Havazás

Írta: Mezei Attila


Közzétéve 5 hónapja

Megtekintések száma: 279



Havazás

A máskor szelíd Nyikó ordítva tépte darabokra a Hagyik építővállalkozás büszkeségét, a malomfalvi hidat. A minden korona kiadást alaposan megfontoló székelyek meggyanúsították a családot, hogy nem tették bele a megfelelő mennyiségű és általuk már kifizetett építőanyagokat. Lönhart Ferenc Gyulafehérvár érseke hiába vállalt kezességet a vérig sértett családért, nem kaptak munkát a környékben, ellehetetlenültek. Úgy döntöttek, elhagyják Székelykeresztúrt, az „kincses” Kolozsvár és Budapest közül azért választották az utóbbit, mert ott hatalmas építkezések zajlottak, több lehetőséget láttak. Eddigi életük javait pénzzé tették, amit aztán a három testvér elharmadolt. Szétváltak útjaik. Az érsek úr ajánlásának köszönhetően Dulánszky Nándor pécsi püspök kapcsolatait kihasználva sikerült gyökeret verni új hazájukban. János új építő céget alapított, amelyik a fővárosban kezdett el hamarosan izmosodni. Anna hozzáment szerelméhez, a csendes Varju Jánoshoz, aki a régi vállalkozás kiemelkedő pallérja volt. A híd veszte csaknem megbetegítette, sosem dolgozott többet a szakmájában, a Mecsek egyik falujában telepedtek le. „Mintha Svájcban lennénk, a hegyek is hasonlítanak, csak kisebbek, a velünk élő svábok pedig egy mukkot sem beszélnek magyarul!”, ez volt Anna szava járása. András, amikor elvégezte a temesvári erdőőri iskolát, jelentkezett a selmecbányai erdészeti akadémiára. Szállását, ellátását a részéből fizette, a tandíjat pedig a pécsi püspök ösztöndíja fedezte.
Amikor diplomáját büszkén lobogtatva bekopogott a főpaphoz, a nagy pohár ürmös bor mellé nemcsak állásajánlatot kapott, ami az egyház egyik pagonya fölötti gondoskodást jelentette, hanem lakhatási lehetőséget is, egy Magyaregregy nevű falu mostanában felújított patakparti erdészházában. Egy órányira attól a helytől, ahol Annáék élnek a svábjaikkal. Az ő pajtájukban voltak letakarva András bútorai is, egy szilfából készült szekrény, kihúzható lapos asztal, két festett vargyasi szék és az ágy. Amikor ezeket rakodták fel a szekérre, hogy Egregyre vigyék, Anna az összes ágydeszkát tüzetesen átvizsgálta, van-e benne korhadt göcs, nem lakmározza-e vajon a szú. „Nehogy leszakadjon, a főerdész úr nem fog benne sokáig egyedül terpeszkedni, mi leszakadtunk, igaz, János?”, az ember még erre sem szólt semmit.
A fél éve elhalt öreg jáger lánya három háznyira lakott az asztalos urával és a két égetni való gyerekével, a lány kétszer olyan vásott volt, mint a vörös hajú, szeplős kisfiú, olyan igazi „krisztuscsipkedő”. Az asszony átjött a kulcsokkal és megmutogatott mindent a mész- és rozmaringillatú házban. A frissen hézagolt kémények tetejére egy kis díszt is raktak, az elsőn még egy fekete szélkakas is forgolódott. A tetőt is átrakták, igaz, régi cserepekkel, olajozott homlok- és széldeszkák, zöldre festett csatorna ölelték az egészet. Az utcai homlokzaton két zsalugáteres ablak zöldellt, a középső szoba és a konyha ablaka, ajtaja a mellvédes gangról nyíltak. Hat esztergált hárs oszlop tartotta a tetőt, azok éppen barnára lettek mázolva, köztük jelenleg üres virágtartókat lóbált a szellő. A feljáró lépcső és a tornác élére rakott téglákból állt, az asztalt a szintén téglával burkolt konyhába vitték, a székekkel együtt. Egy sározott, rakott tűzhely volt még ott, ebből a helyiségből nyílott a kamra és a szabad kéményes füstölő is. A középső szobába került az ágy és a szép szekrény, ahol egy kék búzavirágos cserépkályha magasodott. Az első szoba csak úgy jutott meleghez, ha kinyitották az ajtót.
