Hóasszony
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 456
Hóasszony
Téglási Janó félcipője alatt ropogott az úton a keményre taposott hó. A január vége fehérré varázsolta a tájat, pár napja sűrűn havazni kezdett, vastagon belepve mindent a Füzes patak partja mentén, meg azon is túl.
Messze volt még a reggel, éjjeli két-három óra fele járhatott, ilyenkor zárt a külvárosi italmérés ahonnan Janónak is mennie kellett. Naponta így zajlott ez, legalább tíz éve, vagy talán megvan az akár száz is, a „ménkű” tudja pontosan. Ez volt ugyanis Janó szava járása.
Füle mellett szél süvített, kabátja alá is befújt, csak egy gombja fogta össze azt, a többi már ki tudja mikor veszett el. Ahogy dülöngélve haladt előre a néptelen patakparton, jobb cipőfűzője ide-oda csapkodott a lába körül. Csizmát kéne húzni már, de hol a fenébe találja meg azt, a ménkű üssön bele, kattogtak ködös fejében a gondolatok.
Régebben tisztességes iparos ember volt Téglási Janó, a falu megbecsült embere, kádár mester. Nagy házzal, az udvarban műhellyel, falerakattal büszkélkedett. Az apja mellett tanulta ki a mesterséget. Szorgalmas, ügyes gyerek, ismerte el az apja, nyugodt is volt felőle. Akkor még minden jól ment. Janó el-eljárogatott a szüreti, meg farsangi bálokba, táncoltatta a lányokat, süteményt, szódát vett nekik.
Huszonkét-huszonhárom éves korában vette észre, hogy valami rosszul alakult. Hiába kínálgatta a lányokat, kedveskedett nekik, azok mindig más legényre kacsintottak. Még a jóval fiatalabb lányok is elkerülték. Akkor rájött mi a baj! Olyan vagyok mellettük, mintha a kisöccsük lennék, hogy a ménkű üsse meg!
A termetével volt baj. Az utóbbi években megállt a növekedése. A válla keskeny maradt, a mellkasa szűk, a karja, lába rövid. A feje viszont megnőtt. Sűrű göndör haj borította. Ha rövidre vágatta, feje még robusztusabbnak látszott, ha nőni hagyta dús sörényét, a füle fölött pöndörödött fel a rakoncátlan fürt, mint a Peti bohócnak. Dühösen csapta a földhöz a tükröt. A ménkű üsse meg!
Kivágtatott a szobából.
Nem járt többet a bálokba, a lányokat csak messziről figyelte. A nagydarab, puha, jázmin illatú, szőke menyecskék tetszettet neki, a faros, melles nőszemélyek, de közelükbe sem mert menni nekik. Igaz, azok sem vették észre őt. A vállukig sem érek fel nekik, ki sem látszom mögülük, ismételgette makacsul magában.
Az apja néhány évvel azelőtt inasnak felvette a Miska nevű gyereket, egy özvegyasszonynak a fiát, aki pár évvel fiatalabb volt nála. Az eltelt idő alatt azonban a nehéz fizikai munka, meg a fene tudja mi miatt, úgy megemberesedett a fiú, hogy szinte idősebbnek látszott Janónál. Most már végképp nem értette mi lehet a baj. Ő is ugyanazt a munkát végezte, apja is magas, sovány ember volt, anyja se kis termetű.
Egyik nyáron történt, hogy apja a tomboló viharban bőrig ázott, utána meg a traktoron megcsapta a hátát a hideg szél, tüdőgyulladást kapott. Senki sem sejtette, hogy a kezdeti köhécselésnek ilyen súlyos vége lesz. Magas lázzal feküdt, egyre gyengült és a kórházban meghalt.
Janó ismerte ekkor már a kádármesterség minden csínját-bínját. Munkába vetette magát, készítette a hordókat, szüreti edényeket, kádakat, puttonyokat, dézsákat. Télen az erdőt járta, nézegette, válogatta a tölgyfákat, melyik inkább a hordónak való. Amikor kivágásukra került sor, a farönköket széthasogatta, dongahasábokra repesztette, aztán száradni hagyta. Néha évekig is száradtak.
Miskával ketten intéztek mindent. A gazdák tavasszal, nyáron megrendelték az edényeket, aztán ősszel, a szüret közeledtével eljöttek értük.
Hiába volt már jó kezű, ismert, tehetős mesterember Janó, félszegsége a lányokkal szemben nem múlott el.
Harminc fele járt már, amikor anyja egy lányt tuszkolt eléje. Egy sápadt ostornyelet, egy színtelen, lapos deszkát, egy fuszulyka szárat. Haja, mint a vizes homok, laposan lógott a hátára, arcán csak a szeplők virítottak, ahogy fehér szempillái alól a cementlapot bámulta.
