Ha cirkuszol az elme
Írta: Marton Virág
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 108
Ha cirkuszol az elme – Gondolatok az önismeret porondján
Elmecirkusz – páros stand up (and sit down) Szorcsik Kriszta és Zoltán Áron előadásában,
színházkritika
Kedves Olvasók!
2024. október 19-én szombaton volt szerencsém megtekinteni a KuglerArt Szalonban bemutatott Elmecirkusz c. páros stand up (and sit down) produkciót Szorcsik Kriszta és Zoltán Áron szereplésével. A dráma központi elemét Sziveri János költészete, versei képezik, ami alapjáraton egy erős választás a színészek részéről.
Minimális díszlettel vártak bennünket, ami talán még erőteljesebbé teszi az előadást és annak mondanivalóját.
Sziveri költészete erős gondolatokat ébreszt, az önismeret olyan ösvényeit is kinyitja előttünk, amelyre korábban talán fel sem készültünk.
A darab finom kezdéssel indít: a felismerés kérdésével. Az elhangzó finom „Jé!”-k heuréka-pillanatok idézői. Először csak ismerkedünk az előadóval együtt a térrel, amelybe a történetet helyezték.
Sokan nem szeretik a minimális díszleteket, és ezzel nem értek egyet. Szinte felüdülés a szemnek, hogy pont annyi van előttem, ami szükséges, nincs ragaszkodás a „kellékhez”. Jobban bevonódtam, egy ideig próbáltam ellenállni, objektíven koncentrált maradni. Sikertelenül. Behúzódtam az érzékszervek felélesztése által.
A modern világunk vizuálzajokra épít, állandóan a szemünket foglalkoztatjuk. Még most is ezt teszem, amikor ezt a cikket írom a laptop billentyűjét érintve, a képernyőt bámulva szinte pislogás nélkül. Elég sokáig bírom úgy. Nem kéne. Nem ez a természetes létem. De akkor vajon mi az?
Mi az a természetes létállapot? Csak rohanunk. Rohanunk át az életen anélkül, hogy valóban élnénk azt. Megnézed-e, hogy milyen körülötted a tér? Úgy értem, hogy nem a szemeddel.
Azt hunyd be egy pillanatra.
Nézz a kezeddel. Az orroddal. Figyelj a hangokra. Amire tudsz. Érintsd talpaddal a talajt.
A költő versei úgy simulnak bele az előadás szövegébe, hogy ha valaki újonnan találkozott csupán Sziveri munkásságával, még alaposan hegyezett füllel is nehéz szétválasztani, mikor kezdődik Sziveri, és hol az előadók, alkotók saját gondolatai, amelyek kiegészítik. És jól teszik, hogy így teszik.
A vers sokszor kényelmetlen, kellemetlen púpként él az olvasók fejében, az irodalomórai végeláthatatlan „Mire gondolt a költő…” című unalomig ismételt metodikájaként igazi rémálom némelyeknek. Pedig a vers valójában inkább érzések, semmint gondolatok tömkelege.
Elkap egy érzést, amihez tudunk csatlakozni. A kimerevített pillanat. Életünk is ezekből áll.
Pillanatok apró sokaságából.
Itt Sziveri pillanatait láthatjuk. Mint egy fényképet, csak ez szavakba öntött képezet.
Képzelet.
Mennyire ismered magad? A tested? A teret, amiben létezel? És valóban létezel-e? Élsz-e igazán? Mersz-e önmagad lenni? Egy sor olyan kérdést vet fel az előadás, hogy még így, két héttel később is visszhangzik. Ha tehát, kedves Olvasóm, félsz a versektől: kérdezd meg magadtól, hogy nem talán a benned lakozó érzésekhez való újbóli hozzáféréstől félsz-e?
Mert a vers érzés. Érzelmek sokasága, olyan útra hívnak, ahol nem bírsz majd nem eltűnődni kérdéseken. Nem rágja a szádba, hogy mit kell gondolj a világról. Ebben nincs egzakt kezdet, vég, befejezés. Mert mindig van egy pont, ahol Te is kellesz, Olvasóm. Bár, ez valójában minden alkotásra igaz, a befogadó nélkül befejezetlen a történet, mert ott folytatódik tovább, ahol mi becsukjuk a könyvet, és gondolkodunk rajta, beszélünk róla, megvitatjuk, mi zajlott le bennünk.
Ha tehát egy szerzőt, ha valaha olvasnál… Sziverit emelj a kezedbe. Többé nem leszel ugyanaz az ember, aki voltál előtte.
Menjetek el az előadásra, aki csak teheti, legalább egyszer nézze meg, igaz, inkább felnőttkorú olvasóközönségemnek merném szeretettel ajánlani.