Javaslat
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 283
Javaslat
Csekély tudású vagyok, sem elég okos, sem elég felkészült, hogy hozzászóljak a világ ügyeihez. Ráadásul kevesek (egyre kevesebbek) nyelvén, a perifériáról, a megjelenés reménye nélkül rovom soraimat. Szóval kiáltozom egy kicsit a pusztában.
Az emberiség két legsúlyosabb gondja (akár törődünk ezekkel, akár nem) már egy jó ideje és talán az összeomlásig, a környezetpusztítás és a túlnépesedés. Az első a második következménye, ami nem azt jelenti, hogy amikor kevesebben éltünk a földön, nem csináltunk károkat, de azok még nem fenyegették az élet egyensúlyát. És azt is el kell ismernünk, hogy elődeink szegényebbnek érezték magukat, ezért takarékosabbak voltak, amit tudtak, újra hasznosították.
De kezdeném az elején.
A legutóbbi időkig minden élőlény-csoport (faj) addig és olyan mértékben maradt fenn, ameddig és amennyire együttműködő része tudott maradni egy nagyobb rendszernek. Ez a rendszer katasztrófák esetén kipusztíthatott fajokat, de általában kialakult a növényevő és növény, ragadozó és zsákmánya közötti egyensúly. Ezt az egyensúlyt a történettudomány mai állítása szerint a neolit ember törte meg kultúrnövények termesztésével és háziállatok tenyésztésével. Voltaképpen akkor kezdődött az emberiség haláltánca, amely mostanra eszeveszett vonaglássá gyorsult.
Az ember ijesztő elszaporodásának egyik magyarázata, hogy mesterségesen ki tudta terjeszteni ökológiai fülkéit. Közösségi lényként először vezetői, irányítói, majd egyre szélesebb csoportjai számára teremtette meg a mind magasabb szintű fogyasztást és annak biztosítékait. Ez többnyire az emberi népesség létszámának megugrásával járt együtt. Szaporodásunk fittyet hányhatott a természet szabályozó törvényeinek.
De ezzel csak elodázta e törvények beteljesülését. Ma, amikor a tömegtermelés, túlzó fogyasztás és a csomagolástechnika emberek milliárdjait látja el, mindezek szennyező maradékai olyan helyekre is eljutnak, amelyek korábban mentesek voltak az emberi beavatkozástól.
Az, hogy sokan legyünk, ma azoknak az érdeke, akiknek haszna származik abból, hogy többen többet fogyasztanak. Nagy nyugdíjintézetek, bankok és magukat ártatlannak érző, hiszen a saját, a többségnél minőségibb fogyasztásuk érdekében befektető részvényesek generálják mindezt. Úgy döntöttek, hogy a hajdan elmaradottabb vagy más társadalmi irányt választott országok lakóit is bevonják a pazarló fogyasztásba. Hogy ez jó döntés volt-e vagy sem, hamar kiderül. Ugyanis a fogyasztásért cserébe rengeteg szokásról és hagyományról le kell mondani, megváltoznak (többnyire kiürülnek) az emberi kapcsolatok, az egymásra figyelést (aminek árnyoldalai is vannak) felváltja a tárgyakra koncentrálás. Ez a folyamat a nyomtatott sajtó, majd a mozi megjelenésével kezdődött, a tévével erősödött fel, és a számítógéppel és okostelefonnal tetőzik pillanatnyilag.
A mennyiség bűvölete sok döntéshozót fogva tart. A nagyobb ország, a növekvő népesség, az erősebb gazdaság nem csak tekintélyt és befolyást teremt, de önelégültséget is, ilyen célokért vagy eredményekért az egyének többsége könnyebben lemond olyan jogokról, amik egyébként megilletnék. És ha a többség lemond, akkor a kisebbségnek is le kell mondania.
Közösségeink, tekintélyesnek számító tagjaikon keresztül, igyekeznek beleszólni az egyén döntéseibe. Azokba, amik más érdekeit sértik, helyesen. De sokszor olyan módon teszik ezt, hogy oktalan félelmeket és alávaló indulatokat lovagolnak meg. A „kiválasztottakra” természetesen nem vonatkoznak a tiltások és a szabályok. Például minden társadalom, amit ismerek, valamilyen módon korlátozza vagy korlátozta tagjainak nemi viselkedését, ilyen jellegű vágyainak beteljesítését. Talán csak az elképzelt neolit matriarchátus bízta a résztvevőkre szexuális életük intézését. Még a világtól elvonulni igyekvő hippi kommunákban is volt egyféle szabályozottság, vagy ha nem, olyan feszültségek keletkeztek, amik szétrobbantották a közösséget.
A legtöbb ember élete során nem talál ki, vagy legalábbis nem oszt meg a nagyobb közösséggel semmi fontosat, többnyire értelmezi, saját sorsához igazítja a rendelkezésére álló tudást és ismereteket. Mindannyian mintakövetők vagyunk, készen kapott szavakkal, betűkkel, nézettel és elvekkel dolgozunk, élünk. Nyelvi, vallási, ideológiai közösségünkben, pontosabban annak képzetében lubickolunk, és ha az a képzetrendszer valamit elfogad, akkor az jó, még akkor is, ha bántó és igazságtalan.
Természetesen a „minták” nagy része – legalább rövid távon – hasznos. De közös késztetéseink nagy hányada mérgező álmokat termel és valósít meg. És ezek az álmok annál erősebbek, minél hatékonyabb az illető társadalom tagjainak korlátozottsága. A frusztrált, kiszolgáltatott, összezsúfolt ember szelepre vágyik. És legtöbb esetben három dologhoz juthat hozzá: mértéktelen (csak anyagi lehetőségei által korlátozott) fogyasztáshoz, a gyors helyváltoztatás vagy a tudatmódosítás mámorához. E három jelenség veszélyezteti legnagyobb mértékben (legalábbis mai szemmel nézve) az emberiség fennmaradását.
Azok a felmérhetetlenül sok pénzt forgalmazó munkacsoportok, amelyek a világ gazdasági ügyeit intézik, hatalmas nyomásnak vannak kitéve. Ha nem növelik folyamatosan a hasznot, amit befektetőiknek ígérnek, akkor azok elfordulnak tőlük. Ez pedig elindíthat egy dominó-effektust. A nagy cégek nagybefektetői természetesen gazdagok, őket nem lehet megkopasztani. A szegényektől kell elvenni, de úgy, hogy azok maguk dugják a hurokba a nyakukat, s csak magukat hibáztathatják, amikor (törvényszerűen) rajtavesztenek. Például akkor, amikor olcsó hiteleket vesznek fel, aztán ezek a hitelek hirtelen megdrágulnak, és a szegény vagy erejét megfeszítve és fogyasztását visszafogva visszafizeti a korábban felvett összeg két-háromszorosát, vagy minden értékének elvesztésével, sokkal többet törleszt.
Ám akik ilyen módszereket agyalnak ki, éppen olyan nyomorultak, mint akiket kifosztanak. Őket is a növekedés, a fogyasztás a tudatmódosítás és a gyors helyváltoztatás kényszere nyomasztja. Mert ezek közös jellemzője a pillanatnyiság. De ha megáll a mókuskerék, a hörcsögnek nincs ötlete, hogyan folytassa az életét. Nincs száguldás, pia, szórakozás vagy kábítószer, nincs látszatbiztonságot adó növekedés, száguldás (az idő látszólagos kijátszása), akkor mi van? A legtöbb mókuskerék-hajtó fejében erre kész a válasz: pusztulás. Pedig a pusztulás a rákkeltő kipufogógázban, a vétlent is ölő-nyomorító balesetekben, a gondolkodást helyettesítő és kiszorító mámorokban – többek között a száguldásban – is van. Ahogy a tüdőrákkal műtött beteg még kötéssel az oldalán rágyújt a kórház udvarán, úgy ártunk magunknak és egymásnak. De míg a javíthatatlan dohányos főleg magát roncsolja, mi az emberiségnek, ennek a csodálatos kísérletnek a nyomorúságos végét siettetjük néma cinkosként. Ha vegyszereinkkel kiirtjuk a hasznos, beporzó, mézet szolgáltató rovarokat is az ártalmasnak véltekkel együtt, ha zabálunk, és fogyni akarunk, és mindkettő érdekében fogyasztunk, ha ellenőrizetlen mérgeket küldünk folyóinkba és azokon keresztül a tengerekbe, óceánokba (már egy kézmosással vagy szagosított vécé lehúzásával is), ha az emberiség töredékének látszólagos kényelmét növelve minden más élőlénynek ártunk, akkor könnyűnek találtatva, megérdemeljük jövőnket.
