Gyilkosság az Idősotthonban
Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 79
Gyilkosság az Idősotthonban
Helyszín: Idősotthon, kihallgató szoba. Időpont: 2025.06.04., 10 óra 13 perc, Emma halála utáni délelőtt.
A szoba levegője feszült volt, a fénycsövek hidegen világították meg a kopott asztalt,
ahol Kovács felügyelő ült jegyzetfüzettel a kezében. A meghallgatások külön
zajlottak.
Kovács Istvánné, született Vörös Mária, 81 éves:
– Kovácsné, meséljen Emma asszonyról! Milyen ember volt? – kérdezte a felügyelő, hangja nyugodt volt, mégis átható.
Kovácsné felsóhajtott, ráncos kezeit tördelte. – Emma? Ó, ő volt a legcsodálatosabb teremtés a világon! Mindig annyira figyelmes volt, sosem felejtette el, mit szeretek. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, aki igazán megértett itt.
– És észrevett rajta bármi szokatlant? Valamit, ami eltért a hétköznapitól?
Az asszony elgondolkodott. – Hát… néha picit furcsa volt. Olyan… tökéletes. Sosem volt fáradt, sosem hibázott. Néha azt hittem, hogy túl jó is ahhoz, hogy igaz legyen.
Tele volt szeretettel és türelemmel.
– És kit gyanúsít? Van valaki, akinek oka lett volna bántani Emmát? – kérdezte Kovács.
– Nos… a Varga úr mindig mogorva volt vele. Szegény Emma, annyit próbálkozott nála, de Varga úr folyton elutasította. Azt hiszem, ő a legvalószínűbb.
Szabó Úr, az igazgató vallomása:
– Szabó úr, mi a véleménye Emmáról?
– Emma… Emma kiváló munkatárs volt – mondta Szabó úr, homlokát ráncolva. – Precíz, megbízható, soha egy panasz sem volt rá. Értékes tagja volt a csapatnak. Mindannyian szerettük.
– És ön szerint miért történhetett ez? Van valaki, akinek oka lett volna bántani őt? –
Az igazgató idegesen megköszörülte a torkát. – Nem tudom, felügyelő úr. Emma… néha talán túl távolságtartó volt. Nem igazán engedett közel senkit. Vannak bentlakók, akik ezt sérelmezték, talán… talán Varga úr is. De hallottam pletykákat, hogy Kovácsné sem szerette igazán Emma feltűnő tökéletességét. Néha beszólogatott neki. –
Nagy Mária, az éjjeli őr vallomása:
– Nagy Mária, ön volt szolgálatban tegnap éjjel. Látott vagy hallott bármi szokatlant?
– kérdezte Kovács.
– Nem, felügyelő. Éjfélkor ellenőriztem a folyosót, minden nyugodt volt. Reggel találtuk meg Emmát. Egyébként van egy hátsó kijárat, amit éjjel használunk, ha valaki az orvosi ügyeletre szorulna. Azt is ellenőriztem, minden rendben volt.
– És ön kire gyanakszik? –
– Hmm… Nos, Emma tényleg furcsa volt néha. Nagyon illedelmes, de valahogy… mindig hiányzott belőle valami. Nem tudom. De azt hallottam, hogy Kiss úr, aki a folyosó végén lakik nagyon mérges lett rá, mert Emma nem engedte, hogy a megszokottnál később kapcsolja ki a tévét. Kiss úr hajlamos az indulatosságra.
Kiss úr, a bentlakó vallomása:
– Kiss úr, tudja, miért hívtuk be, ugye? – kérdezte Kovács a reszkető kezű, idős férfit.
– Emma miatt. Igen, tudom – mondta rekedtes hangon. – Tisztes nyugdíjasként az embernek van annyi joga, hogy akkor kapcsolja ki a tévéjét, amikor akarja. Ő meg csak ismételgette a szabályokat, mint egy papagáj.
– A szabályokat?
– Igen, azt hajtogatta, hogy »A szabályok szerint az esti lefekvés ideje kilenc óra, Kiss úr.« A pokolba is, élek- halok a tévéért! De nem, ő makacsul csak ezt hajtogatta. Dühös voltam rá, persze. De azért nem öltem meg!
– És kit gyanúsít?
– Hát… szerintem a Varga úr lehetett. Mindig zúgolódott Emma ellen. Vagy a Kovácsné. Az az asszony folyton méregette Emmát, mintha valami baja lenne vele.
Varga úr vallomása:
– Varga úr, tudja, miért van itt? – kérdezte Kovács, hangja nyugodt volt.
– Azt hiszem…, vagyis biztos az Emma miatt – motyogta Varga úr a tekintetét kerülve.
– Meséljen, Varga úr! Milyen volt a kapcsolata Emmával? –
– Én… én csak… olyan tökéletes volt. Soha egy rossz szó, soha egy igazi érzelem. Mintha egy előre megírt szöveget szajkózna. Próbáltam beszélni hozzá, elmondani neki, hogy érzem magam, hogy magányos vagyok. De ő csak a begyakorolt válaszait ismételgette. Mintha nem is létezne. Elegem lett belőle, hogy ilyen tökéletes a maga üres módján. Azt hiszem, az ő hibája, hogy én magányos vagyok.
Kovács felügyelő jegyzetelt. Semmi árulkodó jel, semmi olyasmi, ami közvetlenül Varga úrra utalna.
Helyszín: Idősotthon, közös társalgó. Időpont: 2025.06.04., 16 óra 41 perc.
