Igazlátó
Írta: Nagykutasi Tibor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 285
Igazlátó
Óriás termetű harcos lépdelt végig magabiztosan a város utcáin.
Fején sárkánymintás, zárt páncélsisak, leeresztett sisakrostéllyal, mindössze két réssel, orránál és a két szeme előtt. Mellkasán, karjain, vértől, sártól rozsdásodásnak indult vért, nyakán körben vérrel áztatott gyapjú szőrme. Mellén és jobb vállán keresztben egy vastag öv, rajta szépen munkált övcsat. Régen, talán egy kardot, vagy bárdot tartott viselője hátán. Hastájékán egy valaha szebb napokat látott vértlemez, kezein láncos kesztyű. Aki csak ránézett, meghűlt a vér az ereiben.
Némán vonult át a fő utcán, tekintetét mindig előreszegve, kikerülve a bámészkodó tömeg pillantásait. Magabiztossága és megjelenése hatalmas erőről tanúskodott. Körülötte az állatok is elcsendesedtek, csak pár vézna kutya halk nyüszítése hallatszott. Az emberek szinte mozdulatlanul figyelték; a kapa, az ásó megállt a kezükben, de még a fából eszkábált taligát is elengedték. Minden szempár rászegeződött, és szemük mozgásával követték minden lépését.
Büszkén, előremeredő mellkassal közelített a főtér közepére épített, lépcsős emelvény tetejére helyezett háromszáz éves, elegánsan díszített tölgyfa szék felé...
***
Nem csupán szék volt, amire a megpihenni vágyó ember leül, hogy sajgó lábairól levegye a terhet. Egyetlen hatalmas fa törzséből alakították műértő kezek. Évek kitartó, kemény munkája után, a király iránti legnagyobb tisztelete jeléül adományozta uralkodójának Torad, a fafaragó mester.
Telis tele díszes faragásokkal. Háttámlája elülső részén, fejmagasságban a király jelképe, körülötte babérlevelek, virágok mintázata, körbe a dicsőséges hadvezér legnagyobb tettei. Csatajelenetek, mágikus állatok.
Torad mester mégis elszégyellte magát, mikor Mondir király ráült volna a mesterműre. Az utolsó pillanatban vett észre egy kiálló szálkát, és rákiáltott királyára, hogy ne üljön le, mert kiszakadhat a palástja. Ahogy odakapott menteni a fenséges ruhadarabot, megsebezte a karját, és vérét hullajtotta munkájára…
***
Fellépdelt a tizenöt lépcsőfokon és fellépett az emelvény tetejére. Az utolsó fokon megtorpant egy pillanatra, hallgatózott. Megfordult és körbenézett, kíván-e szólni bárki a városlakók közül.
Leült. Karjait ráhelyezte a két kartámaszra, fejét fordítgatta balra-jobbra. Figyelte az embereket, közben többször fujtatott a gyér levegőtől, ami a réseken át a sisakjába áramlik.
– Járjon a kezetek! Dolgozzatok!- utasította a teljes lakosságot erőteljes hangjával.
Rögvest folytatták is a félbehagyott munkát; ki kapáját ütögette zavartan a földre, ki ásott. Mások a téli tüzelőnek valót hasogatták hatalmas fejszékkel, és rakták halmokba.
– Te, ott! – kiáltotta el magát, és rámutatott egy férfire. – Te földműves, abban a szánalmas, szakadt szalmakalapban!
– Én? – mutatott magára a küzsdég termetű, kalapos ember megszeppenve. Körbepillantott, kereste a szánakozó, aggodalmas tekinteteket. Mindenki feszülten figyelte a fejleményeket.
– Te, ostoba! Persze, hogy te! Rád mutattam, nem?! Add át a szerszámod annak a rozoga vénembernek! Kapálni az is tud még! – bökött ujjával egy járni is alig tudó öregre. – Te meg, földműves, ha intek, vagy biccentek, vagy csettintek, azonnal ugrasz! Alacsony vagy bár, de jó erőben lévő! Fürge léptű embernek látszol! Te leszel az én fullajtárom! Rögvest neki is láthatsz! Hozhatsz is egy kupa bort, mert kiszáradt a szám ettől a sok beszédtől! Ti meg mit bámultok, ti söpredék? Hallani akarom a nyögéseteket a munka súlya alatt! MOST!