– Ez lesz a te feleséged, Irén! – mondta az asszony. Janó sohasem vitatkozott, ellenkezett anyjával, de most elöntötte agyát a méreg. Főleg amiatt, hogy a lány legalább két fejjel magasabb volt nála.
– A ménkű üssön bele! – vágta feléjük és kifordult a házból.
Ekkor rúgott be először, döntötte magába a bort mértéktelenül és ki sem józanodott a lakodalom napjáig. A nagy eseményen itta le magát a sárga földig másodszor, de abból már sohasem tisztult ki az agya teljesen. Pedig Irénnek valamiképp gyereke született, Jancsika, Janó maga sem tudta hogyan. Talán majd az is ilyen szerencsétlen lesz, mint én, töprengett. Feléjük sem nézett. Lent a műhelyben töltötte a napjait, ott is evett, aludt, Irén az anyósával meg a gyerekkel a nagy házban élték az életüket.
A fiatalasszonynak jót tett az anyaság. A sok jó ételtől, sütéstől, főzéstől, amire az anyósa tanította, kigömbölyödött. Korábban az apja házában csak az jutott neki, amit az erdőben, meg a réten talált, bogyókat, vad gyümölcsöt. Most arca, melle, csípője megtelt, kiszélesedett. Janó csak távolról leste, ahogy a szőlőben hajladozva kapált. Jancsikának Miska faragott bölcsőt, később hintát is eszkábált a barackfa vastag ágára, majd egy kis faszekeret, amin a kisfiú visítva kapálózott a kis lábaival, amikor anyja végig húzta az udvaron.
Néhány év telt el így. Egy nyár végi délután Janó az udvaron egy tuskón ülve süttette borgőzös fejét, amikor váratlanul Irén állt meg előtte, jobbjával Jancsika kezét fogta, másikban egy bőröndöt. Janó – szemben a nappal ülve – látta mint magasodik előtte az asszony körvonala. Fején kis fehér vászon kalap, alóla a homlokán, meg hátul a tarkóján kibuggyant a napszítta, világosbarna haja. Apró virágmintás karton ruhájában olyan volt, mint maga a forró, gyümölcsöt meg kalászt érlelő tarka nyár. Arca, válla, gömbölyű karja barnapiros, párnás nyaka, akár a frissen fejt tej. Janó érezte, hogy emellett a dús keblű, széles csípőjű teremtmény mellett ő a satnya termetével milyen nevetségesen mutatna. Egy korcs kutya hitvány kölyke vagyok hozzá képest, szorult össze a gyomra, inkább nem is nézett rá.
– Elmegyünk Janó! Soha nem szerettél bennünket! – mondta Irén, közben a kisgyerek a közelben fát hasogató Miskához szaladt és átfogta térdénél a nadrágja szárát. Janó érezte, hogy a megivott nagy mennyiségű bor egyszerre megsavanyodik benne és mint az ecet a torkát szorongatja úgy, hogy megszólalni sem tudott. Irén egy darabig csak topogott, egyik lábáról a másikra állt, majd a kezét nyújtotta Jancsikának.
– Isten veled Janó! Boldogulj, ahogy tudsz!
Ahogy a kertkapu becsukódott mögöttük, Miska teljes erőből a tuskóba vágta fejszéjét.
– Te ökör! Te címeres marha! Hát hagytad elmenni! – ordította magából kikelve. Arca eltorzult a méregtől, erei kidagadtak a nyakán. – Hát ki a fenének csináljuk mindezt? – mutatott körbe az elkészült, meg a félig kész hordókra, faedényekre. – Tudod mit, én se maradok tovább! – fejszéjét mélyen a tuskóba vágta.
– Vedd ki a ládából, ami jár neked és eredj! – préselte ki magából a mondatot Janó és a műhely mögé szaladt. A rengeteg bor sugárban dőlt ki a torkán és szinte pezsegve terült szét a földön. Ezután már csak pálinkát ivott.
Legalább tíz év telt el azóta. Az a zűrzavar, ami az eset után a megrendelések körül támadt, az anyja nyakába szakadt. A gazdák, meg a szüretelni vágyók vittek mindent, amit értek, pénzt, készárut, nyersanyagot, szerszámokat. Janó részegen átaludta az egészet. Az anyja kezdetben próbálta talpra állítani, hol szép szóval, hol dühösen, de semmire sem ment vele. Az udvart a műhely körül belepte a gaz, a feltornyozott dongahasábokat verte az eső, lepte a hó, szívta a nap sok éven át. Megszürkültek, repedezni kezdtek. Az anyja szíve is megkérgesedett, nem harcolt már. Ha hideg volt a műhelyben befűtött, naponta ennivalót vitt. Szótlanul mentek el egymás mellett.
