Hópelyhek
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 252
Hópelyhek
Egyik kezemben egy nehéz bevásárló szatyorral, másik kezemmel hároméves fiam kezét fogva araszoltam a délutáni zsúfolt főutcán. A kiürült kamraszekrényemet kellett feltöltenem, krumplit, hagymát, lisztet vennem, de hát kenyérre, tejre is szükségem volt. A kis legényt meg muszáj volt mindenhova magammal vinnem, mert mióta az apja két éve meghalt, nem volt kire hagynom.
Az éjszakai hidegben képződött zúzmara napközben olvadozott, most latyakos sárban lépkedtek a járókelők. November vége felé már javában a karácsonyi díszek lepték el a kirakatokat, de az utca fáira is fényfüzéreket aggattak.
A fiam minduntalan kitépte a kezét az enyémből, és a kirakathoz lépett, ha ott egy mozgó, világító dolgot látott.
Nem szaladt el messze, folyton körülöttem topogott, de azért mindig rászóltam, hogy ezt ne tegye, anya kezét elengedni nem szabad. Lassan haladtam a nehéz szatyorral, húzta a vállamat, füle bevágta a tenyeremet, de gyorsabban nem tudtam lépni, Peti minduntalan leragadt egy-egy általa felfedezett csodánál.
Gondolataim már a karácsony körül jártak. Baranyába utazunk a szüleimhez. Már megvettem az ajándékot is nekik, anyámnak egy meleg kendőt, apámnak pedig egy csontnyelű bicskát a kézművesek kirakódó vásárában még az ősszel. Már csak az útiköltségre kellett gyűjtenem.
Nem laktunk messze az ábécétől, tulajdonképpen a négysávos út másik oldalán, néhány háztömbnyire a zebrától. Egy pillanatra, ahogy az emberek között előre néztem, láttam is már amint a közlekedési lámpa éppen zöldre váltott. Peti is mintha érezte volna, hogy közeledünk az otthonunkhoz, nem belém kapaszkodott, hanem mint a golyó, elkezdett rohanni előre. Rákiáltottam, hé, állj meg és szaladtam, ahogy tudtam utána. De mintha ez még lelkesítette volna, tovább futott, cikázott az emberek között. Kiáltoztam, Peti, Peti, a nehéz szatyrot egyik kezemből a másikba tettem, lihegve futottam az embereket kerülgetve. Az járókelők közömbösen beszélgetve, kirakatokat bámulva maradtak el mögöttem. Senkit sem érdekelt, miért kiabálok idegesen. Néha el is vesztettem a gyereket szem elől, sehol sem láttam a kis mozgó fehér sapkát az ember tömegben.
A lámpa villogó zöldre váltott. Nem érem útól, villant át az agyamon. A szatyor súlyát nem érezve, embereknek ütközve, őrjöngve futottam a zebra felé. Piros! Éreztem, hogy a kocsisor megindult. Személyautók, furgonok, motorok tömege morgott tömött sorban, marta az aszfaltot lila, kék füstöt eregetve.
Egy pillanatra kitisztult előttem a járda, megláttam a fiamat, amint szalad bele… a biztos halálba. A szatyrot ledobva, kinyújtott karral, ész nélkül rohantam utána. Ekkor hopp, jobbról két erős kéz elkapta a derekánál és felemelte a magasba!
Mint egy szárnyaszegett, kimerült tyúk értem oda hozzájuk. Hajam csapzott, arcom csupa verejték, ruhám zilált. A lihegéstől először szólni sem tudtam. A gyerek kezét egy csavargó külsejű fiatalember fogta. Magamhoz szorítottam a kis lókötőt.
Te, te! A szívbajt hoztad rám! Ne csinálj többet ilyent! És csak szorítottam, szorítottam magamhoz. Közben megmentőnk már-már eltűnt a járókelők sűrűjében.
Fiatalember, ne menjen el, hadd köszönjem meg! – kiáltottam utána, mire az visszafordult.
Egy hajléktalan állt előttem. A novemberi hideg ellenére koszos széldzsekiben, alatta pamut trikó. Vászonnadrágja szakadozott, széttiport sportcipője egyikének a fűzője hiányzott. Látszott rajta az is, hogy reszket a hidegben. Hogyan köszönjem meg neki, amit tett. Nem csak a fiam életét mentette meg, hanem az enyémet is, ezt a csapást már nem tudtam volna elviselni. Kevés pénz maradt nálam a vásárlás után. Vegyek neki egy kávét, meg egy hamburgert itt a közelben? Ennél többet érdemel, hiszen a világomat adta vissza.
Tudja mit fiatalember! Itt lakunk a közelben, jöjjön fel hozzánk, van meleg étel, aztán valamilyen vastag téli ruhát is kerítek magának!