Ma egy közepesen fejlett ország kispolgára összehasonlíthatatlanul kényelmesebben él, mint a múlt nábobjai. Még ha a húszcentis körmű kínai mandarinokra gondolunk, akiket etettek, öltöztettek, a feneküket is kimosták-törölték ürítés után, az őket szolgálók nagy részét is kiváltaná a mai technika. Ami legnagyobb részben csak kényelmesít, elpuhít.
Ráadásul a kényelmet csak katasztrófák vehetik el az emberektől, maguktól lemondani róla csak elhanyagolhatóan kevesek tudnak. A társadalmak olyanná alakultak, hogy a gyors helyváltoztatás és az energia pazarló használata tömegek számára lett alapvető igény.
A (sajnos szó szerint is érthető) rákfene a kényelem érdekében fel- és elhasznált különböző, elsősorban szén alapú vegyületekben van. Az üvegházhatást keltő, porral dúsuló széndioxidban és a csupán ezreléknyi arányban újrahasznosítható műanyagokban. Alapanyaguk a szénvegyületek három halmazállapota: a szilárd fejtett szén, a folyékony kőolaj és a földgáz. Ezek egy részét kiválthatja a Nap energiája.
A jövőt álmodók akkumulátoros gépkocsikkal meg is oldanák a környezetszennyezés problémájának negyedét, de mi lesz az elhasznált, végképp lemerült akkukkal, az óceánokban lebegő vagy lesüllyedt, milliárd tonnákban mérhető műanyaggal? Az üzemek és a háztartások egyre több mérgező, hónapok, évek, évszázadok alatt lebomló (és mivé bomló?) szemetet termelnek.
Ha hidrogénnel mennének az autók, olyannal, amit napelemekkel vízből nyernek, ahhoz is kéne olaj, de mennyivel kevesebb, mint amennyit most elpufognak! Ám ha egy csapásra minden jármű (beleértve a repülőket is) eddigi emissziójának ezrelékét bocsátaná ki, még mindig csak a fele szűnne meg a bolygónkat túlfűtő mérgező gázoknak. Ki lehetne pusztítani a szarvasmarhákat, mert elégtelen emésztésük során metánt pöfögnek, ehetnénk helyettük műhúst. De a bolygó élővilága akkor sem menekedne meg, mert itt vagyunk nyolcmilliárdan, akik télen fűtünk, nyáron hűtünk, levegőt veszünk és széndioxidot fújunk ki, metánt szellentünk… És különben sem vagyunk hajlandóak lemondani utódaink életének kedvéért mostani kényelmünkről.
Ha jóval kevesebben lennénk… Kétmilliárd? Egy, fél? A többinek azonnal meg kéne halnia? Tömegpusztító fegyvertől? Megmérgezve? Kik maradhatnának életben, és kiket vetnének a pusztulásba? Jó-e az az emberi lét, amihez annyira ragaszkodunk, pedig a testi-szellemi kényelem ezer mankójával megtámogatva sem boldog? Meg kell-e halnom, hogy megszabaduljak a fájdalmaimtól, kétségeimtől, szomorúságomtól?
Az a gyanúm, hogy van egy (vagy több) terv. Talán a gazdagok azért gazdagodnak olyan mohón, hogy megvásárolhassák a helyet a bunkerben. Talán a hipermodern technológiák segítségével évszázadokra meg tudják hosszabbítani az életet talán egy-tíz-száz újabb milliárddal maguk mellé vásárolhatnak egy gyereket, rokont, szépséges szeretőt a következő ezredfordulóig. Az pedig az emberiség haldoklásának elnyújtása lehet csupán. Az ellustult, önhitt kis csoport felemészti magát, vagy következmények nélkül múlik el, mint az ókor istenei.
Ez csak spekuláció. De az tény, hogy az ember felemészti a földi életet. És ki tudja, a világegyetem hány lakott bolygóján történt, történik, fog történni ugyanez? Nem kell hinnünk az ufókban. A terjeszkedő kultúrák tudnak csak fejlődni. Aztán összeomlanak.