Három karácsony

Írta: Kazai Ágnes


Közzétéve 3 hónapja

Megtekintések száma: 273



Három karácsony

Anna dideregve lépett a váróterembe. Arcát pirosra csípte a decemberi fagy. Új csizmája beázott, a hideg hólé lassan szétterült a talpa alatt. „Ki az az ostoba, aki vadonatúj lábbeliben indul útnak ilyen időben?” – gondolta. „Régen az eszemre hallgattam, nem a szívemre; de mégsem mehetek az első randevúnkra egy ócska hótaposóban.”

Megérkezett az utolsó előtti busz. A váróteremben hullámzott a tömeg. Kézfogások, sírva ölelések, baráti lapogatások, hangzavar mindenfelé. Az utasokkal érkező fenyőillat keveredett a halászlé, töltött káposzta és bejgli illatával. Többen forralt bort ittak, a levegőben narancs-, fahéj-, szegfűszeg- és ánizs-aroma terjengett.

- * -

Húsz éve gyűlöli a karácsonyt. Két évtized, kerek évforduló. Tizennyolc éves volt, amikor végleg becsapta maga mögött a családi ház ajtaját. Senki sem jött utána, senki sem hívta be. Visszanézett, utoljára belesett az ablakon. Nevelőapja kiabált, édesanyja szótlanul dagasztotta a tésztát, az ikrek riadtan bámultak szüleikre.

A lányokra nem haragudott, ők túl kicsik voltak ahhoz, hogy megértsék a történteket. Mostohaapjától nem várt mást, a férfi kitűnően hazudott és manipulálta az embereket. Az igazi fájdalmat anyja jelentette, aki egy szavát sem hitte el. „Egy édesanya, aki megszült, felnevelt, hogy nem érzi legbelül az igazságot? Miért hiszi el, hogy szétszakítanék egy boldog családot? Tényleg boldog ez a család? Vajon az ikreket, a saját gyermekeit is megkörnyékezi majd a nevelőapja?”

Azon a szomorú karácsonyi éjszakán visszament a kollégiumba. Olga néni beengedte, és segített felcipelni egy régi vaskályhát a szobájába, nehogy megfagyjon a fűtetlen épületben. Nem kérdezett semmit, talán örült is egy kicsit, hogy nem kellett egyedül ünnepelnie a sivár gondnoki lakásban. A főiskolai évek alatt is végig mellette állt.

Azok,a főiskolai évek igazán kemények voltak. A tanulás mellett takarított, felszolgált, minden munkát elvállalt, hogy meg tudjon élni. A diplomaosztó ünnepségre Olga néni kísérte büszkén, elérzékenyülve.

Egy kisvárosi iskolában helyezkedett el, harminc kisdiák tanító nénije és a helyi kórus vezetője lett. Nem sokkal később megismerkedett Gergővel, aki szakácsként, felszolgálóként, de leginkább mindenesként dolgozott a kultúrházban. Sokáig nem engedte közel magához a fiút, aki, bár nem értette a lány tartózkodását, hűséges és kitartó volt. A megértő és érzékeny fiatalember mellett idővel oldódtak a lány félelmei.

Eljött a karácsony, az első, maradéktalanul boldog ünnep azóta a szörnyű nap óta. Anna izgatottan várta, hogy párja hazaérkezzen, és megoszthassa vele a nagyszerű hírt. A közösen bérelt lakásban minden készen állt, feldíszített fenyőfa, az ablakokon csillámló dekorációk, halk zene és ünnepi vacsora. Gergő le sem vette a kabátját, úgy kapta fel a lányt, és csak forgott vele, amíg el nem szédültek. Lelkendezve újságolta, hogy állást kaphat egy óceánjáró hajón, ahol négy hét múlva kezdhet is. Gyermekkori álma teljesült, vezető séfként, álomfizetésért irányíthatja az éttermet, Annát pedig a tulajdonos ének- és zongoraművészként szerződtetné.

A lány erőltetett vidámsággal fogadta a hírt. Nem osztotta meg titkát Gergővel, mert tudta, hogy azonnal visszautasítaná az állást. Nem akarta, hogy a testében megfogant, új élet megfossza a szerelmét élete nagy lehetőségétől.

Két hét múlva Gergő hiába várta a hajón, és a lány később sem követte, kitalált indokokra hivatkozva lemondta az utat. A fiatalember sosem tudta meg, hogy apa lett, és nem foghatta Anna kezét, amikor halott csecsemőjét világra hozta. Hónapokig kérlelte kedvesét, az állását is felmondta volna, de a lány nem fogadhatta el az áldozatot. Tudta, hogy párja sosem bocsájtaná meg a történteket. A levelek idővel ritkultak, majd elmaradtak, és Anna többet nem hallott Gergőről.

Nehezen jutott túl a fájdalmas időszakon, sokáig kerülte a férfiak társaságát, beletörődött az egyedüllétbe. Karácsony táján szertartásszerűen ellátogatott a szülői házhoz, belesett az ablakon, ajándékot hagyott az ikreknek, de a lányok sosem keresték őt. Egy alkalommal édesanyja észrevette, de a sebtében lehúzott redőnyből Anna megértette, hogy a szakításuk örökre szól.

