Irodalom az utcasarkon
Írta: -- ismeretlen szerző vagy duplikált művek
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 269
Irodalom az utcasarkon
A tavaszt idéző késő őszi napsütésben ballagok a belvárosban. A Bécsi utca és a Kristóf tér sarkán elém lép, és megszólít egy szakállas, csillogó szemű, talpig feketébe öltözött fiatal férfi.
- Feltehetek egy furcsának tűnő, extrém kérdést? – mondja, kicsit bocsánatkérően.
Látszik, hogy hozzá van szokva az elutasítás minden fajtájához. Mielőtt válaszolnék, jobban szemügyre veszem. Nem látszik sem részegnek, sem narkósnak, a tetemes korkülönbség miatt az sem valószínű, hogy a megszólítás leszólítást takar. A hóna alatt egy dugig tömött iratrendezőt szorongat, ezért azt gondolom, hogy valami vékonypénzű egyetemista, aki kérdőívekkel vadászik a járókelőkre. Bár azok nem egy kérdést szoktak feltenni, és nem árulják el előre, ha extrém kérdés is van a tarsolyukban. Éppen nem sietek sehová, ezért engedek a kíváncsiságomnak, hogy mi lehet abban a vaskos mappában.
- Tegye fel, azt a furcsa, extrém kérdést – bólintok beleegyezően.
- Venne tőlem egy novellát? – kérdi nagy meglepetésemre.
- Milyen novellát? – rejtem kérdés mögé a nem várt fordulat feletti csodálkozásomat.
A vaskos mappát elém tartja, és már sorolja is a választékot:
- Van mindenféle. Milyet szeret? Romantikus, sci-fi, meghökkentő történet, krimi, abszurd, szatíra, filozofikus. Milyet adhatok?
- Mennyibe kerülnek? – kíváncsiskodok.
- Amennyit tetszik érte adni.
Szeretnék egy kicsit elbeszélgetni vele, ezért felajánlom azt az összeget, amiért az egyik könyvkiadó e-könyv oldalán lehet letölteni egy novellát.
- Négyszáz forint, jó lesz?
- Igen, persze!
- Akkor egy meghökkentő mesét kérek, mindig szerettem azt a sorozatot – választok a vaskos mappából.
Amíg kikeresi a megfelelő novellát, néhány másik kilibben a dossziéból, és a járdán landol. A játékos szél meg már sodorja is őket tova. Ketten futunk az irodalom után, és sikeresen megmentjük az elkóborolt novellákat. Miután megkerül a meghökkentő mese, és kifizetem, megtudom a szerző nevét, akit névről már ismerek az egyik irodalmi portálról, ahol én is szoktam publikálni. Elárulom neki, hogy már olvastam ott pár írását. Ezen fellelkesülve az ifjú alkotó megajándékoz még két alkotásával.
- Meg lehet ebből élni? – érdeklődök, az író sorstársnak kijáró empátiával.
- Nem valami fényesen – vallja be a személyesen megismert alkotótárs.
Beszélgetésünk során elmeséli, hogy nem csak az utcán árulja a novelláit, hanem szponzorokat is keres egy könyve kiadásához. /A szponzorságot nem tudom felvállalni, ha megfelelő anyagiakkal rendelkeznék, akkor saját magamat szponzorálnám egy könyv erejéig./ Amikor kiderül, hogy sikerült neki egy vállalkozótól kapnia ehhez háromszázezer forintot, hosszasan elbeszélgetünk arról, hogyan lehetne ebből az összegből minél több példányt megjelentetni. A terjesztéssel nem lenne gond, azt személyesen akarja megoldani. Végül megadja az e-mail címét, ha esetleg meg szeretném neki írni, mennyire tetszenek nekem a megvásárolt, és az ajándékba kapott alkotások. Végül megkérdem őt, hogy írhatok-e egy cikket a találkozásunk apropóján. Beleegyezik a cikkbe, így amíg a metró felé sétálok, elgondolkodom az irodalomról, ami fagyi, lángos, sült kolbász, és trafik helyett az utcasarkon várja a belvárosban sétálókat.
