Három kívánság
Írta: Lévai-Kiss Attila
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 99
Három kívánság
A holding cég emblémáját narancssárga ruházatán viselő védősisakos alak a csillagot helyezte el – az emelődaru korlátja fölött kihajolva – a főtéren álló karácsonyfa csúcsára. Az idei, ha lehet, még szebb és terebélyesebb volt a tavalyi mindenki karácsonyfájánál. A díszek is szebben, gazdagabban pompáztak az üdezöld ágak végén.
A nyaka furamód nem is fájt, pedig már egy ideje szemlélte a folyamatot. Hogy mennyi ideje, azt nem tudta volna megmondani. Az idő valahogy mintha jelentéktelenné vált volna ezen a napon. Ha jobban belegondolt, azt sem tudta, mikor jött el otthonról, melyik kedvenc útvonalán közelítette meg a teret, mit csinált reggel. Mosott egyáltalán fogat? Emlékezete ilyen módon ismét cserben hagyta, ahogy az utóbbi két napban a bankett óta. Nem tulajdonított neki jelentőséget. Végül is rengeteget ivott péntek este. Megtehette. Felnőtt korú volt, és a gimnáziumi tanulmányait befejezte. Már csak az érettségi maradt hátra, amit a járvány végleges elmúltával előre hoztak. A betegség kilencedik hulláma igazán veszedelmes formát öltött. Az oktatási intézményeket januártól teljesen bezárták. A vele egykorú végzős diákok utolsó féléve úgy, ahogy volt, egy az egyben elmaradt országos szinten. Olyan mértékű volt a megbetegedés mind a diákok, mind a tanárok körében, hogy az online oktatás fenntartása hasznavehetetlenné vált. Teljességgel reménytelennek tűnt a helyzet a forradalmi oltóanyag első emberi teszteléséig. De a tesztek sikeresek voltak, az oltóanyagot rekord gyorsasággal gyártották és terjesztették világszerte, és a szérumot kifejlesztő addig ismeretlen magyar növényorvos örökre beírta magát a történelemkönyvekbe.
Szeptembertől új lendületet vett az élet, végre minden visszaállt a régi kerékvágásba. Az oktatás is újraindult. Igaz, mindenkinek újra kellett kezdenie a tanévet. A végzős évfolyammal viszont kivételt tettek. Ők szeptembertől végezhették el az elmaradt utolsó félévüket, minekutána januárban lehetőségük nyílt véglegesen lezárni középiskolai tanulmányaikat az előrehozott érettségin. Jobb ezen túlesni hamar, mint évet ismételni, vagy ellébecolni egy félévet, és a teljes felejtés sötétségéből nekivágni a nagy megmérettetésnek – gondolta. Csak a bankettet sajnálta, és az azt követő bulit. A gimnázium első osztálya óta azt várta, és sokszor elképzelte. Álmai bankettjére mindig meleg, kora nyári estén került sor, ahol a lányok feszülős rövid dresszekben és lenge ruhákban jelennek meg, amelyek jó fogást biztosítanak tánc közben, ha netán arra kerül sor. Hát a langyos nyári estét elbukta. A bankett napján farkasordító hideg volt. De azért a lányok így is kitettek magukért, és bizony így is neon világra kerültek a formás lábak, szemet igéző dekoltázsok, karcsún ívelő derekak, a szoknyák, dresszek, ruhák alatt domborodó feszes fenekek, amint a nagy téli kabátok felkerültek a ruhatár fogasaira.