Első este elment a kocsmába és evett egy kocsonyát, nem olyan halovány volt, mint az otthoni, az erdélyi. Ebbe biztosan főztek paprikát is, tormát reszeltek rá és egy emberes szelet fehér kenyeret adtak hozzá. Ivott három deci vörösbort is. Amikor kiment, a többiek elégedetten néztek össze, az új főerdész nem egy nyifánca városinak látszik, talán nem akarja majd megváltani a világot. Hetek mentek el, hogy hajnaltól sötétedésig a két botoserdésszel – errefelé így hívták az erdőkerülőket, mert nem volt puskájuk - bejárták a területet. Először furcsállotta, hogy alig lát fenyőket, de aztán lenyűgözte a több ezer hektáros rengeteg. Elképesztette az elődje gondossága, az erdőrészletek határain mindenhol egy fehérrel festett tábla a terület nevével, számával, nagyságával. Az erdei utak víz-összefolyásainál karbantartott levezető árkok, a forrásoknál madzagon kis zománcozott bögre a szomjazóknak. A szanaszét lévő négy berkenye bekerítve, hogy a gyümölcs ne vesszen kárba, egyenek a vaddisznók mást, ne ezt a finom lekváranyagot.
Az asztalosék főztek rá, illő fizetség ellenében, vacsorát és ünnepnapokon ebédet. Hús csak vasárnap volt, de a sűrű levesekben, vagy a főzelékekhez járóan elő-elő került egy darab főtt szalonna, vagy melegített füstölt hurka. Egyik szombaton délután megjelent egy
laptikával az a pap, aki olyan ispán-féle volt az egyházmegyénél. Egy sárga marhabőr tokban hozta a puskáját, egy mausert. Figyelmeztette, hogy ez olyan, mint egy ágyú és mocsok módon bele kell kapaszkodni. Ő kipróbálta és papként nem szívesen mond ilyet, de majd seggre esett és a válla is sárga, zöld, fekete színben pompázik azóta. Hozott még egy nagy zöld hátizsákot is, tele bárcákkal, felvételi lapokkal, lőszerrel, krétával. Aztán szétnéztek a házban, az egyház akkurátus szolgája egy noteszba jegyzetelt, végül megbeszélték, hogy az erdész egy fogattal megjelenik Püspökszentlászlóban és kiválasztja a bútorokat az első szobába. Az ágyakba és a sajátjába is afrikos ágybetéteket kap, a mostani bolhafészek szalmazsákot pedig jobb, ha elégeti. A holmit biztosan haza tudja majd hozni azzal a kocsival, amivel megy, meg azzal a ház előtt állóhoz hasonló laptikával, amit ő használhat ezután, a Csillag nevű lóval együtt. Mindezt mihamarább meg kell tenni, mert jövő hétvégén már jön vadászni két pécsi úriember. A pap még szelíden hozzáfűzte, „A nehézség ütné meg őket!”. Megnyugtatta, hogy nagyon ritka eset az, ha neki kell elszállásolni az ilyen megrögzött lövöldözőket, most is inkább azért, hogy hamarabb elhozhassa azokat a bútorokat. Szürkült már, amikor a ló a pappal elporoszkált.
