Hús és vér

Írta: Ruzsik Noémi


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 261



Hús és vér

Fogságom harmadik évtizedét taposom. Azóta igazán nehéz cipelni a bebörtönzöttség terhét, amióta tudom, hogy börtönben vagyok. Joggal merül hát fel a kérdés, hogy akkor előtte mi volt? Milyen volt a szabadság illúziója? Nos, félelmetes. A rettegésben töltött évek… Mégis, a félelem és a bizonytalanság érzelmi elegyéből elsőízben az az eset térített magamhoz, amikor gyerekként végig kellett néznem egy panelház hatodik emeleti lakásában egy csirke bontását. A munkát végző felnőttek, utólag így kell gondolnom, bizonyára felöntöttek közben a garatra. Az élmény undorító volt. Korábban sosem érzett bűz tolakodott az orromba, hogy majd’ elhánytam magam. Még nem voltam a tudatában, de az élő szervezet szaga szabadult fel a nemrégiben leölt állat testéből. A halál szaga más, ma már tudom.
Kíváncsi gyerek voltam, de ezúttal nem tülekedtem az asztalhoz megnézni a félig kizsigerelt állatot. Az ajtóban álltam félszegen, ugyan hova is mehettem volna, a bélszag elkísért volna a szomszéd helyiségekbe is, belefészkelte magát az orromba. Csak álltam az ajtófélfa mellett, amikor a férj – hatvanéves forma férfi – úgy érezte, mókázik egyet az óvodás gyerekkel, kikapta a dió méretű szívet a mellüregből és a nyersen való megevését imitálta.
Jópofának gondolta magát.
Azóta már tudom, hogy amitől gyermekkoromban rettegtem, az tulajdonképpen a saját testem volt. A tökéletlenség, a hibalehetőségek és a halandóság elsőkézből történő megtapasztalása a még fejletlen idegrendszerrel. Ebbe avatott be a bontott csirke szaga is. Az ítélet: a test melege. Belső lárma, zsibongás, titkos bűzök – de hogy kívüle miből áll a világ, abba belegondolni még félelmetesebb. Pánikrohamaim voltak, amikor először tudatosult bennem, hogy be vagyok zárva. És hogy csak egy út vezet kifele… és akkor megértettem az alkoholistát, aki önkívületi állapotban ült az utca kövén a saját piszkában. Ő már nekiállt lebontani a börtön falait. Tégláról téglára.
Vannak azonban olyan napok is, amikor megfeledkezem a rácsokról. Ezek azok a bizonyos testetlenségben töltött pillanatok. A hajléktalan után megértettem a bachi fúgákat is. Hogy milyen érzés méterekkel a föld fölött lebegni. Az ilyen pillanatokban a börtönből való kitekintés átlényegül betekintéssé valahova. Egy olyan dimenzióba, olyan létállapotba, amelybe a menekülés, a lassú önpusztítás egész biztosan nem vezethet el.
Azt hiszem, már emlékszem, mit követtem el. De le kellett szednem azt a gyümölcsöt.
Talán kapok még egy esélyt. Esküszöm, beérem a fa alatt üldögéléssel.