Örömmel gondolt vissza erre az estére, miközben az emelődaru lassan leengedte a vacogó, didergő, kesztyűs kezeit egymáshoz dörgölő munkaruhás férfit. Ő maga nem fázott, nem is érezte, hogy hideg lenne. Ettől függetlenül lassan el kéne indulni valahová. Kérdőn nézett a mellette álló Hajóra. Barátjára még általános iskola alsó tagozatában ragadt ez a gúnynév. A tanítójuk, Matild néni azt vallotta, hogy matematika nélkül nem lehet élni. A művészet, a zene, de ha nem akarunk ilyen magaslatokba emelkedni, a mindennapi élet is a matematikára épül, ezért minden alkalommal beszedte a házi feladatot tartalmazó füzetet, és a házi feladatot külön osztályozta. Az elvégzett és jól megoldott matematika-házifeladat alapvető elvárás volt, így annak értékelésével nem fáradt a tanítónő. De a hibás, vagy hovatovább el nem készített házi feladat nem volt megengedett. Azért bevéste a mínuszt. És bizony nagyon hamar összejött az egyes, ha valaki rendre nem, vagy nagyon hibásan oldotta meg a házit. Matematikaóra előtt ezért mindig egyeztették a házi feladat eredményeit. Aki a többségtől eltérő eredményre jutott, az nagy eséllyel valami hibát követett el a számításai során, viszont így a beadás előtt volt lehetősége korrigálni. A tanulók többsége élt is ezzel a lehetőséggel. Kivéve Hajót. Amúgy sem mutatott túl nagy tehetséget a matematika tudománya iránt, s ezen nem lehetett segíteni. A szorgalmán lehetett volna, de mérhetetlenül lustának bizonyult. Hiába próbálták jobb belátásra bírni szorgalmasabb osztálytársai, hiába hívták fel a figyelmét szakadatlanul, hogy „Jenő, ez így nem jó”, ő csak a vállát vonogatta, és flegmán, de nagy öntudattal azt válaszolta: „Ha jó, ha nem, én így adom be”. Hát így kapta a Hajó nevet, ami ragadósnak bizonyult, de ő nem bánta. És a most rá váró barát ezt meg is értette. Mindig is úgy gondolta, nagy kitolás a szülők részéről olyan nevet adni gyermeküknek, mint Jenő, Rezső vagy Karcsi. Na nem mintha az ő neve különleges lenne. Mindig szeretett volna Zoárd, Trisztán vagy Bulcsú lenni, de a szülei a Péter nevet adták neki. Nem különleges ugyan, de még mindig jobb, mint a Jenő. A Hajó persze más. Menő, ha valakinek van saját beceneve vagy gúnyneve. Őt mindenki csak Péternek, max Petinek vagy Petyának hívta – ez utóbbit nagyon utálta. De a Hajó menő – menő Jenő.
Hajó – azelőtt Jenő – mintha megérezte volna, hogy, Péter – nem Petya – indulni szeretne, mert összehúzta a cipzárt a nyakán, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna, elindult a Király utca felé. Péter csak követte, mint egy kiskutya, nem akadt fenn barátja viselkedésén. Hajó sosem volt egy szószátyár gyerek, de ma valahogy még a szokottnál is hallgatagabb. Péternek most tűnt csak fel, hogy mióta a barátja odaállt mellé a téren, egy szót sem szóltak egymáshoz. Köszönt ez egyáltalán? Épp meg akarta törni a csendet valami lényegtelen beszédtémával, mikor Hajó megállt egy utcai árus standja előtt, és megszólította a pult mögött álló, negyvenes évei vége felé járó asszonyt.
– Csókolom, Marika néni!
– Szervusz, Hajó! – köszönt neki barátságosan az asszony. Így, a becenevén szólítva. Hajót az iskolán kívül is mindenki Hajónak hívja, aki ismeri.
– Újra itt az Advent… – kérdezte – vagy közölte? – az egyértelmű tényt Hajó, mert ezt nem lehetett kihallani a hanglejtéséből, mindenesetre kicsit szomorkásan csengett.
– Ó igen – válaszolt annál vidámabban a nő. – Az első vírus- és korlátozásmentes advent évek óta. Ma nyitottam a standot. Remélem, az idő kegyes lesz hozzám. Hogy vagy?
– Jól – nyögte oda kurtán Péter barátja, de nem volt túl meggyőző a hangja. – Hát Dénessel mi a helyzet? – váltott gyorsan témát.
– Jól, ő jól van – ragyogott fel Marika néni arca. Dénes bizonyára a fia. – Magasabb szintre helyezték. Jól kijön mindenkivel, az emberek hallgatnak rá, és egyre komolyabb munkákat bíznak rá.
– Hát a sérülése hogy van?
– A combja már teljesen rendbe jött, azt mondja. Épp tegnap hívott, és képzeld, úgy néz ki, ha minden jól megy, haza tud jönni karácsonyra – újságolta a hölgy örömteli arccal.
– Ezt örömmel hallom. Kérem, mondja meg neki, hogy amikor itthon van, hívjon fel. Szívesen meglátogatnám – mondta Hajó, mintegy lezárva a beszélgetést, és már fordult is el a standtól.
