Ha dohányoznék
Írta: Jóna Dávid
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 519
Ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet
Ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet. Az arcokat figyelném, s az
utcán kiválasztanék egy szimpatikus valakit, aki megállna, nyújtaná-gyújtaná a gyufát, öngyújtót… inkább a gyufát, annak hangulata van, én kissé előre hajolnék, lassan méltóságteljesen szívnám az első slukkot, hogy erőre kapjon a parázs. Köszönöm, mondanám, a szemébe néznék egy Charles Bronson szerű nézéssel, a számon oldalt préselném ki a füstöt, mert figyelmes is lennék. És mindig megvárnám, hogy valaki adjon tüzet… saját gyufával saját cigit nem gyújtanék… és adnék is persze másoknak szívesen, egyik tenyeremmel kis barlangot formálva, védve a lángot. És lehet, hogy beszélgetnénk is. Semmi különösről, csak ami jön. Néha arról, ami megy. És minden dohányos így tenne, tüzet kérne, mert íratlan szabály lenne, hogy tüzet kérni kell! És jó érzés lenne az is, ha Tőled kérnének tüzet, mert Téged megtaláltak, kiválasztottak. Lennének, akik számolnák, hogy hányszor adtak, hányszor kértek, csak maguknak. Lehet, hogy egymásnak elmondanák, hogy például ebben a hónapban, Te vagy a második, aki... És a második némán, de mosolyogva bólogatna, hogy érti ezt... És írnának róla száz év múlva, hogy ez milyen szép szimbólum a huszadik század végéről, talán régebbről, egyesek az őskori hajszálgyökeret emlegetnék, átadni egymásnak a fényességet, a lángot.
Igen elterjedne. Talán az egész világon. És neves társasági magazinok
kinyomoznák, hogy ez ugyanúgy Magyarországról van, mint maga a gyufa. És erre is büszkék lennének ükunokáink. Nekem ez tetszik. Igen, azt hiszem, ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet.