Házak lelkében él az építész
Írta: Emesz Margit
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 272
Házak lelkében él az építész
Unokabátyámról, akitől sok mesekönyvet kaptam gyerekkoromban
Unokabátyámról, akitől sok mesekönyvet kaptam gyerekkoromban
A ház életét évek zenésítették meg. A címeres homlokzat, az évszám jelezték történelmi múltját. Óriási kapu, nagy sárga rézkilincs engedte a bemenetelt, ha a marokba simuló nehéz kopogó megszólalt. A széles, zárt kapualj volt az előtér. Meglepetés erejével hatott a kép. Hatalmas park terült el a ház hosszú udvarán. Itt egy tuja kapaszkodik fölfelé, ott egy szőlősor áll egyenes vonalban. Jelezve, hogy a ház falusi borkedvelő gondolatát vigye. Bokrok sorjáznak a szomszéd fala mentén. Ezüstfenyő formás alakja billeg a langyos szélben. Távolabb szilvafák büszkélkednek libasorban. Diófák árnyas lombkoronája alatt csücsülnek a madarak. Ovális itató mélyedésében rezeg a víz. Pázsitszőnyeg végében sudár magas akácfák zárják a teret. Vadgalambok párban vendégeskednek itt. Madarak biztos éltető tere. Családtag a sas, aki nem igazán kedvelt, ha megjelenik, de jövetelekor jelzések érik a gazda fülét, és azonnal ott terem. A vízsugár éltető ereje építette, tartotta szépségét a parknak, amit a gazda álmodott meg. Esténként a ház nyitott végében ült a társaság. Diófa ágai szinte asztalközelbe belógtak, hogy a park is része volt a vendégasztalnak. Gyertyalángok és a lámpások középütt ültek, megvilágítva az asztal körüli arcokat. Kvaterkázós esték voltak ezek, olyan lecsendesedő, emlékidéző a csávolyi életről. A szemekben bizony sokszor fénylett a könny, de a csorgott akkor is a nevetéstől, ha a történet megkívánta. Poharak koccintó ereje bővében volt a szónak. Jó volt ez így, de mára elcsendesült a ház.
A sok és nagy szobák visszhangja szól. A fehér falak kapaszkodó üressége kezet keres az elmúlással szemben. Szobáról szobára bolyongok. Csak a szél rázza az ablakot és próbál helyet találni itt a téli hidegtől. Még annyi zaj mutat ittlétet, amit lábam alatt az öreg hajópadló ad. Csoszogó búcsú a szobáktól.
A könyvek még itt vannak együtt. Ők konokul ragaszkodnak. Németül, magyarul ülnek a sorok. Hol Gyurkovics Tibor, hol Szakonyi Károly, de a nagy festőművész, barát Eigel István és felesége, Tassy Klára arcát látom. A kiváló gobelinművész bütykös ujjai ülnek a könyvekben, munkái pedig a falakon díszelegtek mindenki örömére. Sorolhatnám a teljesség igénye nélkül a nagyszerű barátokat művészetükkel együtt, akik sokszor itt jártak e házban vendégeskedni. Munkáikat hagyták a faluban, Baja városában, mert a gazda jótékonykodott és ajándékozott a művekből. De elhozta idős hadseregét is. Ők a még élő egyetemi évfolyamtársak voltak egy új találkozásban. Hosszú vendégasztal és emlékezések. A kedvenc zenész is itt volt, Zsuzsának ez volt az utolsó tánca…
Aztán becsukódik az utolsó doboztető is. Végighalad az oszlopos folyosón. Tisztelgő, zászlós üdvözléssel búcsúzik, mert a folyosó mennyezete tele van magyar és svájci zászlókkal. Hűségesen sorjáznak. Ezek a zászlók adták a gazda lelki életének gazdagságát, ittlétét e honban. Mert asztalán mindig ott volt Petőfi Sándor verseskönyve. Sűrűn lapozgatva már magától kinyílott az oldal, ahol a Szülőföldem című vers sorai ültek. Így lobogott a házával együtt több éven át ebben a kicsi faluban a svájci magyar.
Aztán átlépek a ház másik felébe, a kék részbe. Kékek az ajtók és a szobák. Az ajtókat színes üvegablakok díszítik, aranysárga rézkilincs rajtuk. Sok ember benyitott ide, és a csodálkozás erejével ment el. A falakon makettek sorakoztak. Idősek otthona és sok-sok más gondolat alkotta munkák. Beljebb Svájcból elhozott könyvtárának darabjai sorakozta a nagy polcon. Szakmai tartalmú építészeti könyvek, gyűjtések a csodás világból. Magyar professzorának képei, amikkel az megajándékozta volt tanítványát. Már tanársegédnek jelölték akkor, amikor 1956-ban útnak eredt egy ballonkabátban, nyakában fényképezőgéppel, hóna alatt egyetemi dokumentációjával. A hosszú polc végében beépítve egy tulipános ajtó, helyet adva a terveknek. Ez a tulipános ajtó ott fönt a klostersi hegyek között minden virágszálával virult a zord svájci télben. És a könyvek között ott volt a magyar építészet hiteles irodalma is. Magyar zászlócskák ültek a zürichi irodában és a rajzasztalokon. Most itt ülnek. Megérkeztek mindannyian. Nagy kristálytömbök hegyek történelméről beszélnek. A fiókokban minden szükséges eszköz a helyén, ha az építész alkotásához kellenek. A polc lenti részében régi gépek, amik akkor újdonságok, ma gyűjtemény. A másik szobában, szekrény fiókjaiban időrendi sorrendben tervek anyaga és hosszú gurigákban csücsülnek az izgalmas tervrajzok.
Altstetten, Chur. Két templom színhelye, ahol az építész vallott. Vallott ő is. Ahogy édesapja a falusi viharos időkben. A csávolyi pékmester, Ercsi Pali bácsi lobogót csináltatott a templomnak, rajta a varrott írás: „Isten áldd meg a magyart.” Idővel kivágták, de a helye megmaradt. 1956-ban autókkal küldte a kenyeret, falusi étket Budapestre a hős magyaroknak ez a bátor pékember. Hát így maradt a neves építész, Ercsi Dezső magyarnak és hitelesnek a nagyvilágban. A szoba fehér falait mennyezettől makettek borítják. A mágneses táblán még rajzok vonalai, számadások, úgy három éve, de nem halványultak.
És megrendülten állok egy kép előtt. Felesége, Heidi halála után készült, amit a festőművész barát, Eigel István Svájcban alkotott a gyászmise előtti napokban.
És eljött a nap. Megkondult az altstetteni templomharang. Ott ültünk a család, magyar és nem magyar barátok, építészek a templomban. Az oltár mellett fölállított képről Heidi nézett a láthatatlan messzeségbe. És szólt az orgona és szomorúságba karolta a gyászolókat. A felülvilágító színes üvegén besütött a nap. Sugarai Heidi arcán ültek. Az építész, a férj ott ült a nagy mű fölött a templom gondosan megtervezett részleteiben. Odaadó gondossággal tervezte, hogy apja nyomdokain haladva maradandót alkosson. Mert a csávolyi házban gyerekként agyagból gyúrta, formázta a téglákat, hogy egyszer építész lesz. Ezek a téglák itt voltak ujjaiban, lelkében eddigi élete is. „Miért?” – kérdezte égre emelve tekintetét oly sokszor a tragikus napra emlékezve. Választ soha nem kapott, de az altstetteni templom falaiban, lelkében ott van.
Csávolyon érte is szólt a lélekharang. Altstettenben mindörökké.
A sok és nagy szobák visszhangja szól. A fehér falak kapaszkodó üressége kezet keres az elmúlással szemben. Szobáról szobára bolyongok. Csak a szél rázza az ablakot és próbál helyet találni itt a téli hidegtől. Még annyi zaj mutat ittlétet, amit lábam alatt az öreg hajópadló ad. Csoszogó búcsú a szobáktól.