Utolsó szavára még a madarak is felreppentek a helyükről. Harsogó hangját még akkor is visszahangozták a város külső kőfalai, mikor a földműves loholva felért a trónhoz.
– Gonabur vagyok, felség!- hajlott meg alázatosan, és átnyújtotta gazdájának a fakupát.
– Kérdeztem, hogy mi a neved? NEM! Nem vagyok rá kíváncsi! Úgy hívlak, ahogy akarlak! A szolgám vagy! Na, add azt a lőrét, aztán kotródj vissza kapá’ni! ...
… – Mit hoztá’ nekem, te nyomorútt?! – üvöltött rá a király, köpött egy nagyot, és alattvalója arcába löttyintette a pohár tartalmát. – Mit képzelsz te magadról, senkiházi szukafattya?! Fapohárbó’ itatsz, mint egy koszos, korcs kutyát? A királyod vagyok! Aranyserlegbe hozzad nekem a bort! Takarodj a szemem elől!- legyintett hanyagul egyik kezével, fejbe dobta a kupával a szolgát, és még jó ideig alázta a legváltozatosabb káromlásokkal.
– Felséges királyom! – szabadkozott amaz.
– Mit akarsz? Megmondtam, hogy tűnj vissza dó’gozni! Maguktól nem ugrá’nak ki a répák a földbűl! A képedet pedig törüld meg valamelyik ruháddal! Így merészelsz elém járu’ni? Csöpög rólad a bor! Talán még ittá’ is belőle, mi? Hordd el magad!
Már besötétedett, mikor egy halk szavú polgár szólította az urat a lépcső tetején állva.
– Felség! Ha szabad szólnom!
– Mi van, paraszt? – szólt vissza nyersen a trón köré rakott, égő fáklyák közül. – Ki mondta, hogy lerakhatod a szerszámod? Ki hívott ide?
– Már alig látunk, felség! – panaszkodott fejét lehajtva. – Teljesen besötétedett, és fáradtak is vagyunk!
– Ha kivágtad vó’na azt a hatalmas fenyőfát, – bökött fejével egy fa irányába, úgy, hogy testét valamelyest megemelte, és súlyát két kezével a karfára támasztva tartotta – akkor a telehold fénye éppen bevilágítaná a fő’det! Nem lehetsz fáradt, ha fel tudtál gyönni ide! Ne nyavalyogj, mint egy lánygyerek! Tűnj vissza dolgozni! És nem akarom még egyszer meglátni, hogy erre a lépcsőre mered tenni a retkes lábad!
Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, meredten belebámult az egyik fáklya lángjába.
– A lányról jut eszembe! … Az asszonynép most induljon haza, aludni! – kiáltott bele az éjszakába.
***
– Fullajtár! – kiáltotta másnap kora reggel Gonaburnak. – Már egy ujjnyira fenn van a nap a látóhatár fölött! Mit képze’sz te magadról, hogy nem köszöntötté’ e csodás napkeltén, szép, hízelgő szavakkal! Azonnal gyere ide!
– Felség, nem akartam zavarni legszebb álmodat! – válaszolta félszegen a lépcső tetejéről, sűrűn hajbókolva, kalapját is mellkasához emelve.
– Fogd be a pofádat! Kárálsz nekem itt hajnalok hajnalán! Adjá’ bort, meg hozz valamit ennem! Sültet akarok! Disznóbú’! Menjé’ má’! – majd egyik lábával odébb lökte Gonaburt, hogy ne zavarja őt a kilátásban…
– Csuhás! – ordította bele a rezzenéstelen, tikkasztó hőségbe. – Hó’ van az a hazudozó prédikátor? Gyere ide, te semmirekellő pap!
Kisvártatva megjelent fehér reverendájában a város papja, remegve, kezei közt morzsolva imafüzérét.
– Uram? – kérdezte reszketeg hangon. – Hívattál?
– Figyelj ide, te isten barma! Vedd le magadró’ ezt a nevetséges gúnyát! Szoknyát az asszonyok hordanak! Erről jut eszembe! Asszonyok, felsorakozni! A legszebbik ruhátokba’ gyertek ki! – adta ki a pap beszéde közben az ukázt, hogy talán még a szomszéd várban is hallották a hangját.
– De, jó uram! Nem tehetem! – ellenkezett a tiszteletes atya.
– Azt teszed, amit én mondok! Megértetted? PAP! – rivallt rá, és előrehajolt trónján, hogy sisakját hozzányomja a szentember homlokának. – Vetkőzz, aztán indulj dó’gozni, mint a többi!
