Hat sikoly a világ peremén
Írta: Kriesch Natasa
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 262
Hat sikoly a világ peremén
A téli éjszakában hópelyhek cikáztak az égen, üvegujjaikkal a felhők gyomrát tépték. A fellegek visítottak és haragjukban a várfalra vetették fénylő ostoraikat. Fáztak a jeges éjben, a Nap már magával vitte anyai melegét. A kastély bűnökbe és némaságba burkolózott. Suttogás és tűzifa ropogása hallatszott. Tomboltak a kályhákban égő tűznyalábok és megvilágították a bűnösök ernyedt testét. Budapest egy elcsorbult valóságában ragadt bárók és véres kezű királynék szuszogása töltötte meg az állott levegőt. Vörös, királykék és ciklámen emberek. Ébren vörösre festették a macskaköves járdákat, éjjelente pedig bűneikkel ringatták álomba egymást.
A vártorony őre megborzongott egy hirtelen lesújtó villám sikolyától. Órák óta figyelte a sötétben cikázó fénynyalábokat és várta, hogy a vihar áldozatokat szedjen őhelyette. Sajnos a természet nem volt ily kegyes hozzá, imáira mennydörgéssel és fagyos szelekkel felelt. Az őr tudta, hogy számítanak rá, hogy meg kell tennie a leírhatatlant. Hitt benne, hogy a régi időknek befellegzett és Pest utcái készen állnak egy új kor előtt térdet hajtani. „Öt régi ember vére megválthatná az újak szabadságát” - emlékezett az író szavaira. -Öt áldozat választja el a régit az újtól, a halált az élettől, a bűnt a bűnhődéstől. Öt áldozati bárány és a betű valósággá válik.” A férfi elhessegette kétségeit és megragadta tőrét az asztalról. “Itt az idő” - gondolta - ”a bárányoknak meg kell halniuk.”
Először voltak a betűk és én így szóltam: az úr ír.
Persze akkor még senki sem tudta vagy akarta elhinni, hogy miről beszélek, és mire belátták az igazságot, már késő volt. Honnan is tudhatták volna? Nem ismerték úgy az urat, ahogyan én, és arról még kevesebb sejtelmük lehetett, hogy mi történt valójában a panelház falai között.
- Persze, drágám – nyugtázta minden alkalommal a figyelmeztetéseimet Irén vagy Anna néni. A szomszédasszonyok fonnyadt szobanövényekként kuporogtak a mazsolástál fölött és mint mindig, ez alkalommal sem tűntek döbbentnek. Tudtam, szavaimat elkönyvelték egy nyolcéves apró szeszélyének. Csészéiket félrerúzsozott ajkukhoz emelték, szürcsögő-cuppogó hangok töltötték be a szobát. Szavaimat hátrahagyva ismét visszatértek mindennapi tevékenységükhöz: a szemtelen pletykáláshoz.
- Tudjátok, mi lelte a Dohányos Brigit az elmúlt hetekben? Ötletem sincs, mi üthetett belé, pedig biztos vagyok benne, hogy valami megváltozott rajta.
- Jól mondod, szívem, azóta a szörnyű éjszaka óta nem önmaga. - bólintott Irén.
- Biztosan megrázta, ezzel nem vitatkozok. Viszont akkor sem változhatott meg ennyire. A bőre olyan, mint a papír…
- Igen, így van! Meg nem is tudom, a szeme is olyan különös…
Bár ebben a helyzetben csak rájuk számíthattam, hamar meguntam őket: pontosan tudtam, hogy ,,mi lelte” Brigit, de a nénik sosem hitték volna el nekem. Minden délutánomat náluk töltöttem, abban az apró, dohányszagú kamrában, amit ők társalgónak gúnyoltak. Suli után teapartikat rendeztünk az évtizedek óta aszalódó orosz teából és szedett-vetett nassolnivalóból. Abban a nappaliban mi lehettünk a város úrnői, a Pesti Hölgyek. Cárnőivé válhattunk egy olyan háznak, ami bűzlött a vér és tömény alkohol szagától. Akárhányszor
kiléptem a bejárati ajtók útvesztőjébe, megcsapott a halál és mámor tüdőszorongató kavalkádja. Éreztem a torkom falára tapadni azt a tömény ízt és a rothadó hús szagát az orrom mélyén. Pár végtelennek tűnő nappal ezelőtt ezeknek a létezéséről sem tudtam. Aztán jöttek a betűk és minden megváltozott.
A Pesti Hölgyek valakik válásáról és annak felettébb gyanús körülményeiről folytattak vitát. Szavaik homályosan keringtek körülöttem, végül legyőzött az unalom és a kisasztal felé nyúltam. Az mintha megérezte volna a fenyegetést, megremegett fehér kecskelábain. Tetején összekoccantak a füles bögrék a kormos hamutállal, patái alatt felgyűrődött a seszínű kárpit. Egy gyors mozdulattal lesöpörtem tetejéről a múlt keddi tévémagazint, visszahanyatlottam a fotelomba és hagytam, hogy a díszpárnatenger magába szippantson. Előttem a két nyugdíjas zavartalanul beszélgetett tovább. Sóhajtottam, majd felcsaptam a magazint a 3. oldalon és unottan olvasni kezdtem. Eszembe jutott az úr színes-szagos mesekönyve, amit első találkozásunkkor mutatott. A fényes lapokon ciklámen, karmazsinvörös és királykék alakok tűntek fel, felettük apró bekezdésekben tornyosultak egymásra a betűk. Voltak nagy hasú kerekek, farkincásak, és százlábú E betűk. Mind ott tekeregtek előttem, arra várva, hogy kiszabadítsam őket a lapok ketrecéből és álmaimban valóra váltsam őket. Ám az úr azt mondta, még nem állok készen.
- El fog jönni a te időd is, Lili hercegnő. Nem érdemled meg ezt a régi világot és ő sem téged. Neked hősnőnek kéne lenned és én azzá tehetlek! Valóra váltom neked ezeket a betűket és kifordítom magából Budapestet érted. Mindehhez csak annyit kell tenned, hogy követed az utasításaimat és számolnod a báránykákat.
Aznap boldogan, könnyes szemmel léptem ki az úr dolgozószobájából. A lakásban minden más helyiség üresen állt, a falak mállottak és a mennyezet csücskeit penészszőnyeg fedte. A csupasz falak közt minden hang ordításnak hatott, így az úr írógépéi is, melynek folyamatos kattogása az ajtóig kísért. Gyorsan szedtem a lépcsőket az otthonomig, közben pedig az író szavain töprengtem. Tetszett a világ, amit megteremtett a meséjében. Sokkal kalandosabb volt annál, mint amit én ismertem. Szenvedélyeket, őrületet ígért és még sok-sok mást is, ami már kifakult a régi város szívéből. Aznapra magam mögött hagytam a 32-es lakást, de álmomban még visszatért hozzám és sosem hagyott el többé.
Négy éjszaka telt el és az ötödik nap hajnalán velőtrázó sikolyra ébredtem. “Egy bárány”- gondoltam. Csizmakopogást és papucscsoszogást hallottam beszűrődni a folyosóról, kint emberek kétségbeesett moraja folyt be a falak résein. Hirtelen fény áramlott a szobámba, sárgára festette az arcomat, majd két fekete alakot pillantottam meg az ajtómban.
- Nincs semmi baj, szívem. – lépett közelebb anyu. Még sosem láttam olyan rémültnek, mint aznap este. - Gyere, leviszünk Anna nénihez és Irén nénihez, ma este ők vigyáznak rád. Nem kell félni, biztosan csak valami baleset történt.
Akkor még nem tudtam, ki az az Anna és Irén, csak anyu ismerte őket. Abban viszont biztos voltam, hogy nem baleset történt. A holttestet sosem találták meg, Dohányos Brigi pedig örökre megváltozott.
- Lili hercegnő, tudod te, hogy mi az a halál? Akkor mondjuk, hogy valaki meghalt, mikor már nem sikít többé. Mikor beletörődött a végbe. Utána csak bámul, mint egy kiéhezett hal és megszűnik a szívverése. Tedd ide a kezed, úgy ni. Most érzed, ahogy dobog valami odabent, próbál kiszabadulni a csontjaid közül. Dib-dob. Dib-dob. - az úr elmosolyodott - Képzeld, az Új világban, amit írtam, az embereket nem temetik el, sosem halnak meg úgy igazán. Haláluk után tovább létezhetnek a kastély falai között, megbánva bűneiket, tisztán azok megszűnt súlyától. Már csak hármat kell aludnod, kicsim és tudni fogod, miről beszélek. Most pedig mondd utánam: a cigiszagú néni, apu, anyu, Takács úr és Lili hercegnő.
- A cigiszagú néni, apu, anyu, Takács úr és én. - hallottam meg a saját hangomat.
A Pesti Hölgyek riadt pillantását láttam meg először. Utána éreztem csak meg, ahogy a keddi magazinra folyik kézfejemről a vér és ajkaim összezáródnak.
- Mi van veled, kicsikém? Milyen cigiszagú néni? – Anna megkerülte a szeszélyes asztalkát és mellém húzott egy sámlit.
- Semmi, igazán semmiség. Csak elbóbiskoltam.
