Hazafelé
Írta: Imre Hilda
Közzétéve 9 hónapja
Megtekintések száma: 382
Hazafelé
Szülére csak fekete árnyként emlékszem. Látom őt, ahogy kinn áll az udvaron, a távolba bámul, a temetőt nézi, aminek tövében volt a kertjük, és nem sokkal beljebb a mamáék háza. Vert falú, fehér ház volt, amit évente lemeszeltek, és az oldalán mindig araszolt pár hernyó. Az eperfán múlatták életük rövidke idejét, de időnként útnak eredtek, mire mama elkapta őket, és bedobálta a vizesvödörbe.
Ha senki nem látta, akkor a nyári konyhában a sparheltre dobálta őket, és élvezettel figyelte, hogy másodpercekig tekergőznek. Ő úgy mondta, táncolnak. Mindig beleborzongtam, amikor előjött a múlttal, de ha látta, hogy valami nem tetszik nekem, rám rivallt, hogy fejezzem be a kényeskedést.
Nem volt mindig ilyen, csak, ha úgy érezte, nem vagyok elég kemény ehhez a világhoz. Ő megélt ezerszer nehezebb dolgokat, mégse lett nyámnyila, ahogy anyám se, vágta a fejemhez. Nem tetszettem neki, mert aki némi hernyók miatt képes keseregni, az nem lehet túl életrevaló. Ha olykor megkönyörült rajtam, mesélt magáról és az anyjáról, akit a családban szülének hívtunk, és rajtam kívül mindenki tudta, hogy végtelen szomorúságban élte le az életét. Elveszítette a fiát, ami egy anya életében mindig tragédia, de a mód, ahogyan történt, az pláne nem volt mindegy.
Sokáig nem tért magához, már orvoshoz is szaladtak vele, olyanhoz, aki nyugatókkal látta el. Péter nem volt senkihez fogható. A mama úgy beszélt a bátyjáról, akit nem ismert, mintha minden este együtt vacsorázott volna velük. Valamiképpen így is volt ez, mert neki is terítettek egészen addig, amíg a dédapám meg nem elégelte a gyászt. Azt ordította egyik este részegen, hogy szerette a fiát, de nem akar már örökösen rá emlékezni, mert beledöglik a fájdalomba, ahogy a felesége. Óriási szerencséjükre ott van a lányuk, aki nem hasonlít a testvérére. Törékeny virágszálként imbolygott a világban, sokáig gyengének hitték, de utóbb kiderült, hogy nagyon is erős.
Péter emlékét szülém mindig a szíve különleges polcán tartotta.
Sehogy se akarta elengedni a nagy háborúba, de a fiú kinevette, és azt hajtogatta magabiztosan, őt nem fogja a golyó. A hazának szüksége van jó katonákra, ő menni akar, jelentette ki eltökélten. Önként vonult be két cimborájával, és attól a pillanattól kezdve ritkán érkezett róla hír. A másik kettőről se gyakrabban.
Egyszer azt mesélte valaki, hogy úgy tudják, eltalálta egy gránátszilánk, máskor meg arról szóltak a híradások, hogy mekkora hőstettet hajtott végre. Időnként érkezett tőle egy-egy levél, amelyben arról írt, hogy pokolian fázik a lövészárokban. A tetveket és a betegségeket ritkán említette, de azt kérte, ha tudnak, küldjenek neki meleg zoknit, kesztyűt vagy csizmát, mert a fázásnál aligha van rosszabb.
Szülém a félkarját is odaadta volna a csizmadiának egy jó lábbeliért, de ő csak a fejét rázta, és türelmetlenül azt kiabálta a követelőzésre, hogy tán rajzoljon a semmiből?
Valami csoda folytán azonban meglett a csizma. Igaz, két számmal nagyobb volt a kelleténél, de szülém becsomagolta, és úgy adta fel, mintha a nemzet aranyát küldené ki a frontra. Sose derült ki, vajon megérkezett-e, valószínűleg nem, mert az ilyen holmik már a szomszéd faluban elkallódtak, ám az ő lelke kivirágzott, hiszen Péternek jobb lett, már nem fázott.
Időnként szidta Ferenc Jóskát, köpött egyet, ha orosz szót hallott, a németeket meg emberszámba se vette. Miattuk van minden, mondogatta, no meg a szerbek miatt, akik gyűlölik a magyarokat, és hiába minden egyezkedés, Zombor mindig Zombor marad, ahol magyarul beszélni és gondolkodni sose volt dicséretes.