Most még generációk rajonganak a nyomtatott könyvekért, és minden irogató embernek nagy vágya nyomtatásban látni az alkotását, de a mai tizenévesek már inkább mindent letöltenének.
Lehet, hogy egy idő után megszűnik a könyvnyomtatás, mert nem lesz rá igény?
Miközben az írogató emberek saját könyvekről álmodnak, már sokan nem vesznek könyvet, hiszen a számítógépre is le lehet tölteni rengeteg regényt, ha türelmesen szörföznek az interneten – a legfrissebb kiadású könyvek kivételével – szinte mindent el lehet olvasni ingyen.
Az interneten megjelenő irodalmi portálok szinte generálják azt, hogy aki csak szemernyi tehetséget érez magában, vagy valami közlendője van a világgal, feltegye rá az írásait. Amíg az asztalfióknak írt az amatőr író, nagy elhivatottság kellett hozzá, hogy a publikálás legcsekélyebb reménye nélkül is megszülessenek az alkotásai.
Az internet lehetőséget ad minden gondolat, érzés, múló benyomás azonnali közzétételére. Mások alkotásai pedig inspirálólag hatnak a többi alkotótársra. A netes publikálás nagy lehetőség, sokunknak az egyetlen lehetőség, és egyre több az e-könyv olvasó, a laptop, az okostelefon.
Vannak, akik terápiás célból írnak ezekre a portálokra, kiadva magukból a fájdalmaikat, csalódásaikat, betegségük feletti aggodalmat, a csalódásaik miatt érzett haragot. Bár sokan nem tekintik ezt „igazi” irodalomnak, az én véleményem erről az, hogy ha segítenek nekik, és esetleg másoknak is, akik éppen hasonló problémákkal küzdenek, vagy küzdöttek a múltban, akkor nincs ezzel semmi baj. Olcsóbb módja a problémák ventilálásának, mint az amerikai filmekből ismert pszichiáterhez való járkálás évekig. Ebből a fajta publikálásból személyes barátságok is születhetnek, ami sok elmagányosodott emberen segít.
A hivatásos írók /most azokat értem ide, akiknek jelent meg könyvkiadó által kiadott alkotása, amiért pénzt is kapott/ vagy nem vesznek tudomást az „amatőr” irodalomról, vagy legszívesebben megtiltanák az efféle oldalakat, mert aggasztónak tartják azt, hogy ki vesz verseskötetet, regény, vagy novellás kötetet, amikor ingyen is olvashat. A könyvkiadókból is hiányzik a fizetési hajlandóság. Nemhogy előleget nem adnak egy majdan megszülető alkotásra, de a már megírtakat sem kérik, lehetnek azok bármilyen színvonalasak, ha nem közismert az írójuk, vagy legalább valamelyik „tahóvilág” - vagy ehhez hasonló színvonalú műsor – „híres” szereplője.
Ki is az amatőr író? Zola és Csehov gyógyszerészek voltak, Német László tanár, Tolsztoj földbirtokos, Berzsenyi és Kölcsey gazdálkodó, Ady újságíró, stb. Egyik sem abból élt, hogy írt, szenvedélyük, ha úgy tetszik hobbijuk volt az írás. Semmiképp se közelítsük meg a kérdést úgy, hogy az amatőr író azért amatőr, mert a művei nem ütik meg a közölhetőség mércéjét, ezt a hivatásos íróknál is igen gyakran tapasztalhatjuk. Azt sem mondhatjuk, hogy az az amatőr író, akinek nincsen írói végzettsége, hiszen senkinek sincsen egyetemi diplomája arról, hogy ő író, vagy költő.
