Győzelem
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 299
Győzelem
Nagyot böfögött, amikor lenyelte az utolsó falat szalonnát, kikanalazta a tányérból a citromos túrót, a maradék kenyérrel kitörölte a tányért. Az asszony rosszallóan csóválta meg a fejét, citromos túró, meg szalonna, de nem szólt semmit, az öregnek egyébként is hiába mondana bármit, makacs, meggyőzhetetlen ember, csak az, és csak úgy jó, ahogy azt ő kigondolja. Elmosogatta a tányérokat, a férfi közben betelepedett öblös foteljébe, bekapcsolta a televíziót, meghallgatta a híreket.
– Na, mondom én neked, nagy a baj – bökött az asszony felé göcsörtös mutatóujjával. – Holnap akár meg is támadhatnak bennünket.
Felesége nem válaszolt. Az öreg már három napja a védelmi álláson dolgozott, a téglakerítés tetejére betonkoszorút húzott, abba összetört borosüvegek cserepeit ültette, a kerítés mellett mély árkot ásott, hegyesre köszörült, ágaskodó vasrudak kerültek oda. A szőlőtőkéket erős acéldróttal kötötte össze, még a fejét is lemetszi annak, aki az éjszaka sötétjében rohan a ház felé. A virágágyások között kanyargó útra vascövekeket ültetett, nyolc centire álltak ki a földből, ha valaki rálép valamelyikre, biztosan átszúrja a lábfejét. A kerítésre és a ház falára szögesdrótot tekert, körkörösen, végig, két méter magasságig. Az előszobában késeket akasztott a ruhafogasra, a hálószobában, a komód oldalánál, az ágya mellett ott állt lesben két élesre köszörült balta, no, és a fejsze, mely a legkeményebb fatuskót is képes volt kettéhasítani.
Korán lefeküdtek aludni, az öreg forgolódott kicsit, aztán elaludt. A felesége hangosan horkolt mellette. Még nem is hajnalodott, sötét volt odakint, az öregember felriadt, nem mozdult, furcsa zajokat hallott kintről. Aztán csak kikelt a meleg ágyból, kezébe fogta az egyik baltát, odasettenkedett az ablakhoz. Óvatosan kicsit elhúzta a függönyt, de hiába meresztgette a szemét, nem látott semmit. Aztán ismét meghallotta a zajt, furcsa nyögés és kaparászás szűrődött be az udvarról. Belebújt a papucsába, lopakodva elindult az előszoba felé, izzadt a tenyere, melyben csúszkált a simára csiszolt baltanyél, szíve majd’ kiugrott a mellkasából. Más gondolni, elképzelni, és más átélni, állapította meg; amikor csak a riogatás teremt félelmet, élesebbé válnak az érzékek, nyugtalanabb lesz az alvás, a gyanakvás beleivódik a falakba, a dunnába, a párnába, a láthatatlan ellenség ott settenkedik, lapít, vizslat, szuszog, s csak arra vár, hogy a legalkalmasabb pillanatban lecsapjon, ám amikor tényleg ott van, az dermesztő érzés. Az előszoba ajtaja tárva-nyitva volt, a téli metsző hideg pimaszul söpörte be az ajtón a havat, pedig határozottan emlékezett rá, hogy este bezárta, kétszer is ráfordította a kulcsot, utána belesüllyesztette a kabátzsebébe, mert az asszony olykor úgy járkál éjszaka, mint a holdkóros, lehet, hogy az is, de másnap nem emlékszik semmire sem. Tegnap még jó idő volt, a hóvirágok pipiskedve bólogattak, a birsalmafán duzzadtak a rügyek, aztán estére a február még kimutatta dühét, vad széllel kergette el az eltévedt tavaszt.
Remegő lábakkal indult a bejárati ajtó felé, nem mert villanyt kapcsolni, a vakítóan fehér hó egyébként is kísértetiesen tükrözte vissza, erősítette fel az utcai lámpák részegen kóválygó fényét. Az villant eszébe, hogy még egy kést is kellene a másik kezébe fogni, ám ahhoz a nyitott előszobán át kell vágnia, elrohanni a fogasig, ám ha támadója elbújva figyeli az udvar egyik szegletéből, netán még lőfegyvere is van, akkor neki semmi esélye, lepuffantja, akár egy nyulat, mielőtt átérne a helyiség másik oldalára.
Mozdulatlanul fülelt, nem hallotta az asszony hortyogását, biztosan az oldalára fordult, csak az udvar felől szüremlett be továbbra is a halk neszezés. Nem tudta eldönteni, hogy mi lehet az. Süvített a szél, kavarta a havat, néhol surranó árnyékot látott, máshol mintha egy meglapuló testből villanó szempár izzott volna fel, természetesen ördögi gonoszsággal, a legrosszabb akarattól tüzelve. Bárki lehetett, néger, arab, cigány, vékony, vastag, alacsony, magas, csak a szándékot érezte nagyon biztosnak, áramlott felé, belemart a húsába, belekapaszkodott a gondolataiba, gyilkos érzelmekkel lehelte felé a gyűlöletet.
Vissza kellene menni a szobába, megnézni az asszonyt, hogy ott van-e az ágyában; nem, az nem jó, be kellene zárni az előszobaajtót előbb, de mi van, ha az asszony kint kóborol egy szál hálóingben az udvaron, lehet, már nem is él. Lehet, már megerőszakolták, elvágták a torkát, ott fekszik vérbe fagyva a szőlőlugas tövében. Végigszaladt hátán a hideg, a rémület szorongatta a torkát, alig kapott levegőt.
Összeszedte minden bátorságát, egy hetvenéves férfi még férfi, ne legyen gyáva, neki meg kell védeni az asszonyt, a családot, a házat, a hazát. Kilépett az udvarra, óvatosan rakosgatta lábait, érzékei megfeszültek, minden rezdülésre megrebbent a szemhéja, erősen szorította kezében a baltát, a szél belekapaszkodott ősz hajába. Már a szőlőlugasok között járt, amikor zajt hallott a háta mögött, hirtelen megfordult, valami sötét, pörgő tárgy süvített felé, önkéntelenül hátra lépett. Felordított, a szőlőtőkék közé beásott egyik vascövek átszúrta a lábfejét, térdre rogyott, előre zuhant, jobb kézzel még mindig szorította a baltát, balkézzel megtámaszkodott a földön, de a tenyerét átszúrta egy másik vascövek. Levegő után kapkodott; csak egy ócska rongy volt, azt röpítette felé a szél, a helye felakasztva a terasz gerendáján, mindig azzal törölgette szárazra és tisztára biciklijét. A fájdalomtól már ordítani sem tudott, félrefordította a fejét, akkor meglátta az asszonyt, hálóinge beleakadt a szögesdrótba, el is szakította egy kicsit, félig állt, félig nekitámaszkodott a kerítésnek, combját átszúrta a földből kiálló vastag vasrúd, haja kibomlott, úgy nézett ki, akár egy félelmetes boszorkány, mint aki a máglyahalálra vár; őrült tekintettel bámulta az öreget.
Majdnem elájult, amikor lehúzta kezét, aztán a lábát a vascövekekről, érezte, ahogy forró vére belefolyik a papucsba. Odavánszorgott az öregasszonyhoz. Megsimogatta az arcát. Telefonálni kell, hívni kell segítséget, nem fogja tudni egyedül kiszabadítani. Csorogtak arcán a könnyek.
– Tarts ki, kérlek, hozok segítséget – ölelte meg az asszonyt.
– Senki sem tudna bejönni ide – suttogta fülébe a felesége. – Te győztél, öreg.