Péter egyszer sebesült meg a három év alatt, amíg harcolt. Erre is nagyon büszke volt. Nem hiába sorolta, hogy őt nem fogja a golyó, valóban elkerülte, csak egy robbanás nem, amiben rövid időre megsüketült. Hogy miért nem szerelték le, nem írta meg. A gyéren érkező levelekben, ha panaszkodott, akkor csak a hideget emlegette, egyszer Julcsát is, akinek rövid ideig udvarolt. Azóta Julcsa már rég más felesége volt, olyané, aki irodában dolgozott, és nem fenyegette a behívó veszélye.
A temetőbejárás nálunk családi hagyomány volt. Havonta kellett menni, és ha volt gaz a síron, ha nem, megkapáltuk és elgereblyéztük a földet, virágot is vittünk. Már ha akadt a kertben.
A fekete márvány síremléket, amire Péter képe volt vésve, sose hagytuk ki.
A kővel nem volt dolgunk, de ha mama odacipelt, ugyanazzal az elánnal rámutatott, és mindig egy szó bukott ki a száján: agyonverték. Hogy kik és miért, arról hallgatott, én meg nem tudtam összerakni, mert a háborúkat puskákkal vívják, meg tankokkal, gondoltam is, amikor már iskolás lettem.
Az elsőt, a nagyot, amelyben Péter harcolt, se tették máshogyan. Faggatózni nem mertem, nem volt szokás nálunk ostoba kérdéseket feltenni. Álltunk a hosszú, karcsú obeliszk előtt, és amikor már tudtam olvasni, láttam, hogy annyi maradt meg a kopott betűkből, hogy Gaál Péter, élt huszonegy évet. 1918. november 14-én, Zomborban érte utol a szomorú végzet. Hogy a végzet miért szomorú, szívesen megkérdeztem volna, hiszen ő dönt mindenről, de féltem, hogy a mama keze eljár, hiszen a bátyjáról faggatóztam szerinte kegyeletsértő módon.
Hamar megtanultam, hogy a mi családunkban nem szeretik a kérdezősködést. Ha valami rám tartozik, elmondták, de ha nem, okosabb volt hallgatni, különben egy villámgyors tockos könnyen kijárt érte.
A katona szép fiú volt a képen. Vagy ügyesen rajzolt a mester, aki csinálta. Magas, szálegyenes, mint a frissen emelt vályogfal, ami még nem roggyant meg a tavaszi esők után. Egyedül a kis bajusza nem tetszett, attól öregesnek tűnt. Amikor kimondtam, a mama megcsóválta a fejét, és láttam rajta, ellenére van a beszédem. Intett, hogy menjünk. Lassan poroszkáltam utána az alkonyatban. A temető tele volt rothadó virágok szagával, amik gyorsan elkókadtak a melegben, és halálillatot eresztettek a műanyag flakonokba, amelyek itt-ott a törött kerámiatartókat helyettesítették.
Voltam vagy tíz, mire annyi bátorságot gyűjtöttem, hogy megkérdezzem, miért verték agyon Pétert Zomborban. Hiszen csak pár kilométernyire volt otthonától. Majdnem hazaért, már a szomszédban volt, és szüle nem sejtette, hogy szeretett fia milyen közel van hozzá.
Hogy miért, nézett rám mama, akiről nehéz volt elhinnem, hogy a szép Péter húga, hiszen öreg volt és ráncos. Hogy miért, nyomta meg újra a kérdést. Mintha nem lett volna egyértelmű a válasz. Azért, mert magyar volt, te ostoba.
Fájtak a szavai. Fájt, hogy ostobának nevezett, és az is, hogy a fiatal katona magyarsága nem tetszett valakinek. Hiszen hős volt, harcolt a hazáért, hogy ölhették meg azért, mert nem volt szerb vagy német vagy akármi?
Tudod, akkoriban az bűnnek számított, magyarázta tőle szokatlan alapossággal. Csak álltam, megráztam a fejem, és fel nem foghattam, hogy ez az igazság. Miféle igazság az ilyen?
Hiszen én is az vagyok, gondoltam ijedten. Magyar lány, aki magyar iskolába jár, akinek van pár mesekönyve, és egy szép képe Petőfiről, amit a padláson talált selyempapírba csomagolva. Nem értheted, legyintett. Azok más idők voltak. Nem jobbak vagy rosszabbak, mások. Akkor a kép se értékes, kérdeztem, mire ő tágra nyílt szemmel arcomba nevetett. Tudtam, hogy tudatlannak tart.
Petőfié, biggyedt le a szája. De, az nagyon értékes, felelte kisvártatva gúnyosan, majd intett, hogy induljunk, és a gereblyét ne feledjem a földön. Szükségünk lesz rá még ebben a keszekusza világban.