Hétfőn hajnalban az éppen soros erdőkerülőnek elmondta, hogy neki a berendezésért kell mennie, ő meg gondolkodjon azon, hogy mit csináljanak a hétvégi vadászokkal. „Csak az a kérdés, hogy az erdész úr is úgy gondolkodik-e a vadászat felől, mint az elődje?”, kérdezte a tömött bajuszú ember, aki minden reggel frissen borotválva, csillogó-villogó bakancsban jelent meg a kapuban, igaz, most jól elvágta magát az ádámcsutkája mellett és a szája sarka is paprikás, zsíros volt. Eddig az volt a regula, hogy minél ócskább helyekre kell vinni az ilyen ficsúrokat, nehogy sok mindent ejtsenek, mert akkor ideszoknak. Ebben maradtak! A vadra még jobban vigyáztak, mint a fakincsre, abból is csak akkor vágtak, ha a régi vevők valamelyike már le is tette az előleget. A kerülő elment nyomozni, az erdész meg az asztalos kocsijával elindult a bútorokért. A szebbek közül sikerült kiválasztani két oromzatos fenyőfa ágyat, a hozzájuk való ládát és szekrényt. A kertész, aki a bútorraktárt is kezelte a kolostorban, még egy bölcsőt is rájuk sózott, „Jobb, ha ezek az apácák nem látnak ilyesmit!”. Volt ott egy íróasztal is, a lapjára ráépített polcokkal, kis fiókokkal, de azt nem adták, már valamelyik plébánia lefoglalta. Az asztalos egy darab faszénnel lerajzolta a szekrény hátuljára. A Csillag olyan büszkén húzta hazafelé az erdész könnyű kocsiját, mintha a trónörökös pöffeszkedett volna rajta.
A nyomozásnak hála a hétvégi vendégek lőttek is, meg nem is, az egyik egy koszlott rókát, a másik egy óvatlan kis kant, ennek ellenére a húsát is haza akarta vinni, így nem időztek sokat. Nem keverték fel nagyon a vizet, csaknem mindennel meg voltak elégedve. Azt nehezményezték csupán, hogy a budi a ház és az istálló között, meglehetős távolságra volt, az meg egyenesen vérlázító, hogy a kocsmában nincs sör. Szarvasbőgésig a vadászattal olyan sok gondjuk nem lesz, persze csillapítani kell majd a gazdák haragját a kukoricásokban okozott károk miatt. Ez általában arcpirító ígérgetés volt bizonyos tűzifához jutási lehetőségekről, vagy komoly javaslattétel, „Ha nem tetszik, őrizzék a táblákat!”
Mindig otthon reggelizett, amikor csak tehette, vastag húsú zöldpaprikákat vágott félbe, mogyorónyi zsírt rakott bele és csak úgy a platnin megsütötte. Igaz, a tűzhely úgy nézett ki utána, hogy az egyik reggel odatévedt Deák nevű fuvaros szerint, ha ezt ő otthon megcsinálná, akkor
a felesége biztosan forró vizet töltene a pofájába, amikor elkezd horkolni. Sötétedés után és pirkadat előtt a gangon lévő mosdóállvány lavórjában mosdott, mert ennek a tisztálkodásnak voltak nem az utcai járkálókra tartozó részletei is. Kedd, csütörtök és szombat este melegített két nagy fazék vizet, keservesen előhúzkodta a kamra polca alól a bádog kádat, volt úgy, hogy fél órát tespedt benne. Ezekre a lubickolásokra kezdett átok telepedni, akkor is a kádban fetrengett, amikor először hallott egy lövést valahonnan a Babina felől. Tudta, miről van szó, már a bejáráskor tisztába jött vele, hogy csak két gond van ezzel az egész vadonnal. A kisebbik az, hogy nincsenek meg mindenhol a határárkok, a másik pedig az orvvadászat. Ezek a kalapot előre levevő, misére járkálós alakok és a felmenőik ezt művelik, mióta világ a világ. A vérükben van és sajnos a számukra kielégítő szinten felfegyverzettek. Egyelőre nem sokat kínozta ez a probléma, az annál inkább, hogy két nap múlva érkeznek a nagy budafoki hordógyár átvevői és megkezdődik a jelölés, de nem odázhatja sokáig, legalább a csendőrökkel beszélnie kell, hiszen azokat meg az őrület környékezi. Majd’ minden temetés alatt a volt társak úgy búcsúznak el a távozótól, hogy lőnek egyet-egyet a falu közelében, nem megnyugtató a parasztoknál az a sok fegyver.