Elnézegetve a tagfelvételi kérelem nyomtatványát, úgy gondolom, hogy talán az az amatőr író, aki nem lehet tagja Magyar Írószövetségnek. Mi is kell ahhoz, hogy a Magyar Írószövetség a keblére öleljen valakit? Megjelent kötet, bibliográfia, két írószövetségi tag írásbeli ajánlása, írásainak rendszeres megjelenése folyóiratokban, napilapokban, irodalmi díjak birtoklása.
Sok híres író kezdte úgy a pályafutását, hogy napilapokban, hetilapokban, és magazinokban, folytatásokban jelenetek meg a regényeik, így váltak ismertté. Ugyan elutasítanák a párhuzamot – ha tudnának róla -, de ők is az utcasarkon kezdték, mint az én novella árusom. Hiszen a rikkancsok az utcasarkon árulták az újságokat, amelyek híressé tették annyira őket, hogy a könyvkiadók is érdeklődjenek utánuk, és ne utasítsák el az írásaikat. Hol van már ez az idő? A napilapok, hetilapok nem közölnek már novellákat, és folytatásos regényeket. Ha van bennük szépirodalom, akkor az legfeljebb egy bújtatott reklám, hirdetés, ami egy regényrészlet, a könyv kiadója által megfizetett oldalon. A kiadatlan első könyvekről már szót ejtettem. Az irodalmi díjak, pedig annyira politika függőek lettek, hogy már sokszor nem is lehet eldönteni, hogy dicsőség, vagy szégyen átvenni az éppen regnálók kezéből azokat a díjakat. A két ajánló a Magyar Írószövetségből már csak hab a tortán. Nem célom senkit sem megbántani, de ahogy elnézegettem a tagok névsorát ugyancsak elmeditáltam ezen a feltételen…
Savanyú a szőlő, állapítottam meg magamban, valószínűleg soha az életemben nem fogok megfelelni ezeknek a feltételeknek. Talán későn kezdtem, mert nemhogy az utcasarki írók első vonulatában nem voltam benne, akiknek a műveit az utcasarki rikkancsok népszerűsítették, hanem még a második vonulatában sem. A rendszerváltás után volt egy könyvpiaci robbanás, számos kis kiadó alakult, majd szűnt meg. A nagy kiadók bővítették a kínálatot, és ha egy elsőkönyves műve nullára zárt, attól kiadták még a következőt. Ha veszteséges volt, a szerző próbálkozhatott más kiadónál, aki könyves blogok és kiadói fórumok híján nem biztos, hogy tudott az előző könyve bukásáról. Számos antológia jelent meg, novellával is egyszerűbb volt érvényesülni. A könyvterjesztés nem csak a boltokban, hanem ezernyi utcai árusnál történt, az utcasarkokon.
Nem azt mondom, hogy ezek mind gyenge művek voltak, hanem azt, hogy könnyebb volt elkezdeni az írói pályafutást. Sokaknak aztán meg is feneklett a pályájuk, ahogy szűkültek a lehetőségek. A gazdasági válságban, az elmúlt években, több kiadó megszűnt. Mások nem adnak ki elsőkönyvest, mert egy veszteséges regény is tönkre teheti a kiadót. Ráadásul a könyveket már nem az utcasarkon, hanem a nagy kereskedelmi hálózatokból veszik az emberek, ahol az ár 50-60%-a a terjesztőé. Ami nem kerül be a hálózatokba, az olyan, mintha nem is létezne.
Most találkoztam az utcasarki irodalom harmadik vonulatával, ahol a szerző kénytelen maga árulni az írásait azoknak, akik nem sajnálnak egy kis pénzt egy ismeretlen szerző írásáért.
Nem hiszem, hogy a Harry Potter könyv által betakarítható jövedelemre lehet számítani ezzel a kezdeményezéssel. Én minden esetre drukkolok az írótársnak, az utcasarkon is sok tapasztalatot lehet szerezni, amit hasznosítani lehet az alkotásban. Én máris szereztem egyet…
Megjelent: Az Álomszövők című antológiában