Hátsólépcső
Írta: Radnai István
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 271
Hátsólépcső
Rosszhírű környéken volt dolgom. A keskeny hátsó lépcsőn feljutottam a telefonon kapott utasítás szerint. Becsöngetek. Egy elcigarettázott hang kiszól. Mondom a nevemet. – A könyveket is elviszi? – Nekem könyvszekrény vagy könyvespolc kell! – Ha nem veszi meg a könyveket, nem adom. Ezzel, mint aki bejezte az audienciát, eltűnt a katedrálüveg mögül. Az üveget rács védte. Mocskos régi ajtó. Most egészajtós rácsot csináltatnak az öregek, csak éppen kijutni nem tudnak baj esetén. A hang tulajdonosa biztosan nem rejteget milliókat a párnacihában. Eszembe jutott egy szó – gyilokjáró! Mintha középkori sikátorokban járnék, ahol a hóbortos ékszerész, visszalopja ötvös-remekeit, amelyeket hercegek vagy grófok, netán királyok szeretői számára készített és beleszeretett a munkáiba. Lejutottam, mintha csigalépcsőn járnék, szédültem. Az utcán sem kaptam levegőt, éppen kirakták a kukákat. Az egyik kuka nyitva, a tetején dinnyehéj. Biztosan import, mint a chilei cseresznye. Másnap felhívott furcsa vendéglátóm és azt kérdezte: – Nem is érdekli a portéka? Meg sem nézi? Irodalmi stílusa elárulta, valami öreg könyvmoly vagy elkallódott irodalmár lehet. Valami félreismert tehetség. Ezúttal nevet is mondott. Rám jött a köhögés a hallatán. Nem mintha Kochnak hívták volna. Az iskolából ismert Szakács Elemér volt. Még csak nem is Róbert! Egy darabig indexen volt, de a hatalom jobbnak látta kiadni a műveit, legitimálták a nagynevű, elhallgató vagy elhallgatott írók. A bojkott résztvevői leginkább a börtön levegőjét szívták, amíg a konszolidáció jeleként amnesztiát nem kaptak. Egyetlen feltétel az volt, hogy frissnek ható, huszadik századi témájú írást adjanak le a sebtiben átkeresztelt lapoknak. A politikából csak a lakásépítés, a lakáskiutalás fiatal házaspárnak lehetett a téma, ötvenhat semmi esetre sem. Bár Déry Tibornak Panelekről és toronyházról – a későbbi büszkeség, ma balítélet emlékeiről – még nem írhattak Pallérról sem, csak élmunkás – pardon csak szorgos – kőművesről, kikerülve a malterosládát és a malteroslányt. Felbukkan egy értelmiségi is. Ezúttal nem szabotálja az építkezést. De a hangsúly még a kőművesen, a fókusz a KISZ-tag házaspáron. Szakács Elemér ekkor már nem írt, talán nem is élt. Az Új idők szerzője, csak lazán kapcsolódott a Nyugat szerzőihez. Ádáz kritika-csaták. Na, pont ez kell. Ellensúlyozni a még élő, de hallgató nyugatosokat. – Kár, hogy nem viszi a könyveket! Elhallgatott és én zavarba jöttem a mester kérésétől, hiszen a könyveit antikváriumban is hiába kerestem. Vissza a gyilokjáróhoz. Felcsaptam a Révait. Megnyugodtam. Semmilyen vár vagy bástya nem volt a közelben, alabárdos őrök viszont jól jöttek volna. Volt a zsebemben némi pénz. – Elmegyek a mesterhez, ha fogadna mégis – kértem illendően. Mély hallgatás, szuszogás, köhögés a telefonban. Ide mégis Robert Koch kellene, de legalábbis a budakeszi szanatórium, a Korányi. Lehet, hogy utolsó kívánságát teljesítem. Egy filosz, akinek könyvei vannak, talán még olvas. Ezt gondolhatta a múlt századot túlélő tekintélyes író, aki kilencven után valami plecsnit kapott, de annyian kaptak posztumusz! A temetőben mindig megnézem a sírköveket, a feliratokat. Hány síron fakul nemzetiszínű szalag és veri fel a gaz. A mesternek volt egy fia, megkülönböztetésül, szerzőként, egy második keresztnevet vagy utó-utónevet használt. De nem. Az öreg csontkezével a könyvszekrényre mutatott! Ezek a legféltettebb kincseim. A pókhálók súlya alatt a falakat borító könyvespolcok egy része leszakadt, a könyveket valami láthatatlan erő, a géniusz vagy valami ókori múzsa tartotta helyükön. A ferdeség az egész lakásra jellemző, a képeket a legutóbbi földrengés óta nem igazították helyre. Igaz, le sem porolták! – Volt egy fiam. – Őszinte részvétem! – Volt egy fiam, de posztmodern lett, nem bízom rá ezeket a kincseket – folytatta, és beleszívott valami kegyetlenül bűzlő rudacskába. Honnan vesz, szerez Csongort az öreg? – filozofáltam. Átható tekintettel végigmért, a vesémig látott, nem csak az agyamig. – Ötvenhatban az ember mindent felvásárolt, amit kapni lehetett. Cukor még volt, liszt már nem. Egy sarokban egy nagy doboz, amire senki sem figyelt fel. Sóhajtott vagy inkább köhintett. – Szenvedélyes dohányos vagyok, a füstölés konzervál. (Igazat adtam neki.) Szivarok voltak a dobozban. A katonaviseltek tudták, hogy a fogolytáborokban a napi kenyéradagot cigarettára cserélték. – Merre? Majdnem azt kérdeztem, melyik világháborúban, de visszaszívtam. – A Gulágon, fiam. Ezzel befejezte a beszélgetést. Az okostelefonon kerestem egy fuvarost, felhívtam mobilon. – Van itt egy könyvszekrény tele könyvvel, azt kéne elvinni! Mondtam egy panelcímet és hozzátettem: – Működik, jó a lift! Ebben ugyan nem voltam biztos, tegnap is leállította a szerelő egy-két órára. Nem is mertem volna lejönni, ha nem vár a könyvszekrény. Elővettem néhány tíz- és húszezrest és kérdően néztem a mesterre. – Hagyja csak, fiam! Később elgondolkozva hozzátette: – Aki szonetteket ír! Kezdtem kirakni a poros könyveket a padlóra, némelyiknek a gerince levált. Csupa egészvászon és néhány bőrkötés. – Tetszik a prózája – szólalt meg kisvártatva, és jelezte, a maga részéről befejezte a beszélgetést. Betódult néhány farmeres egyén és egy kövér pasas, atlétában. Úgy emlékeztem, odakint már késő ősz van. Mérgelődtek, miért nincs dobozban a cucc, és elkezdték dobálni, kifelé az ablakon a könyveket. – Kicsit óvatosabban! – szóltam rájuk, de majdnem átdöftek a tekintetükkel. – Merre van a főlépcső? – kérdezte egyikük. – Nincs főlépcső, a társbérlő ötvenben lefalazta a gangot! – válaszolta az öreg. Káromkodások, üvegcsörömpölés. Ez volt a metszett üveg. A könyvszekrény igen szép volt, antik, de meglepően jó állapotban, eddig. A lift szerencsére működött. Mint a hínáros vízben kapkodtam a lábamat a könyvek közt, tudtam, hogy a saját könyveim a padlón maradnak. Már kinőtték a szoba sarkát.