A budafokiakért egy fogat ment az állomásra, a Wéber
malmában laknak majd, de egyenesen az erdőbe vitették
magukat. Elégedetten nézték a tölgyest és a két ötfős
fogatos bandát is az erős lovaikkal. Az egyik átvevő, aki
sárga bőrcsizmában és bricsesznadrágban volt, az utóbbit

a falusiak fingfogónak hívták, az álló törzseket járta
körbe, és ha tetszett neki, akkor kacorral jelölte. Közben
jólesően hallgatta, hogy mihelyt kicsit eltávolodtak az
első fától, a favágók fejszéi már zuhogni is kezdtek.
Ketten fejszével hajkoltak, ketten a hosszú fűrésszel
döntöttek, aztán ha már két fa feküdt, akkor a másik
átvevő az átlalójával mért és jelölte, hol kell leválasztani
a törzset. Nekik a 26 centinél vastagabbat kell elvinniük
és a rönkök nem lehetnek két és fél méternél hosszabbak.
Még azokat sem volt egyszerű dolog felimádkozni az
oldal nélküli szekerekre, amiket azután az állomás
rámpáján könnyedén legurítottak. A kocsisok általában
röviden javasolták is a vagonrakáshoz szegődötteknek,
hogy mit csináljanak hátulról a nagy ormótlan
fadarabokkal. Az erdőben hagyott koronarészekkel a
másik csapat foglalkozott, kivágták belőle a
szőlőoszlopnak, vagy karónak valókat. A karót azonnal
ki is hasították, mivel frissen könnyebb, aztán tucatjával
drótozták. A többit méterre vágták, a vastagját hasították,
a repegetésnek is volt aranyszabálya, először akkorát kell
csapni, amekkorát csak tud az ember, utána pedig mindig
nagyobbakat. Ebből a tűzifából kapták meg a plébániák a
nekik járó mennyiséget, innen jutott az erdésznek és a két
kerülőnek az éves járandóság, a többit a fuvarosok vették
meg és hordták Bonyhádra, általában zsidó családok
vásároltak tőlük.
András akkor is ázott a vízben, amikor a szászvári erdész, a Salamon ütögette meg a zsalugátert. Nem akart bemenni, biztos volt benne, hogy a kolléga nem egyedül feredőzik, de talán érdekelheti, hogy agyonlőtték azt a balfék Ferdinándot, hamarosan háború lesz. Most jön Pécsről, ott ordítozták a rikkancsok. Már másnap megváltozott minden, elkezdődtek a behívások, csak a katonailag is fontos gyárak tudták megőrizni a munkásaikat és a püspök az erdészeit. A többi fiatal angyalbőrbe bújt és eleinte virágesőben elindult a mészárszékre. A faluból is mentek, közel negyvenen, a szomszédban lakó lány vőlegénye is berukkolt. Ősszel lett volna a lakodalom, hiába örültek a szép szőlőnek, hogy nem kell a názáretinak jönni a bor miatt. A hízók sem a násznép miatt fognak jobblétre szenderülni és a kárászi zenekarnak is lett hirtelen egy szabad időpontja, igaz, a hangászok közül is elvittek hármat. A levelek lehulltak, de az öldöklésnek nem lett vége, 1917 februárjában jött az értesítés, hogy a vőlegény, Papp István valahol a Kárpátokban elesett. Az orosz ágyú telibe találta a fedezéket, nem is nagyon lehetett tudni, a dögészek mit raktak abba a hét, koporsónak hívott ládába.