– Majd mondom neki, hogy érdeklődtél utána. Boldog karácsonyt addig is! – szólt utána az árus, de Hajó már indult tovább az utcán. Péter pedig utána. Közben azon gondolkodott, hogy ez a faragatlanság nem jellemző Hajóra, hisz még csak be sem mutatta őt ennek a kedves hölgynek, aki egyébként szintén úgy viselkedett, mintha észre sem vette volna őt. És honnan ismeri Hajó ezt a Dénest? Sosem említette, és nem is találkoztak. Igaz, Hajónak vannak idősebb barátai. Valahogy jobban megtalálja a hangot az idősebb fiúkkal, mint a saját korosztályával. Dénes már biztosan dolgozik valahol, sőt mostanában léptethették elő. Péternek nem volt még terve a jövőjét illetően. Sok osztálytársával együtt ő is beadta a jelentkezését több egyetem különböző karaira lesz, ami lesz alapon, de ugyanúgy nem tudta elképzelni magát egy bírósági tárgyaló pulpitusán, mint kockázatelemzőként egy nemzetközi cégnél. Hajó, ha jól emlékezett, testnevelés szakra jelentkezett. Mondjuk, az alkata megvan hozzá. Rendszeresen edz, így kimunkált izmok feszülnek karján, hasán, mellkasán – egyszóval mindenhol. Nem volt különösebben jóképű, de volt valami különleges a mélyen ülő értelmes szemeiben. Hogy ezeknek, vagy kimunkált testének köszönhette a lányok érdeklődését, az nem tudta Péter. Most is szembejött velük egy lány a 10. c-ből, és ráköszönt. Ebben a „Szia, Hajó”-ban viszont nem volt semmi kacérság, inkább mintha együttérzés lett volta. Péternek tetszett ez a lány, és többször is próbált flörtölni vele félénken. Nagyon elszomorította, hogy a lány neki nem köszönt, csak Hajónak. Legalább egy sziasztokot megereszthetett volna. Épp meg akarta kérdezni a barátját, hogy mi baja lehet vele az Emesének, amikor megcsörrent Hajó mobilja.
– Szia, Panni! – fogadta a hívást nagy sóhajjal Hajó! Panni a fiú öt évvel idősebb nővére volt. Péter is jól ismerte. Panni nem szégyellt együtt játszani a jóval fiatalabb öccsével és barátjával gyerekkorukban. Menőnek érezték magukat a társaságában, és rengeteget tanultak a lányok természetéről. Panni ezen kívül ritka szép kislány volt, és gyönyörű nővé érett felnőttkorára. Reményteljes modellkarrier előtt állt. Egy olaszországi fotózás során ismerte meg férjét, a kőgazdag ültetvényest, Gianluigit, akit csak Giginek nevezett, de legtöbbször Amore-nek szólított. Gigi családja tetemes földterületet mondhatott magáénak, amiből a fiú is megkapta a maga részét, amint nagykorú lett. Csak próbaképpen kezdett bele a kender termesztésébe. Mára az övé a legnagyobb kenderültetvény Dél-Olaszországban. Az utóbbi években hatalmas piaca van a CBD-nek, és Gigi jókor nyitott a piac igényeire. Ennek az éleslátásnak és a szorgalmas munkának köszönheti hatalmas vagyonát, ami alapján a 100 leggazdagabb olasz közt jegyzik. Pannival egy hatalmas tengerparti villában élnek az Amalfi partvidéken. Két éve házasodtak össze, és egetrengető lakodalmat terveztek Positanoban, ahová a menyasszony öccsét, és természetesen annak legjobb barátját is elvárták, de a járvány közbeszólt. A pár végül szűk családi körben házasodott össze. Péter pedig sosem láthatta a csodálatos Amalfi partvidéket.
– Köszönöm – folytatta a telefonbeszélgetést a nővérével Hajó. – Nem, el sem tudod képzelni, mennyire… Tudom, de akkor is hibásnak érzem magam. Én voltam az, aki elöl hagytam a slusszkulcsot. Képtelen vagyok most beszélni róla, de köszönöm. Holnap lesz… Igen, biztosan nagyon sokan lesznek. Igen, boldoggá tennél valami jó hírrel. Ez komoly? Tényleg beszél már? Hát ez fantasztikus! Járni még nem kezdett el? Persze, mindent a maga idejében. Nagyon örülök nektek. Rendben, átadom – fejezte be a beszélgetést kicsit vidámabb hangon Hajó.