– Uram! – válaszolta ismét meghunyászkodva a lelkipásztor. Egész testét elöntötte a remegés. Halántékán legördült egy kövér izzadságcsepp. Arcán érezte az ura sisakjából kiáramló, bűzös leheletet. – Nekem nincs más ruhám! A vallás megköveteli!
– Mit érdekel engem? Akkor mezítelenül dó’gozol! Most pedig vetkőzz, te megátalkodott! Indulj, mer’ felnyársaltatlak! Küzsdég! – hívta újra személyi szolgáját a nagy harcos. – Hol késik a kajám? Ha nem hozod azonnal, téged sütlek meg!
– Itt van, felséges királyom! Bocsánatodért esedezem! Időbe telt elfogni a malacot!
– Nem érdekelnek a kifogásaid! Éjszaka mi a rossebet csiná’tál? Megmondtam, nem? Figyeled minden mozdulatomat! Ha intek, akkó’ jössz azonnal! Aztán visszatakarodsz kapá’ni, vagy fát vágni, vagy amire éppen szükségem van! Éjszaka meg előkészíted nekem a kajámat! Na! Milyen moslékot hoztál, hadd nézem! Sült bordát! Akkor most hozod utánam! De, ha hozzá mersz nyúlni a húsomhoz, a kóbor kutyákkal etetlek meg, amik este a várfalon kívül vonyítottak! Azokat is te kelletted vó’na összefogdosni, aztán agyonverni! Semmi hasznom nincs belőled, küzsdég! Azt hittem, te legalább épeszű vagy és engedelmes! Nem, mint ezek a mihasznák! Na, indulj már lefelé azzal a tálcával!
Elindult reggeli körbejárására a várúr, nyomában pedig porig alázott szolgája, lehajtott fejjel.
Első útjuk a favágókhoz vezetett. A rekkenő hőségben, étlen-szomjan dolgozó baltások már alig láttak, erejük legvégén jártak. Egy-egy már össze is esett a fájdalomtól, görcsöktől.
– Nesztek! – vetett oda eléjük a porba az ezüst tálcáról pár bordát, azok pedig, mint a haramiák, egymást lökték félre a zsíros falatokért. – Mint a patkányok, olyanok vagytok! Micsoda egy undorító csürhe! A földrő’ esztek, mint az állatok! Küzsdég, adj nekik vizet! Aztán folytassátok a munkát! Palotát kell építeni, aztán meg a tűzre valót sem én fogom kivágni magamnak! Úgyhogy igen gyorsan álljatok neki!
A favágóktól a tisztviselőhöz sietettek.
– Tisztviselő? Hol vagy, te vénember? Ki veszi tudomásul a te szavadat? Ilyen rusnya, elernyedt testtel te be tudod tartatni a törvényeimet? – tornyosult a görnyedt öregember fölé hatalmas termetével. Fejét lehajtva, sisakjával ránehezedve annak fejére, majdhogynem összeroppantotta a vékonyka, gyengecsontozatú embert. Gyere, egyél egy falatot! Nem ám, itt rogysz össze! – megmarkolt egy cupákot a tálcáról, az öreg szájába nyomta, majd zsíros kezét a tisztviselő tiszta, fehér ingébe törölte.
– Figyelj ide, küzsdég! Jól tartsd ezt az embert, mert szétveretlek! De nem az én kajámból adsz neki! Csiná’sz neki külön! Levágod az összes tyúkot, ha kell! Ez a legfontosabb ember a városban! Megértetted? Ez teszi a helyükre a törvényeket!
– Köszönöm, jó uram! – válaszolt halkan, szinte suttogva az öregember.
– Azt nem mondtam, hogy szólhatsz! Tömd a fejedet! Na, küzsdég! Mi a neved? Mindig elfelejtem!
– Gonabur a nevem, királyom! – válaszolt segítőkészen.
– Nem, mintha érdekelne! Ha valamit kérdezek, nem biztos, hogy választ is várok! Érted, te toprongyos senkiházi?
– …
– Válaszolj, ha kérdezlek! – szólt szolgájára haragosan, majd jobb kezével hátulról fejbe vágta Gonaburt.
– Igen, királyom! – szólt elcsukló hanggal a küzsdég termetű fullajtár.