Klára a csaknem három év alatt minden nap elment a Pistáékhoz, rendben tartotta azt a két szobát, ahová majd mennek, ha visszajön az embere és ásózta, kapálta, egyelte, locsolta a kertet is, ahová csak kiszalad majd egy-két zöldhagymáért, ha az ura azt enne éppen. Amikor
megtudta a hírt, talán egy kicsit megzavarodott, minden nap elolvasta mind a nyolc levelet, amit kapott, amikor volt bármilyen mise, elment. Hiába mondta neki az apja, hogy ő csak akkor megy legközelebb, ha az isten megmagyarázza neki, hogy miért engedi ezt a hiábavalóságot. A lány szeméből eltűnt a csillogás. Az erdész a Dobogóról hazafelé igyekezett, már harmadik napja nem tudott időben hazaérni, mindig bezárt már a posta, nem tudta feladni a bátyjának szóló levelet, akinek hamarosan születésnapja lesz, meg az is nagyon érdekelte, hogy mi van a  estvére lányával, aki Olaszországba ment férjhez valami hajóskapitányhoz. Amikor meglátta az ereszkedő közepén az útra dőlt nagy bükköt, úgy elkezdett szentségelni, hogy még a Csillag is megütközött ezen. Nem lehetett a nagy lejtőn megkerülni, félt, hogy feldől ez a taliga. Szépen „visszacurikkoltatta” a lovat, és már lemondva a postai szolgáltatásról a Somos felé gördültek haza. Az egyik bokron jó nagy, már feketedő gyümölcsök voltak, a mindig magával hurcolt gombászkosarat félig szedte vele, vacsorakor átviszi az asztalosnak, hadd fanyalogjanak a gyerekek. Most már mindegy volt, bement a kocsmába is, megbeszélték az egyik fuvarossal, ott hagy neki néhány kapcsot, amit a rönkök végébe ütnek, hogy ne repedjen tovább. A csapos újságolta neki, hogy világháború ide, vagy oda, búcsúra hozat néhány üveg sört, csak próbára. A kapcsok keresgélése miatt a kosarat maga mellé tette az ülésre, a Csillag, amikor meglátta a házukat, örömében rántott egyet a kétkerekűn, a som leborult a Bíróék kapuja előtt. András először gondosan rávágott ostorral a lóra, aztán az anyaszentegyház sűrű emlegetése közepette lepattant a bakról, a leugrásnál hátul elrepedt a nadrágja. Csillag nyerített egyet, olyan volt, mintha a jobb sorsra érdemes ruhadarab vesztén röhögne. Klára, a nyerítésre és a mormogásra, amiben nem ismerte fel a gyalázatos trágárságokat, kijött a házból és az apró piros gyümölcsöt hasonló színű fejjel szedegető zöldruhás segítségére sietett. Eddig egyszer beszéltek, az anyjával mentek hozzá elnézést kérni, mert a kacsáik a patakon úszkálva megkívánták az erdész kertjében fejesedő salátákat. A most zaklatottnak tűnő férfi, miután félmeztelen előkeveredett az istállóból, akkor derűsen fogadta a hírt és az asztaloshoz irányította őket, mert ők művelik a kertet. Hazáig azon vihogtak, hogy egy barna, inkább fekete férfinak hogyan lehet szőke szőr a mellkasán. Az anyjára még rá is kellett szólni, mert azt kezdte firtatni, hogy lejjebb milyen színű lehet, talán kék? A lány elmosolyodott, rég történt ilyesmi, megjegyezte, idejét sem tudja mikor evett utoljára somot. Nekik a szőlőben sincs, pedig jó lenne, mert jelzi a lisztharmatot. Az erdész megköszönte a segítséget, a ládában talált üres krétás dobozban adott is vagy három marok gyümölcsöt, megígérte, hogy hoz gyökereset is. Aztán valami furcsa okból hátrafelé lépkedve megkerülte a kocsit és felmászott a padra, mosolygott. Harmadnap a kapun berakva, valami nedves rongyba csavarva ott volt három gyökeres, visszametszett csemete. A Tücsök nevű kutya már kétszer végighúzta az udvaron, mire észrevették. Az ember még morgott is a fehérnépekkel, hogy csak néznek, nem látnak és még jó, hogy nem egy kisgyerek keveredett be az udvarba. Amikor azok mély levegőt vettek és csípőre tették a kezüket, akkor kiment a szőlőbe és a két fölső sarokba ültetetett a kutyanyálas cserjékből, amik meg is eredtek. Addigra már került a kapura gomba, mecseki tea, erdei szeder, karácsonyi boróka és fagyöngy. Amikor Klára a templomba ment, a jáger mindig kint ólálkodott, beszéltek pár szót, elröhögcséltek azon, hogy amikor a nagy meleg miatt András a tornácon alszik a priccsen, áthallatszik a horkolása. Néha együtt mentek, cifra dolog lett volna, ha a püspök erdésze legalább a nagyobb ünnepeken nem látogatja meg az isten házát. Klára anyja erősen azon volt, hogy búcsúkor, amikor jön haza az asztaloséktól az ebédből, legalább egy rétesre hívják be.