- Szeretnél ma itt aludni? Vagy felhívjam anyut, hogy jöjjön…
- Ne! – kiáltottam. A nénik hátrahőköltek, mire megköszörültem a torkomat és nyugodt hangon igyekeztem folytatni – nem kell, köszönöm, jól vagyok. Viszont azt hiszem, most elmegyek.
A vérfoltos magazint belegyűrtem az iskolatáskámba, hónom alá kaptam a kabátomat és elindultam az ajtó felé. Mielőtt átléptem volna a piros macskás lábtörlőt, még utoljára Annára és Irénre pillantottam.
- Viszlát, hölgyeim!
Becsuktam az ajtót magam mögött. A folyósói hullaszag a torkomon keresztül egyenesen a gyomromba áramlott. Éreztem, hogy hánynom kell. Nekiveselkedtem az előttem álló két emeletnek és hirtelen támadt könnyeimnek. A Pesti Hölgyeket sosem láttam többé.
- Jó estét! – biccentett felém Takács úr a 6. emeleten. Egykor őzbarna szemei most piszkosan forogtak üregükben. Tekintete össze-vissza repkedett a folyosó falai között, mintha tudta volna, hogy ott vagyok előtte, csupán nem találna. Ujjaival egy csomagba kapaszkodott, amire valaki az én nevemet véste.
- Üdv. Az ott az enyém?
A halott ember egész testében megremegett, majd felém nyújtotta az ajándékot. Miután átvettem tőle, kikerült és csoszogva elindult a felfelé tartó lépcsők irányába, léptei hamarosan belevesztek a lépcsőház útvesztőjébe. Miközben elértem az otthonom bejáratát, Takács úr már messze járhatott, egyre feljebb kergették a növekvő lakásszámok.
Nyolcadik napja faltam túrórudit vacsorára és senki sem szólt rám érte. Apu múlt kedd reggelén halt meg, anyu pedig még aznap este követte. Ma mindketten a konyhaasztal körül gubbasztottak és nyolcadik napja játszották ugyanazt a sakkmeccset. Hosszú órákig bámulták a kockás táblát, koszszínű szemükkel a szobában köröztek. Múlt kedden ment a Legyen ön is milliomos a tv-ben és Irén néni újsága szerint utána a Harry Potter egy része következett volna. Aznap éjjel hallottam meg a harmadik bárány sikolyát, másnap pedig megérkeztek a rendőrök is. A férfiak feldúlták a lakást, majd pár perc múlva dühösen trappoltak ki az ajtónkon. Az egyikük még visszanézett rám és odamorgott: ,,Mars a konyhába, mert apuék ott várnak rád! És ne merj még egyszer így szórakozni velünk!” Keresztülvágtam a nappalin, egyenesen az ebédlő felé és ott megláttam azokat a valamiket a bárszékeken ücsörögni. Valóban ült két ember a konyhámban, de azok nem a szüleim voltak.
Letöröltem a hirtelen jött könnyeket az arcomról. “Eljött hát a nap - elmélkedtem minden tagomban reszketve - Brigi halott. Anyuék halottak. A negyedik bárányt tegnap hajnalban számoltam. A toronyőr lecsapott és most a hercegnő következik.” Kifújtam az idáig tüdőmben őrizgetett levegőt és kinyitottam a Takács úrtól kapott csomagot. Nem ért meglepetésként az, amit benne találtam. A könyvet nem is igen lehetett könyvnek nevezni, borító híján csupán egy összefirkált papírkötegnek hatott. Ám annál sokkal többet jelentett. Amit a kezemben
tartottam, az a halálos ítéletem volt. Olvasás közben egyre csak az úr szavai visszhangoztak a fejemben:
- Képzeld Lili, hamarosan befejezem a mesémet. Holnapra elkészül és végre feje tetejére állítom a várost. Ha majd eljön az ideje, megkérem Takács urat, hogy vigye el neked a könyvet. Biztosan tetszeni fog. Királyokról, nagyhatalmú bárókról és egy új világról szól... Egyet kell már csak aludnod és elkezdődik a regényem, holnap éjjel kiszabadítom a toronyőrt. Sokan fognak meghalni, kicsim, és én azt akarom, hogy te lásd őket elvérezni. Nagyon rossz lesz neked, de a báránykáknak már csak ez a feladatuk. A többiek nem is tudnak erről, de
benned nagyon megbízok. Te megbízol bennem?
Kiáltás tört fel a tüdőm mélyéről. A nappali egyik falához simultam, próbáltam elbújni, de nem volt hova. Innen nem létezett menekvés. Torkomból recés zokogás kúszott a penészszagú levegőbe, éreztem, hogy megszűnik a légzésem és a város megfordul velem együtt a tengelye körül. Tudtam, már soha semmi sem lesz a régi, a falak megremegtek körülöttem és az élet kicsúszott az ujjaim közül.