– Jaj, megőrülök! Mit kell annyit pofázni, fölöslegesen! – azzal otthagyta a két embert.
– Asszonyok! Kifelé a házakból! – bömbölte a főtér felé sietve. Útközben, nagy sietségében fellökött három földművest, egyikük arccal a gőzölgő lócitromban kötött ki, a másik kettő pedig elhasalt, bele a sárba.
– Nézz a lábad elé, paraszt! Nem látod, hogy jövök? – ezzel oldalba lökte lábával az egyik négykézláb térdeplő, felállni próbálkozó embert.
– Az összes fehérnép itt van? – rikoltozta. – Álljatok ide, egymás mellé! Sorakozzatok fel! Hetyegni támadt kedvem! Egy keményfarú asszonyt akarok!
Alaposan szemügyre vette az összes nőt, tetőtől talpig. Két kézzel markolászta mellüket, körbejárta ujjaival minden hajlatukat, megtapogatta a farukat. Az asszonyok és nőkorú lányok mind, szemlesütve, lehajtott fővel, szégyenkezve álltak férjeik, fiaik, lányaik előtt. Többen sírásba kezdtek, egy nő sikoltozva elrohant…
– Elég lesz, Ermiton! – szólt egy dörmögő hang az asszonyok mögül. – Hozzátok vissza azt az asszonyt!
A nagy kavarodásban senki sem vette észre a városba váratlanul betoppanó, szakállas, középkorú alakot.
– Razula, drága királyunk! Te vagy az? – kiáltották megörülve az emberek, körbeállva valódi uralkodójukat.
– Jó királyom! – vette le sisakját a harcos, majd alázatosan fejet hajtott urának. A nép lélegzete is elakadt. Végre kikerültek a zsarnok szorításából, ugyanakkor nem értették az egész színjátékot.
– Ki vagy te? – kérdezte a térre éppen odabotorkáló tisztviselő a sisakos embertől.
– Ő Ermiton, a birodalom legmókásabb vándorkomédiása! – felelte a király a harcos vállára téve a kezét.
– Ugyan, királyom! – válaszolta tagadóan amaz. Tán bele is pirult a bókolásba.
– Azért béreltem fel, – folytatta az uralkodó, – hogy meggyőződjek valamiről. És igazam volt! Ó, bár ne lett volna! Bár, akkor nem lennék jó emberismerő! Jobb így, hogy kiderült. Belátom, nem az a nép vagytok, akiért érdemes volna királynak lenni! Hátat fordítottatok az elmúlt háromszáz év minden tanításának, és minden törvényünknek! Elárultátok önmagatokat és engem! Felhagytatok mindennel, amit Mondir atyánk örökül hagyott nekünk…
…– Két napja zsarnokoskodik fölöttetek! – mutatott Razula a komédiásra, közben gondterhesen toporgott fel-alá járkálva, kezeit a háta mögé emelve összefogva, tekintetét végig a csizmája orra elé vetve, le a földre.
Két napja sanyargat titeket! Megalázott, sárba lökött sokakat. Üvöltött, fenyegetőzött az életetekre! Földre dobta elétek az ételt! Uraik előtt markolászta az asszonyokat! Porig alázott mindenkit! És ti mégis mit tettetek ellene? Semmit! Ellene semmit! De ugráltatok a parancsára!
Megettétek a sárba dobott húscafatot. Néztétek tétlenül, mit művel asszonyaitokkal! Ugráltatok a kedvére! Mezítelenre vetkőzve kapáltatok! Sötét éjszaka fát vágtatok!
Csak, mert egy idegen a királyotoknak adta ki magát!
Egyikőtökben sem fogant meg a gondolat, hogy ellenszegüljön! Inkább tűrtétek a megaláztatást, és a fájdalmat, minthogy sem megakadályoztátok volna a hataloméhségét! Azt hiszem, ezek után, magam sem fogok máshogy viselkedni veletek! Megérdemlitek, hogy úgy bánjak veletek, mint az állatokkal!
– Miért kételkedtünk volna? – szólt az összecsődült tömeg közepén egy nagytermetű parasztember. Szavára a teljes lakosság bólogatni kezdett egyetértése jeléül, páran hümmögtek, „Igen, ez így van!”, válaszolták.
– Torad székére ült! – folyatatta egy favágó. – Ha nem ő lenne a királyunk, a trón a vérét vette volna. Levetette volna magáról! Nem tűrte volna meg uralkodónak, megvédte volna a város lakosságát! Torad az Igazaknak készítette! Vérét is adta, és igazlátó tudását örökítette bele, annak ellenére, hogy nem akarta!