Az utóbbi néhány évben alakult úgy, hogy Janó estefelé megjelent a kocsmában és záróráig maradt. Hallgatagon ült egy-két kupica pálinka mellett egész éjjel. Az emberek nem értették mi tette tönkre a derék mestert, az, hogy feleségül vette Irént, amikor nem szerette, vagy az, hogy elhagyta az asszony, amikor már szeretni tudta volna. Lehet, az alkohol gyűrte maga alá annyira, hogy nem bír szabadulni tőle. Csak találgattak egymás között. Talán Miska sündörgött túl közel Irénhez, ki tudja. Nem lehetett szóra bírni Janót, élte tovább önpusztító életét.
Még előző nap délután, amikor a patakparton a kocsma felé igyekezett, nem is igen vette észre a nagy darab hóembert, amit a fiatalok a napokban építettek. Ott állt közel a patak széléhez, legalább két méterre magasodott ki a hóval borított gizgazok közül. Most, hogy a mester dülöngélve ballagott haza felé, szemből pillantotta meg az időközben megváltozott alakot.
Fejébe szalma kalapot nyomtak, egy széles sárga szalag futott körbe rajta, hosszú, lelógó végeit a szél cibálta. Sárgarépa orra alá vicces kedvű építője egy nagy bordó, csillogó – karácsonyfa dísz –, papírszívet nyomott az arcába, mintha száját csókra csücsörítette volna.
Vállára piros rózsás, nagy kendőt terítettek, elől dús keblein keresztbe átkötve. Így állt közel a lámpafényhez a hóasszony, szemben a kádár mesterrel ajkát csókra nyújtva, dacolva a tél viharával.
Janó nézte a varázslatot, a ménkűbe is …, dörmögte, amikor valahonnan morgás, dobogás hallatszott és havat kavarva egy hatalmas, fekete kutya fékezett le a lámpa alatt. Janó nem ismerte a fajtáját, de látta, hogy erőteljes, izmos állat, szénfekete hátán csillogott a szőr, mint a holló szárnya.
Látszott rajta, nincs tisztában azzal amit lát, a magas, fehér hótömeg, a vibráló sárga szalag vagy az ingadozó ember alak dühíti-e. Hátsó lábán a vastag izmok, mint lecsurgó szurok, táncot jártak, fekete paripa nyakán sörény keletkezett, amikor fejét hátra vetve, száját eltátva vicsorított. Kitágult orrlyukaiból forró gőz remegett a fagyos levegőben. Széles állkapcsában nőtt erős, fehér fogai tépésre termettek. Szája sarkában hab gyöngyözött.
Janót félelem fogta el, betompult agyában egy gondolat motoszkált. Csak el ne essen, csak most az egyszer ne, mert akkor préda lesz belőle. A hatalmas fogak prédája.
A kutya most két lábra állt és veszettül ugatott, majd első lábával neki lendült a hótömegnek.
Meglepődhetett, amikor mancsa besüppedt az alsó gömbbe, zavartan ugrott hátra. Janó érezte, a következő támadás ellene irányul. Csak most tudjon elesés nélkül néhány lépést tenni, fohászkodott magában. Kihasználva a kutya pillanatnyi zavarát, két roggyant lépéssel a hóasszony mögé került, átfogva annak derekát.
A kutya újra támadott. Most egyszerűsödött a képlet számára, csak egy célpontot látott maga előtt. Curikkolt egyet hátrafelé, aztán nagy erővel széles mellkasával az asszonynak ugrott. A hótömeg deréktól felfelé, kendőstől, fejestől, kalapostól a mögötte ingadozva álló kádármesterrel együtt a patakba zuhant.
Ezzel egy időben éles fütty hallatszott messziről a házak közül, majd rögtön utána még egy. A kutya ezt hallva, mint a puskagolyó rohant a hang irányába.
Janó teste alatt beszakadt a patak jege, a méteres fagyos víz fejéig ellepte, mintha forró tűkkel szurkálnák a testét, melegséget érzett. Feje a rózsás kendőn feküdt, az is a nyarat idézte benne.
– Irénke, most már mindig együtt leszünk! – ölelte át a kendő alatti vizes jégkását, és úgy érezte életében most az egyszer érzi boldognak magát.
Fent az égen a nagy szürke felhők egyre lejjebb ereszkedtek, terhük lehúzta őket, majd hasuk, mint elvásott párnacihák kihasadtak és ömleni kezdett belőlük nagy pelyhekben a hó. Végig a patak partján, túl az erdőn, városon. Reggelre csak a fűzfák görbe törzsei barnállottak a patak partján, meg a távoli híd rozsdás vasszerkezete vöröslött a hó fehér palettáján.