A társalgóban feszült csend honolt. Kovács felügyelő, a jegyzetfüzetével a kezében, a szoba közepén állt. Körülötte félkörben ültek az emberek: Kovácsné, Szabó úr, Nagy Mária, Kiss úr és Varga úr. A levegő vibrált a kimondatlan szavaktól.
– Köszönöm, hogy eljöttek – kezdte Kovács, hangja határozott volt. – Mindenki vallomása kulcsfontosságú. Vannak dolgok, amik csak együttesen értelmezhetők.
Senki nem vett észre semmi furcsát Emmán?
Kovácsné megrázta a fejét. – Nem, dehogy! Élénk volt és gondoskodó. - Kiss úr elgondolkodott. – Tudom, nem tartozik a tárgyhoz szorosan, de… dehát… a bőre. Olyan… sima volt. -
Szabó úr bólintott. – Igen, valóban feltűnően fiatalos maradt. Mintha sosem öregedne. – Nagy Mária hozzátette: – És sosem kért semmit, sosem fáradt el. Mindig ugyanolyan volt, reggeltől estig. Én viszont láttam valamit az éjjeli felvételeken.
Hajnali kettőkor valaki belépett Emma szobájába, és nem sokkal később távozott. Az illető Varga úr volt.
- Ezt eddig miért nem mondta? – csapott le az új infóra a felügyelő. - Mutassa azt a felvételt! -
A felügyelő és Nagy Mária elvonultak a technikusi szobába. Majd egy fél óra múlva visszasiettek a nappaliba, ahol az emberek riadtan sugdolóztak.
A felügyelő nem szólt egy szót sem, csak kérdően nézett Vargára.
Varga úr sápadt lett, szemei elkerekedtek. – Én… én csak… beszélni akartam vele.
– Beszélni? Hajnali kettőkor? Azt is rögzítette a kamera, hogy alig negyedóra múlva jön ki, és Emma azóta halott. Magyarázza meg, Varga úr! – Kovács hangja kemény volt.
Varga úr megtört. – Én… én voltam. Elegem lett. Elegem lett abból a hidegségből.
– Hidegségből? Kifejtené ezt, kérem?
– Igen! Mindig olyan tökéletes volt, érti? Soha egy rossz szó, soha egy igazi érzelem. Mintha egy előre megírt szöveget mondana fel újra és újra. Próbáltam beszélni hozzá, elmondani neki, hogy érzem magam, hogy magányos vagyok. De ő csak a begyakorolt válaszait ismételgette. Mint egy robot. Elegem lett belőle, hogy ilyen tökéletes a maga üres módján. Engem itt senki sem szeret. Azt gondoltam, az ő hibája, hogy én magányos vagyok. Mivel mindenki figyelt rá, biztos voltam benne, hogy uszítja ellenem az többieket. Ezért azt gondoltam, ha ő eltűnik, a magányom is megszűnik.
Varga úr zokogni kezdett. – Én voltam. Én végeztem vele. Mert nem bírtam többé elviselni őt.
A rendőrök azonnal intézkedtek. A szoba levegője sűrű lett. Kovácsné döbbenten kapott a szája elé. Kiss úr leejtette a botját. Szabó úr arca sápadt lett. Varga úr pedig a saját magányában vergődött.
Helyszín: kerületi kapitányság, Székely kapitány irodája. Időpont: 2025.06.05., 08 óra 00 perc.
Másnap reggel Kovács felügyelő felettese, Székely kapitány irodájában ült, a boncolási jegyzőkönyv az asztalon feküdt.
– Szóval felügyelő, a jelentése szerint… – kezdte Székely kapitány.
– Kapitány, a vizsgálat fényt derített arra, hogy Emma valójában nem emberi lény volt – mondta Kovács, tekintetében némi riadtsággal. – Varga úr bevallotta a gyilkosságot. Ő mindvégig abban a hitben élt, hogy egy valódi embert ölt meg, és úgy gondolta, Emma hidegsége és látszólagos tökéletessége okozta a saját magányát. Egy pillanatra sem sejtette, hogy Emma nem hús és vér. Azt hitte, Emma is halandó, mint bárki más, és azt várta tőle, hogy elfogadást és törődést fog kapni tőle, de csalódott. Meg ugye itt volt az a tény is, hogy a többi lakó kiközösítette Varga urat, amit aztán Varga az áldozattal hozott összefüggésbe. Emberi reakciót várt egy jól megépített androidtól.
Székely kapitány arca elfehéredett.
– Ez… ez katasztrófa. Tudja, mit jelent ez? Hány idős ember él ilyen gondozónővel anélkül, hogy tudná? Ha ez kitudódik, az országos pánikhoz vezethet!
– De Varga úr… –
– Varga urat emberölésért börtönbe zárják, felügyelő – vágott közbe Székely kapitány, hangja most már kemény volt, mint a jég. – A hivatalos indoklás szerint emberölés történt. A valóság az, hogy meg kell őriznünk a titkot. Kötelesek vagyunk a társadalom nyugalmát megőrizni.
Kovács felügyelő tudta, hogy ez nem igazságos. Varga úr talán gyilkos volt, de a tettét nem egy ember, hanem egy illúzió ellen követte el. Mégis a nagyobb jó érdekében áldozatokat kellett hozni.
Varga úr magányos maradt a rácsok mögött, abban a hitben, hogy egy embert ölt meg, akárcsak azok az öregek, akiket a mesterséges társalkodók vigasztaltak.
Emma titka pedig örökre titok maradt.
És a többi köztünk élőé is…