Ott van a hátuljába faragva minden királyunk neve, a kezdetek óta! És mindnek a vére beivódott évgyűrűi közé, hogy egyé váljon az uralkodó a trónnal, és a trón az uralkodóval! Az utolsó név a háttámlán, a tiéd, nagyurunk! És nem áll a neved mögött, hogy elhunytál! Nem kerültek még rá dicső tetteid! Nem hallottunk a felől, hogy bajod esett volna, míg odavagy! Nem üzente meg nekünk a trónszék, hogy új királyt kell választanunk!
Ő jött, felment az emelvényre, és ráült. Féltünk ugyan tőle, de nem tehettünk semmit!
***
Mindig, ha megszületett egy új királysarj, ráfektették a trónszék ülőrészére. Míg a lakosság érdeklődve figyelte az újszülöttet, egy fafaragó mesterember a háttámla hátuljába véste a gyermek nevét, az utolsó befaragott királynév után kihagyva egy helyet, hogy halálakor beleróhassák érdemeit.
A kisded, akarva-akaratlan hozzáért az egyetlen kiálló szálkához. Vére hullt, akár Toradnak, mikor Mondir palástját akarta megóvni a szakadástól.
Ősi hagyomány szerint, az uralkodó halálával lezárul egy fejezet a nép történelmében. Legott híre megy az egész birodalomban, és már neki is látnak a gyászszertartásnak. Akkor kerülnek fel a trónra az elhunyt dicsőséges tettei, s rögtön utána a tisztviselő hívatja az utódot. Mikor átveszi apja örökségét, újfent ráül a bársony ülőpárnára, életében másodszor. Odanyúl szálkához, hogy a trón emlékezzen rá. A trón dönti el a sorsát; ha igaz és őszinte ember maradt csecsemő kora óta, akkor méltó helyet ad neki. Azonban a gaz utódot megmérgezi az egyetlen keserű ízű vérrel, hogy iszonyú kínok és fájdalmak között rövid időn belül elsorvassza.
Régen történt, hogy egy kihívója akadt Alatil királynak; egy gonosz varázsló, aki csellel és halálos főzetekkel akarta őt megölni. Alatil rájött, és magához hívatta a varázslót, hogy elejét vegye a dolognak. Párbajra került sor a város főterén, és úgy alakult, hogy Alatil a mágus vérét vette, ami ráfröccsent a trónra. Így aztán annak keserű vére is beivódott a fa gyűrűi közé.
Akkor határozta el Alatil király, hogy emelvényt építtet a Büszke Trónnak, ahogy azt azokban az időkben hívták. Apja tiszteletére és végrehajtott tetteire emlékezve, tizenöt lépcsőfok magasságba emelték, mivel Alatil apja volt a birodalom tizenötödik királya. Tette ezt azért, hogy soha többé ne fordulhasson elő még egyszer, hogy beszennyezi valaki a Büszke Trónt, valami keserű ízű vérrel.
***
– A szék emlékezik arra, aki ráül! – ágált egy középkorú asszony.– Ha hazug trónbitorló lenne, már nem élne! Megmérgezte volna, a halott mágus vérével!
– De hogy lehet ez? – kérdezte másvalaki. Hátul sugdolóztak, akkorra már az egész város ott állt, körben a Büszke Trón emelvénye körül. – Hogy engedhette a trón, hogy egy idegen ráüljön?
– Nem értitek? – dördült haragosan a király hangja. – Itt most nem arról van szó, hogy ki ült a trónra! Arról beszélek nektek, hogy meghazudtoltátok a fajtátokat!
Valaha ti voltatok a Győztes Nemzet! Az egész világ rólatok beszélt! Nem az volt fontos, hogy ki a királyotok, hanem az, hogy kiket irányított! Apáitokat, nagyapátokat! Az ősöket! A tiéteket, az enyéimet! Engem nem csupán a vérem tett királlyá. Nem csak apám vérén kaptam a trónt. Apám harcosai, apám alattvalói! És előttük évszázadokig mindenki! Népe gazdagsága határozza meg a király jellemét! Nem egy fából faragott szék!