A búcsú előtti nap reggelén, lefogyva, befáslizott bal vállal, katonaruhában hazaérkezett a halott Papp István, aki az ágyúzás előtt egy  szemhunyásnyival ment ki járőrbe egy Pettendre való társával, fél óra múlva már hadifoglyok voltak. Néhány hét múlva pedig már fát termeltek, először az Urálban, utána pedig az Ob mentén. A rétes az erdész nélkül is elfogyott.
Hamar megjött a tél, Andrást az erdőben érte a havazás és jobbnak látta, ha a testvéréhez, Annához menekül, gyalog volt és Kisújbánya közelebb volt, mint Egregy. Ott éjszakázott, reggel Varju Jánossal befogták a lovakat a szánba, lábzsákot, bundát vettek, felhajították András puskáját, hátizsákját. A meleg kabát zsebébe éppen belefért Okos, a pár hetes tacskó, aki ezután az erdészházat fogja majd halált megvető bátorsággal oltalmazni. Már a falu közelében voltak, amikor ismét szakadni kezdett a hó, látni alig lehetett. A kutya, ördög tudja mi lelte, kibújt a melegből és mielőtt az erdész elcsíphette volna, beugrott a hóba. János megállította a szánt, András meg az eb után vetette magát, a lábzsák miatt úgy esett be a hóba, de még egy vetődéssel elcsípte a jószágot. Akkor már kicsit eltávolodott a szántól, megint elcsúszott.
Papp Istvánnál és a Táskásnak csúfolt társánál is puska volt, szarvast akartak lőni, hogy a két nap múlva esedékes disznóvágásnál egy kicsivel több kolbász töltésével kelljen bajlódniuk. Amikor elkezdett szakadni a hó, már csak a hazajutással foglalkoztak. Meglepődtek, hogy a nagy hóban evickélő vaddisznót látnak a laposvölgyi sűrű mellett. Papp azonnal rálőtt, ha nincs más, ez is jó lesz. Még kettőt léptek és meglátták a szánkót, azonnal tudták, hogy ennél nagyobb bajban még nem voltak, menekülni kezdtek. Varju János pillanatok alatt előkapta András puskáját, a zsákból egy marok lőszert és addig lőtt a két alak felé, ameddig látta őket, utána meg még négyet, ordítva, bele a havazásba. A két erdőkerülőt az ájulás környékezte, amikor meghallották a mausert, tüzelt és tüzelt, de előtte egy másik lövést is hallottak. Öltöztek és rohantak, ahogy a hóban lehetett, a csendőrpihenőn is abbamaradt az ulti, szálltak a lapok. A botosjágerok találkoztak a halottat hozó szánnal, János őket is befektette a hóba, míg rájuk nem ismert. Aztán átadta a mordályt és megmutatta merre tűntek el a gyilkosok. A nyomokat tudták még követni, vért is láttak. Papp Istvánékat a csendőrök fogták el, sebesültek voltak, Papp hibás válla rombolódott tovább, a Táskásnak meg a jobb fülét vitte el a golyó.
Papp Istvánt, mivel a nyomozás alatt kiderült, hogy akár szerelemféltés is fennforoghat, vagyis előre megfontolt is lehet a szándék, a pécsi tömlöc udvarán felakasztották. Bíró Klára pedig szépen felöltözött, kigyalogolt a kárászi állomásra, vett egy másodosztályú jegyet Bajára és a hídról a Dunába ugrott.