Ki az, aki már jár, és beszélni még nem kezdett el? – gondolkodott Péter. Panniéknak végre összejött a gyerek? És Hajó miért nem mondta nekem? Csöndes, az igaz, de ha valaminek örül, mindig elújságolja nekem. Azonnal felhív, ha valami nagy újság van. Mi van ezzel a Hajóval? Már épp rá akart kérdezni, de a barátja újra a füléhez emelte a telefont. Hívni akart valakit, arcán végre vidámság, aztán mintha meggondolta volna magát, mintha eszébe jutott volna valami, és szomorúan zsebre rakta a telefont. A térkövet bámulva bandukolt tovább. Még Attist, egykori szomszédjukat, mostanra a L’Atta bár büszke tulajdonosát sem vette észre, aki pokrócokat helyezett ki a bár teraszára, és begyújtotta a fűtőtesteket. Csak nézte, ahogy Hajó komoran elhalad a korlát előtt, aztán utána szólt.
– Hé, Hajó! Őszinte részvétem! Tudom, milyen jó barátod volt. – Hajó válaszul csak intésre emelte a kezét, és ment tovább lehorgasztott fejjel.
Hát ez meg mi már megint? – gondolta most már őrjöngve Péter. Milyen barátja halt meg a Hajónak? Én nem tudok senkiről, nekem nem szólt. Mi van itt? Utána sietett a barátjának, és rákiáltott.
– Hé, öreg! Várj már! Beszélj velem! Mi volt ez?
Hajó végre felfigyelt Péterre, mert hirtelen felkapta lehorgasztott fejét, és megfordult. Hitetlenkedve nézett Péter felé, mint aki nem érti, miért szólnak hozzá, aztán megváltozott a tekintete. Olyan csalódott és szomorú lett, hogy Péter mélységesen sajnálni kezdte. Látta a barátján, hogy friss a fájdalma, ezért úgy döntött, nem nyaggatja. Ha Hajó nem akar beszélni, akkor ő is hallgat. Így komoran, csendben ballagtak egészen az utca végén lévő méteráruboltig, amelynek kirakatában ott díszelgett a tablójuk. Nem sok tablót látott eddig a város népe télvíz idején. Hát új idők jönnek. Új generáció növi ki az iskolapadot. Ott virít a bizonyítéka a kirakatban. Huszonnégy arc. Lányok, fiúk mind vidáman, fiatalosan felszegett fejjel, bátor mosollyal az arcukon néznek a jövőbe. És a bal oldalon, a középső sorban, előkelő helyen, pont az arany metszéspontban, ott mosolyog egymás mellett a két barát: Márföldi Jenő és Leskó Péter. Az egyik portré élethű és valódi mása egy darabig nézi a tablót, majd kotorászni kezd kabátja zsebében, elővesz egy indítókulcsot, és becsúsztatja a kirakat mellett parkoló olivazöld Vespa indítójába. Erre a motorra Hajó nagyon büszke volt, lévén első, saját pénzen vásárolt járműve. Szinte alkatrész áron sikerült megszereznie az ütött-kopott robogót, amit aztán szép lassan felújítgatott. Biztos, hogy sokat költött rá, de legalább apránként. Persze azóta van új járműve. Szintén saját. Igaz, hogy nem önerőből vásárolta, hanem az apjától kapta a ballagására, de ettől még az ő nevén van. Gyönyörű antracit metál fényű X3-as BMW. Nem is értette Péter, hogy miért nyüstöli a barátja ezt a több mint 30 éves robogót. Számára valószínűleg több, mint egy motor. Ez egy életérzés – szokta mondani Hajó –, de biztosan nem télen. Ennek ellenére most itt, a Király utca hátsó fertályán, ahol véget ér a térkövezés, a méterárubolt mellett, melynek kirakatában a közös tablójuk áll, Hajó elfordította az indítókulcsot a Vespáján, és rálépett a berúgó karra. Az öreg motor pöccre indult még télen is. Hajó leakasztotta bukósisakját a kormányról, fejére húzta, és felült a motorra. Oldalra fordította sisakos fejét. Hogy a tablóra nézett még egyszer, vagy a mögötte álló Péterre, azt Péter a sisak miatt nem tudta eldönteni.
– Szia, Péter! – mondta Hajó szomorúan, majd gázt adott, és elhajtott.
– Hát szia! – mondta Péter inkább magának, hiszen a hangos motoron távolodó Hajó ezt már nem hallhatta. Egy darabig még nézte távolodó barátját, aki befordult egy utcán, és eltűnt a szeme elől.