Apám harcosai! Öregebb rendűek, hol vagytok? Még éltek páran! Néhány évvel ezelőtt ti is harcoltatok egyetlen szavamra! Csatába indultatok mögöttem, ha valaki savanyúnak ízlelte a vizünket! Most lányaitokat, nőiteket zaklatják, és nem tesztek semmit! És attól tartok, hogy ez csak romlani fog. Kérdem én tőletek, megakadályoztátok volna, hogy nőiteket bántalmazzák? Megszólalt volna bárki közületek, ha nem jelenek meg, és nem állítom le ezt a hatalmas termetű embert– mutatott Ermitonra? – Ő hamarabb állt volna le, minthogy bármi bűnöset tegyen! Már akkor, mikor felkerestem szándékommal, már akkor láttam jámbor tekintetében, hogy nem tudja megtenni! Már akkor mondta, hogy ő képtelen arra, hogy bárkit megalázzon! Bevallotta, hogy kicsit fél, hátha késve érek oda! …
…– Ezt vártam! – mondta halkan, letörve pár pillanat csend után. – Vagyis nem vártam, de számítottam rá! Ez a nagy némaság elmond mindent! Nem kellenek ide szavak! Nem is várom már senkitől! Mondir büszke népe! – legyintett lemondóan.
– Csak azt nem tudom, mire vagytok annyira büszkék! Nem magatokra, az egyszer biztos! Apáitokra, esetleg! Harcolni egyik sem akar, de én tartsam meg jó életét! Tőlem elvárjátok, hogy elétek dobjam aranytálcán a jó húsokat, és meghallgassam a bánatotokat? Az az igazság, hogy tudatlanok vagytok! Felemlegetitek a múltat, elsoroljátok őseink tetteit? Attól váltok Mondir népévé? Ha értenétek valamit a múltból, akkor azt is tudnátok, hogy a Büszke Trón nem létezik!
Fölhördülés, zúgolódás követte a király beszédét. Hangos méltatlankodás, hogy tudatlannak hívja őket a saját királyuk.
– Nem létezik! És soha nem is létezett! Nagyapám nagyapja találta ki ezt a mesét, hogy fellángoljon népében az ősök iránti tisztelet. Akkoriban is hanyatlott az ősök hite, ezért lassan legendává emelte a Büszke Trónt!
Az csak egy fából faragott szék! Semmi több! Nincs varázsereje, nem öl meg senkit! Nincs lelke, mert csak FA! – nyomta meg Razula az utolsó szót. Páran elfehéredtek, sokan idegessé és feldúlttá váltak! Látszott tekintetükben a gyűlölet királyuk iránt. Ugyanakkor a nemtörődömség is észrevehető volt az arcokon. Lemondás, kényszer adta közöny.
– Ti leromboltátok az én hitemet, hogy higgyek bennetek! Én lerombolom most a ti hitetek azzal, hogy elárulom nektek a trón titkát! Öljetek meg, lázadjatok fel ellenem! Nem bánom! De úgysem meritek megtenni, mert gyávák vagytok! Egy sincs, aki elindulna felém! Ilyen népet nem mondok a magaménak!
Ezúttal sem történt semmi. Lassan szétoszlott a csődület, mindenki visszament dolgozni. Erdőbe, mezőre, földre. Aznap még szóbeszéd volt a városlakók között, hogy egyetlen mondattal eltörölték az egész történelmüket, aztán apránként hazakullogtak pihenni…
***
–Jöjjetek elő! Mindenki a főtérre! Siessetek! – húzta meg egy favágó a harangláb harangozókötelét a következő nap hajnalban. – A Büszke Trón él! Lelke van! Megbosszulta a hazugságot!
Királyukat találták a trónon ülve, szájából alvadásnak indult vér csordogált fehér palástjára, ahol rögtön beitta a finom szövet. Vékony indákkal a király bokái, csuklói köré nőtte magát a szék, hogy mozdulni sem tudjon. Több vastag ág pedig mellkasán és nyakán futott keresztbe.
Egy éjszaka alatt ölte meg a Büszke Trón a hazug, képmutató királyt. Hamarabb, mint bárki mást a történelem folyamán. Megtette, amit a harcos nép nem akart.
Nem akarta, mivel már volt becsületes királyuk. Ermiton, a vándorkomédiás, akit gyermekkorában üldözött el a birodalom szívéből nagybátyja, Razula király.
Ermiton, az elfeledett utód, aki ült újszülöttként a trónon. Akinek szavára színjátékot játszott egy egész város.