Az interneten ismerkedett meg Jánossal. A férfi külföldön dolgozott, csak néha jött haza meglátogatni édesanyját. Hónapokig írogattak egymásnak, a találkozást egyikük sem erőltette. Idővel Anna úgy érezte, mintha egy régi ismerősével, közeli barátjával osztaná meg gondolatait.

Néhány héttel karácsony előtt János felvetette a találkozás lehetőségét, és Anna gondolkodás nélkül igent mondott. Megtakarított pénzét magára és az ajándékokra költötte, a kis házat pedig ünnepi díszbe öltöztette. Érezte, hogy ez a karácsony olyan lesz, amilyenre mindig is vágyott.

- * -

A váróterem szellősebbé vált, a korábbi busszal érkezők már elhagyták a helyiséget. Végre leülhetett, hogy új csizmájában elgémberedett ujjait a fűtőtestnél melengesse. Még pár perc, és befut az utolsó busz, rajta a képeken mindig mosolygó Jánossal. Vajon leborotválta a szakállát? Kalapot vagy sapkát visel, kabátban vagy dzsekiben érkezik? Virágot biztosan hoz, édesanyja saját nevelésű ciklámenjét.

Szíve nagyot dobbant, amikor a hangosbemondó jelezte a busz közeledtét. Nehezen bírt a teremben maradni, legszívesebben a peronra futott volna, de tartotta magát a megállapodáshoz. A helyiséget újra ellepték az utasok, ő pedig izgatottan tekintett a bejárati ajtóra.

Húsz perc múlva kiürült a váró, Annán kívül csak néhány hajléktalan maradt bent. Fejében cikáztak a gondolatok. „Lekéste az utolsó buszt, balesetet szenvedett, édesanyja megbetegedett, lezárták a határt, lemerült a mobilja; valami történt, hiszen jelentkezett volna. Az nem lehet, … az biztosan nem lehet, hogy karácsonykor szó nélkül magamra hagy.”

- Ezen a számon előfizető nem kapcsolható - ismételte a monoton hang a telefonban majd a fejében. „Nincs térerő” - jutott eszébe és mosolyogni próbált. „Nem érdemlem meg a boldogságot, egy váratlan esemény, és máris meginog a bizalmam.”

Nyugalmat erőltetett magára, és másik számot tárcsázott. A telefon hosszasan csengett, Anna már majdnem letette, amikor egy idős, női hang szólt a kagylóba. Az asszony egy ideig értetlenül hallgatta az izgatott szóáradatot, majd fáradt hangon válaszolt.

- Kedveském, már hosszú évek óta nem láttam a fiamat, nem tudom hol kódorog, mit csinál. Remélem, nem adott pénzt neki, mert a nyugdíjamból képtelen lennék visszafizetni.

A hazafelé vezető út végtelennek tűnt. A hideg hólé egyre feljebb kúszott a testén, de nem is hólé volt az, már jeges kéz szorította a mellkasát, fojtogatta a torkát. Fuldoklott, levegő után kapkodott.

A házba érve a legmagasabb fokozatra kapcsolta a fűtést, ledobta átázott csizmáját és ünnepi ruháját. Meleg pizsama, meleg ágy, forralt bor és édes sütemény, meg a szokásos karácsonyi tv-műsor talán oldja a fagyos szorítást.

Neszezés hallatszott a bejárati ajtónál. „A kisállatok lesznek, de ma nincs potyavacsora” - mormolta dacosan. A motoszkálás erőteljesebbé vált, majd valaki alig hallhatóan kopogott. Kopogás újra, kopogás hangosabban, végül a csengő is megszólalt. „János az! Mégis eljött, megtalált! Nem mondott igazat az öregasszony.”

Kiugrott az ágyból, magára kapdosta ünnepi ruháját, megigazította a haját, egy gyors smink és már rohant is az ajtóhoz.

Döbbenten nézett az ismerős arcokra, a megszeppent gyerekcsapat pedig ugyancsak meglepődve bámult az elegáns ruhát és nyuszis papucsot viselő tanítónőre.

- Na végre, már azt hittük, sosem tetszik kinyitni az ajtót - mondta szemrehányóan Lali, a 4.a osztály hangadója. Szavait hátbavágással díjazták a többiek.

- Azért jöttünk, hogy megköszönjük Anna néninek a szuper órákat, a kórust, a felkészítést az énekversenyre - folytatta megilletődve Boriska. - A tanult dalokból egy kis karácsonyi koncertet állítottunk össze a tanárnőnek. Előadhatjuk?

- Hoztunk ám kalácsot is – vette vissza a szót Lali. - Lucával sütöttük, a szüleink is segítettek, ööö, vagy inkább fordítva, de mindegy is. Bemehetünk? – kérdezte, s közben fogai összekoccantak a hidegben.

- Szent ég, mindjárt megfagytok! Bújjatok be gyorsan, jól befűtöttem a szobát. Dobjátok le a kabátotokat, én pedig hozok süteményt és forró teát.

Ahogy nézte az éneklő gyerekek kipirult arcát, érezte, hogy a jeges kéz szorítása enyhül, majd testét melegség járja át. „A legszebb karácsony életemben” – gondolta és elmosolyodott.