A város meghasadt, a katarzis kibújt Budapest vasfogai közül. Elérkezett az utolsó bárány éjszakája.
A hercegnő hatalmas, viharfelhőkből szőtt estélyit viselt. Érezte a belsőségek és hányás szagát megelevenedni maga körül. A falak mögött ingatag léptek csúszkáltak a folyosó kövén, mind egy irányba caplattak. Bálra készült a kastély minden lakója. Elveszett szemgolyók és pókszerű kézfejek matattak a lépcsőház falain. Neszezés töltötte meg a kastélyt, szomszédok köszöntötték egymást az éjszakában. Brigitta úrnő füstként őrjöngő palástban lobogott végig az emeleteken, nyomában sárgafogú udvarhölgyeivel. Takács úr királykék mellényt viselt, ajkai rángatóztak, mintha mondani akarna valamit. A tornyot megtöltötték a nemesek, úrnők és Budapest cárnői is megjelentek az eseményen. Már a vártorony bejárata előtt várakoztak, türelmetlenül pislogtak egymásra. Anna válláról karmazsin, Irénéről smaragd ruhaköltemény omlott a mocskos kövezetre. Üvegtopánkás lábaik körül vörös macskák ugrándoztak, a földre gurult mazsolaszemekért vívtak vérre menő küzdelmet. A hercegnő feléjük indult. Alig lépett néhányat, a folyosó anyaga hullámzani, görcsösen rángatózni kezdett, majd helyét egy bálterem vette át. A fényesre csiszolt padlóra rétegesen száradt a vér, tetején hullahegyek meredeztek a díszes csillár felé. „Mintha egymást próbálnák a száradtvér-tó alá húzni." - gondolta Lili hercegnő. A nemesek kecsesen átlépték egykori holttesteiket és egymást karonfogva táncolni kezdtek. Lili a terem szélére fagyott, balerinacipői a vértengerbe süllyedtek. Akkor vette észre anyut és aput, akik a táncparkett közepén vonaglottak. Válluknál összenőttek, mint egy gyárihibás agyag holmi, arcukon fekete égésnyomok éktelenkedtek.
- Tisztelt hölgyeim és uraim! - vált ki a tömegből egy férfi. Barackszínű egyenruhát viselt, övében vérfoltos kések sorakoztak. Mellényén díszes motívum hirdette tisztjét: „a torony őre”. Szemét egyenesen a hercegnőre szegezte, ajkán valami különös mosolyféle táncolt. - Köszönöm, hogy eljöttek, és üdvözlök mindenkit a katarzis éjszakáján!
Tapsvihar hallatszott, a teremben azonnal elszabadult a pokol. A véreskezű nemesek újra táncra perdültek, egymást lökdösve csúszkáltak, rángatóztak a parketten. A következő pillanatban az őr a hercegnő háta mögött termett. Közelebb hajolt hozzá és a fülébe súgott:
- Te vagy az ötödik báránykám, hercegnő. Hála neked, Budapest kaphat egy új esélyt. Bárányvérrel fizettünk egy új világért és a te haláloddal kifordíthatjuk sarkaiból ezt a várost!
Köszönjük…
Egy jól irányzott lökéssel a tömeg felé taszította a hercegnőt. A halottak megdermedtek, majd egy emberként fordultak Lili felé. Anyu és apu ragadtak először kést, aztán a Pesti Hölgyek és a többiek. A bárányka tudta, mi fog következni, nem szegült ellen a halálnak és nem sikított.
Vörös foltos kisestélyik és méregszagú öltönyök kavalkádjává vált a külvilág. A régi idők emberei egybeolvadtak minden újjal, mintha mindig is így éltek volna. Mintha nem emlékeznének a becstelen bárók és szívtelen hercegnők előtti időkre. Rég halott alakok vették fel újra nemesi címeiket és kezdtek új életet egy halált megvető városban. Az őr lepillantott a panelház ablakából és elégedetten elmosolyodott. Az áldozatok halottak és az új kor népe végre kiléphetett a betűk ketrecéből. Az ő feladata ezzel véget ért és már csak egy emlék maradt hátra a régi világból. Ruhaujjával megtörölte egy kését és nekilódult a végtelenségbe nyúló lépcsőfokoknak. A 32-es lakáshoz érve belépett a nyitva hagyott ajtón. A szobák üresen tátongtak, egyedül a dolgozóból hallatszott egy szűnni nem akaró hang: Katt. Katt-katt.
- Üdv. - szólt a gyilkos.
- Üdv. - szólt az úr. - Halottak?
- Mindannyian. Budapest végleg megváltozott, ahogy akartad. Innen átveszük.
A kastély falai közt még sokáig visszhangzott a hatodik sikoly, de már nem maradt senki, aki hallhatta volna.