Hallgatagon jött mellettem. Talán megszokta már, hogy úgy sem kíváncsi rá senki, nem szólt akkor sem, amikor a konyhában hellyel kínáltam. Tegnap este főztem csirkepaprikást nokedlivel – egy héten egyszer szoktam húst főzni – de későn készült el, így még én sem ettem belőle. Egyszemélyes adag volt, nem sok, így az egészet a tányérjára szedtem, csak keveset tettem Peti kis műanyag edényébe.
Az ablak mellől figyeltem őket, ropit rágcsálva, ahogy esznek. A férfi kenyeret is evett a nokedli mellé, azzal tunkolta a szaftot a lábasból, akkora falatokat nyelt, hogy a nyaka vastagra tágult minden nyelésnél. Jó nagy kortyokat ivott a csapvízből mellé. Peti kis kanállal böködte az ételt, az asztal lapjára, térdére is jutott belőle. Amíg ettek, a szobából kihoztam férjem téli ruháit. Eddig nem tudtam rászánni magam, hogy túladjak rajtuk, leadjam valahol, vagy ruhás konténerben helyezzem el őket, most úgy éreztem meg tudom tenni. Egy jó vastag barna-drapp dzsekit hoztam ki, sötétszürke szövet nadrágot, bélelt boka csizmát. Magasságra majdnem megegyeztek, a cérnavékony fiatalemberre minden ruha ráillett. Aztán még beszaladtam a szobába és egy zöld pulóverrel jöttem elő.
A pulóvert én kötöttem a férjemnek, akkor még kezdő kötő voltam. A norvég minta még nem ment nekem, de én mindenáron a mellrészénél fehér színnel hópelyheket akartam kötni bele. Megszenvedtem tőle, folyton eltévesztettem a mintát, visszabontani nem mertem, mert az még nehezebb, a fehér és zöld fonal is folyton összegabalyodott. Aki csak azt látja, hogy zöld pulóver fehér mintával, az nem vesz észre semmit, aki hozzáértő, vagy jobban figyel, az láthatja, hogy egyes hókristályok betegesen satnyák, de van egy-kettő, ami jól sikerült. A férjem nem szerette, és csak akkor vette fel, ha tudta, hogy nem kell levennie a kabátját.
A fiatalember csak a széldzsekijét vette le, a többi ruhát mind magára öltötte a rajta lévők fölé. Annyit tudtam meg róla, hogy már egy éve az utcán él, mióta az anyja meghalt. Pont az érettségi előtt, így nem vizsgázott és nem is tanult tovább. Nagyon jól nézett ki a tiszta, meleg ruhákban. Akármilyen állásinterjúra is elmehet benne, biztattam. Még minden jóra fordulhat, hiszen olyan fiatal. A nevemet, telefonszámomat felírtam egy papírra, ha baj van, keressen meg, de ha jó történik vele, akkor is.
Sokszor gondoltam vissza erre a novemberi délutánra. Az őrült futásomra Peti után, még később is a víz vert ki miatta, és csak akkor nyugodtam meg, amikor a konyhai evésükre emlékezve az evőeszközök zaját hallottam újra a fülemben. Az utcán járva folyton a fiatalember után kutattam a tekintetemmel, hátha megpillantom, ha több ember csoportosult valahol azt néztem, nincs-e közöttük. Reméltem, hogy segítségemmel a jobbik irányba billent a sorsa, talán munkát talált, vagy visszatért rokonaihoz.
A kemény tél lassan-lassan elmúlott. Márciusi napsugár melengette a földet, megeredtek az ereszcsatornák, az emberek kigombolt kabátban jártak az utcán. Egy távolabbi, előttem ismeretlen városrészbe kellett utaznom busszal egy beteg kolléganőmhöz. A rengeteg le-és felszálló utasok egészen az ablakhoz szorítottak. Már záródtak az ajtók, amikor a tekintetem a szemben lévő buszmegálló belsejébe tévedt. Az alacsony padon egy férfi feküdt, aludt talán, kezét, benne egy sörös dobozzal, a hasán tartotta. Körülötte koszos, gyűrött újságpapírok, műanyag poharakat sodort a lenge szellő. Ekkor a keze lecsúszott a hasáról, a sörös doboz koppant a betonon, dzsekije szétnyílott. Zöld pulóveren dülöngélő hókristályok láttán megdobbant a szívem.
Tudtam, hogy őt láttam. A kabátot már nem ismertem meg, foltos, poros, szakadt volt. De ilyen pulóver csak egy volt a világon. Bántott, hogy ugyanúgy él, hogy nem tehettem többet érte, ahogy szerettem volna. De vigasztalt az, hozzásegítettem ahhoz, hogy átvészelje a telet, talán a kihűléstől mentettem meg. És ez sem volt kevés.