A könyvek még itt vannak együtt. Ők konokul ragaszkodnak. Németül, magyarul ülnek a sorok. Hol Gyurkovics Tibor, hol Szakonyi Károly, de a nagy festőművész, barát Eigel István és felesége, Tassy Klára arcát látom. A kiváló gobelinművész bütykös ujjai ülnek a könyvekben, munkái pedig a falakon díszelegtek mindenki örömére. Sorolhatnám a teljesség igénye nélkül a nagyszerű barátokat művészetükkel együtt, akik sokszor itt jártak e házban vendégeskedni. Munkáikat hagyták a faluban, Baja városában, mert a gazda jótékonykodott és ajándékozott a művekből. De elhozta idős hadseregét is. Ők a még élő egyetemi évfolyamtársak voltak egy új találkozásban. Hosszú vendégasztal és emlékezések. A kedvenc zenész is itt volt, Zsuzsának ez volt az utolsó tánca…
Aztán becsukódik az utolsó doboztető is. Végighalad az oszlopos folyosón. Tisztelgő, zászlós üdvözléssel búcsúzik, mert a folyosó mennyezete tele van magyar és svájci zászlókkal. Hűségesen sorjáznak. Ezek a zászlók adták a gazda lelki életének gazdagságát, ittlétét e honban. Mert asztalán mindig ott volt Petőfi Sándor verseskönyve. Sűrűn lapozgatva már magától kinyílott az oldal, ahol a Szülőföldem című vers sorai ültek. Így lobogott a házával együtt több éven át ebben a kicsi faluban a svájci magyar.
Aztán átlépek a ház másik felébe, a kék részbe. Kékek az ajtók és a szobák. Az ajtókat színes üvegablakok díszítik, aranysárga rézkilincs rajtuk. Sok ember benyitott ide, és a csodálkozás erejével ment el. A falakon makettek sorakoztak. Idősek otthona és sok-sok más gondolat alkotta munkák. Beljebb Svájcból elhozott könyvtárának darabjai sorakozta a nagy polcon. Szakmai tartalmú építészeti könyvek, gyűjtések a csodás világból. Magyar professzorának képei, amikkel az megajándékozta volt tanítványát. Már tanársegédnek jelölték akkor, amikor 1956-ban útnak eredt egy ballonkabátban, nyakában fényképezőgéppel, hóna alatt egyetemi dokumentációjával. A hosszú polc végében beépítve egy tulipános ajtó, helyet adva a terveknek. Ez a tulipános ajtó ott fönt a klostersi hegyek között minden virágszálával virult a zord svájci télben. És a könyvek között ott volt a magyar építészet hiteles irodalma is. Magyar zászlócskák ültek a zürichi irodában és a rajzasztalokon. Most itt ülnek. Megérkeztek mindannyian. Nagy kristálytömbök hegyek történelméről beszélnek. A fiókokban minden szükséges eszköz a helyén, ha az építész alkotásához kellenek. A polc lenti részében régi gépek, amik akkor újdonságok, ma gyűjtemény. A másik szobában, szekrény fiókjaiban időrendi sorrendben tervek anyaga és hosszú gurigákban csücsülnek az izgalmas tervrajzok.
Altstetten, Chur. Két templom színhelye, ahol az építész vallott. Vallott ő is. Ahogy édesapja a falusi viharos időkben. A csávolyi pékmester, Ercsi Pali bácsi lobogót csináltatott a templomnak, rajta a varrott írás: „Isten áldd meg a magyart.” Idővel kivágták, de a helye megmaradt. 1956-ban autókkal küldte a kenyeret, falusi étket Budapestre a hős magyaroknak ez a bátor pékember. Hát így maradt a neves építész, Ercsi Dezső magyarnak és hitelesnek a nagyvilágban. A szoba fehér falait mennyezettől makettek borítják. A mágneses táblán még rajzok vonalai, számadások, úgy három éve, de nem halványultak.
És megrendülten állok egy kép előtt. Felesége, Heidi halála után készült, amit a festőművész barát, Eigel István Svájcban alkotott a gyászmise előtti napokban.
És eljött a nap. Megkondult az altstetteni templomharang. Ott ültünk a család, magyar és nem magyar barátok, építészek a templomban. Az oltár mellett fölállított képről Heidi nézett a láthatatlan messzeségbe. És szólt az orgona és szomorúságba karolta a gyászolókat. A felülvilágító színes üvegén besütött a nap. Sugarai Heidi arcán ültek. Az építész, a férj ott ült a nagy mű fölött a templom gondosan megtervezett részleteiben. Odaadó gondossággal tervezte, hogy apja nyomdokain haladva maradandót alkosson. Mert a csávolyi házban gyerekként agyagból gyúrta, formázta a téglákat, hogy egyszer építész lesz. Ezek a téglák itt voltak ujjaiban, lelkében eddigi élete is. „Miért?” – kérdezte égre emelve tekintetét oly sokszor a tragikus napra emlékezve. Választ soha nem kapott, de az altstetteni templom falaiban, lelkében ott van.
Csávolyon érte is szólt a lélekharang. Altstettenben mindörökké.