Háry János az Írószövetség éttermében
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 338
Háry János az Írószövetség éttermében
Lajta Erika
Kivezetés a szépirodalomból
Nehéz úgy életút interjút-riportot készíteni, hogy valakinek nincs újságírói gyakorlata. Bármilyen okos és egyéb módszerekben jártas is az ember, sokkal nagyobb esély van arra, hogy melléfog, ha nincs meg a keservesen, kudarcok árán megszerzett rutin. Mintha a profi motorost kamionba ültetnék valamelyik dalmát vagy olasz település belvárosának szűk utcáiban. Ha nem adja fel azonnal, akkor kétségbeesett tolatásokra, koccanásokra kényszerül.
Lajta Erika nem adta fel, pedig zsákutcába kanyarodott, amikor Szerdahelyi Istvánnal találkozván úgy döntött, hogy (egyik) könyvének hőse ez az ember lesz. Pedig a kezdeti érdeklődés, amit a láncdohányos, harsány, trágár, megalázóan kioktató alak keltett benne, érezhetően hamar kihunyt, és onnantól már csak a kíváncsiság magyarázatát kereste. És végül ebben az irányban keveredett ki hőse jellemének a labirintusából. Mert az a „kurrva tehetséges” ember, akinek egy jó szava sincs se a bontakozó tehetségekhez, se a szerinte érdemtelenül érvényesültekhez (és szinte az egész magyar irodalmi jelent ilyennek látja), valójában egy a sok sértett szociopata, apagyűlölő szerencsétlen közül, aki nem tudja felfogni, hogy körülötte nem bábok, hanem hozzá nagyon hasonló, csak többségükben érző emberek élnek. Mert nincs benne szeretet.
Szerdahelyi jellembeli hiányosságai ellenére is felkeltheti érdeklődésünket, hiszen olyan ismerős! Ő az, aki átgázolt az érzékenyeken, ő az, aki kíméletlen kritikákat deklarál egy hajdanvolt, de talán soha nem létezett nagyság fényétől övezve. Ő az, aki durván és primitíven nyilatkozik, aki akkora „tekintély”, hogy ítéleteit nem is kell indokolnia. Hogy a Kritika c. folyóirat főszerkesztőjeként nagyobb ember lett volna, mint a Pártközpont bármelyik osztályvezetője? Ezt azért a halálában lesajnált, szerinte ravasz, de műveletlen Aczél Györgynek nem merte volna annak idején a szemébe mondani. De a halott oroszlán nem tép ízekre, ha belerúgunk, és még jól is esik.
De egy valóban rátermett lexikonszerkesztőt ismerhetünk meg benne, meg egy önmagát túllépni nem tudó regényírót, és egy olyan költőt, akit az idős Szerdahelyi „kurrva szarnak” minősített volna, ha nem a saját verseiről lett volna szó. Igen, egy gyűlölködő, önfelmentő, érdemtelenül nagyképű, alakot, akit mégis érdemes jól megfigyelni, hiszen irodalmi (és azon kívüli) életünkben seregestül találkozhatunk követőivel, akik kudarcaikat mások ledorongolásával kompenzálják, aljas rágalmaktól sem riadva vissza.
Lajta Erika könyve többnyire lebilincselő, érdekes, sőt, tanulságos olvasmány. Ott ül le, ahol a szerző már érzi és tudja, hogy érdemtelenre fecsérelte idejét, ott, ahol a kutatás a riportalany „világot beterítő” egójának megtörhetetlen falába ütközik.
Apróság, de az „Angi Vera” c. filmet Sándor Pál rendezte, nem Gábor Pál. Az ötlet – egy soha meg nem jelent novella – pedig egy másik Sándor Pál, a nagybácsi (annak idején az ELTE filozófiatörténeti tanszékének vezetője, Szerdahelyinél sokkal érdekesebb karakter) tollából származik. De ez már egy kicsit a recenzens története is.
Szecsődy Péter