívesen hallgattam, ahogyan a szót fűzte. Megkedveltem ízes beszédét. Ő mesélt, az én fejemben pedig megelevenedtek a képei, ha behunytam a szemem, magam előtt láttam a hegyvidék megannyi csodáját. Karácsony táján a mi Meszes-hegyünket is belepte a hó.
– Ez hegy? – nevetett rám Varga Balázs. – Maga tréfál Borcsa. Picinyke lanka ez az én Hargitámhoz képest.
– Nagyra tartja Erdély tájait. Hiányzik a szülőföldje Balázs?
– Erősen – meredt a semmibe. – De nem megyek vissza többé. Túl fájdalmas lenne.
Másnap kora reggel a fagyos utcán igyekeztem. A régi házunk felé. Sötétség ölelt körül, csak a hó világolt. Félve nyitottam be a szúette ajtón, nem gyújtottam fényt, nem akartam látni. Gyorsan fölkaptam az asztalon porosodó fedeles kosaramat, és szinte kimenekültem a szabadba. Aztán mégis, mégis visszaléptem, szélesre tártam az ajtót, utat engedve a hó szikrázóan fehér fényének. Ott állt még a két szék az ablak mellett, a tejeskancsó, Imre kalapja a párkányon. Attól féltem, hogy újra elönt a lüktető, fekete fájdalom, de csak némi tompa sajgás támadt a mellkasom táján.
Egész délelőtt rajzoltam. A megsárgult papíron szépen lassan kibontakozott a szénnel felkent tájkép.
– Jártál a háznál! – hűlt el nagyanyám, mikor meglátta, mivel foglalatoskodom. – Ideje volt.
*
Újév második napján, fényesen fagyos délutánon, elsétáltam a molnárhoz. Varga Balázst kerestem. Az épület ajtaja nyitva állott, s bentről beszélgetés zaja szűrődött ki.
– Legyen eszed fiam! Az a lány bolond. Még hogy őt hívnád el a párosbálba! Nem megyen az sehova, még a templomba se. Mondom, hogy bolond.
– Nekem teljesen épeszűnek tűnik – felelte Varga Balázs.
– Ugyan! Falu bolondja. Libapásztornak állt, és az öreganyjához költözött, a háza meg ott árválkodik üresen a hegyen. Nagygazda volt az apja, taníttatta is a leányt, évekig Pestre járatta. Leányiskolában. Pestről hozott magának férjet is a Borcsa. Városi legényt. Festőművészt. Finom kezű, gyenge, vékony embert. El is vitte a tífusz.
– Elvitte?
– El hát. Két éve, kilencszázhuszonkettő tavaszán. Sokan meghóttak akkor. Meghótt Imre is, meg a kisded is.
– Kisded is volt?
– Vót hát. Azóta bolond a lyány, vagyis asszony, igaz, nem sokáig vót az.
A kezemben szorongatott papírtekercs a földre hullott. Elrohantam. Napokig ki sem léptem a portáról. Elmúlt a farsang. Balázs nem nézett felénk.
*
Hetekkel később találkoztunk újra. A dupla sírkő előtt álltam, mikor mellém lépett.
– Gyakran jár ki ide? – fordult felém. – Emlékezni, imádkozni?
– Nem igazán. Azóta nem imádkoztam. Az emlékeim pedig minden percben velem vannak.
– Lehet még gyermeke Borcsa. Gondolt-e rá? Nagy terhet hordozunk, maga is, én is. Maga tán nagyobbat – kabátja alól előhúzta a papírtekercset. – Ha nem írja a hátuljára, akkor is kitaláltam volna, hogy maga rajzolta nekem.
– Szépen mesélt a hazájáról Balázs, igazán, szívből. Le kellett rajzolnom, muszáj volt, pedig évek óta nem vettem szenet a kezembe. Azt hittem, nem is fogok többé.
– Sokat gondolkodtam. Valaha elhatároztam, hogy nem térek vissza a szülőföldemre. De ha akarná, elvinném a hegyeim közé. Lenne még mit lerajzolni.
– Elvinne egy istentelen bolondot?
– El én – nyúlt pirosra fázott kezem után. – Haza kísérem, esteledik. Még megfázik idekint.
Karonfogva vezetett ki a temetőből. Az árokparton gyönge tyúkhúrlevelek várták bizakodón a tavasz beköszöntét, odalent, a meder alján csendesen csordogáló erecske őrizte még a hóolvadás nyomát.