Magára maradva nem igazán tudta eldönteni, mihez kezdjen. Még nem volt kedve hazamenni. Gondolataiba merülve haladt tovább az utcán. Elsétált a templom előtt, ahová a nagymamájával járt misére vasárnaponként. Pedig nem volt ő templomba járós gyerek. A nagymama szeretetteljes, de következetes nevelésének köszönhetően vált hívővé. Hirtelen gondolattól vezérelve belépett a templomba. Az épület üres volt, a padokban nem ült senki. Péter keresett egy padot, valahol ott, ahol a nagyival szoktak ülni, és helyet foglalt. Talán el kéne mondani egy imát – gondolta. Az első imát, mindenki első imáját, a Miatyánkot is a nagyi tanította neki. Azután megtanította, hogyan imádkozzon egyedül. Hogy nyugodtan merjen kérni az Úrtól, de sose felejtsen el hálát adni a jóságáért. Azt is mondta a nagyi, hogy imádkozzon másokért is, mert a másokért mondott ima mindig erősebb, és biztosabb meghallgatásra talál az Úrnál. „Imádkozz magadért, Péterkém! – elevenítette föl a nagymama szavait a fiú –, de előbb mindig mondj el két imát valaki másért!” Péter ekkor jött rá, hogy nem fogadta meg nagymamája bölcs tanácsát, és soha nem imádkozott még valaki másért. Talán itt az ideje? Jól van, Nagyi, csináljuk meg! – gondolta. De kiért imádkozzon? Magáért már mondott elég imát mindenféle jelentéktelen dologért, most itt az ideje másokért is elmondani egyet. Ha annyiszor két imát kellene elmondania, ahányszor magáért imádkozott, itt ülhetne élete végéig. De két imát azért csak el tud mondani valakiért. De kiért? Például ott van Hajó barátja, aki meghalt. Imádkozhatna a lelki üdvéért. Igen, ez jó. De nem elég. Kell még egy imaszándék. Ott van például a karácsonyi árus, aki a fiáról beszélt. Vagy Panni és az újszülött. Ez az! Ez már nem is kettő, de három ima. És három a magyar igazság, három a kívánság – örvendezett Péter. Igen ám, de miért imádkozzak? Az árus nénivel látszólag minden oké. A fia dolgozik, lépked felfelé a ranglétrán. Miért kellene neki Péter imája? Imádkozhatna Panni babájáért. Nekik meg a bőrük alatt is pénz van, nem fog szűkölködni az a gyerek az ő imája nélkül sem. Hát akkor miért imádkozzak? – gondolkodott hasztalan Péter.
– Csak kezdj el imádkozni, Petikém, és majd tudni fogod, miért – képzelte el Péter, mit tanácsolna a nagymamája, de olyan életszerűen, mintha a nagyi, aki már évek óta meghalt, ott ülne mellette. Péter körülnézett. A nagymamája nyilván nem volt sem mellette, sem máshol, és a templom továbbra is üresen várta az imádkozó híveket. Lassan letérdelt a padok között, és imára kulcsolta kezét. Jól van, nagyi – gondolta – akkor elkezdem.
– Drága Istenem! – kezdte kissé elbizonytalanodva az imát. – Kérlek, bocsáss meg nekem, mert az önzés bűnébe estem. Életem során rengetegszer imádkoztam hozzád, és kértem a segítségedet mindenfélében. De még sosem imádkoztam másért. Kérlek, most hallgasd meg imámat másokért.
Ahogy belelendült az imádkozásba, béke és nyugalom szállta meg, és hirtelen úgy érezte, olyan dolgokat is tud, amiket nem tudhatna normális körülmények mellett. A nagyinak végül megint igaza lett.
– Ott van például a Marika néni, a karácsonyi árus – folytatta Péter most már nagy önbizalommal. – Nem ismerem a fiát, de biztosan nem gonosz. Add, hogy kiengedjék a börtönből karácsonyra, hogy együtt ünnepelhessen az édesanyjával! És ne verjék többet félholtra! Köszönöm, hogy Panni férje újra tud beszélni a súlyos baleset után. Kérlek: add, hogy teljesen felépüljön, és teljes életet élhessen, hogy apja lehessen gyermekének, akiről még nem tud. És ott van Hajó barátja, aki meghalt – folytatta szégyenlős mosollyal. – Kérlek, vedd fel őt a Te országodba!
És ahogy kimondta az áment, melegség töltötte el. Mindent elárasztott a fény, és egy szeretetteljes mennyei hang – olyan csodálatos, amilyet élő ember még nem hallott – a nevén hívta, és magához szólította az egykori Leskó Péter bolyongó lelkét.