Gombavacsora
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 244
Gombavacsora
Mindig is nagyra voltam a növényismereteimmel. Gyerekkoromban falun éltem, ráadásul nagyapám erdész volt, nagybátyám agronómus, így sokat tanultam tőlük a növényekről, állatokról, gombákról. Később már messzire kerültem innen. Férjem és a városi barátaim előtt nagy tekintélyre tettem szert azzal, hogy a téli kopasz fákról is meg tudtam mondani, melyik az alma- vagy a szilvafa, a zöldellő rózsabokorról meg azt, hogy májusban milyen színűt fog virágozni. A férjemet, mint városi gyereket csak a motorok, autók érdekelték, nem tudta megkülönböztetni a krumpli bokrot a paradicsom bokortól. De nem is kellett neki, hiszen itt vagyok én, ezzel vigasztaltam. Sokszor hívtak újdonsült kerttulajdonos barátaim kora tavasszal fákat metszeni, csemetéket ültetni.
Mindig szívesen mentem.
Két ikergyermeket neveltünk, a hatéves Juliskát és Gergőt.
Nyári szabadságunk alatt, egy rekkenő augusztusi napon erdei kirándulásra indultunk. Egész napra csomagoltam ennivalót, vágytam a hűvös, gombaszagú, bagoly huhogástól hangos erdei levegő után. Amíg lehetett autóval mentünk felfelé a Börzsöny lábához, amikor elfogyott a betonút/. A/ a kocsit egy parkolóban hagytuk. A gyerekeket kézen fogva mentünk tovább az erdő felé. Még mielőtt elértük volna az erdő szélét, egy kis tölgyfa ligetre bukkantunk. Talán a pár nappal ezelőtti kiadós eső hatására a száraz levelek között sok fiatal vargánya gombára akadtam. Teljesen felvillanyozott, hogy a felpúposodott avart megpiszkálva újabb és újabb ilyen gombát tehetek a kosaramba. Az, hogy vargánya gomba volt, biztos voltam, hiszen nagybátyámmal nem egyszer szedtük tele Zsigulija csomagtartóját ezzel a gombával gyerekkoromban. Bent az erőben kellemes félhomály és viszonylag hűvös volt. Ott, ahol a lombkorona kissé meghasadt, a napsugarak egészen az avarig leértek, sárga fénycsíkokat hagyva maguk után. A szökdécselő, futkározó gyerekeket a férjemre hagytam, és teljesen elmerültem a gombák keresésében. Szinte hajtott a láz, hogy minél többet találjak. Errefelé másfajta gombák nőttek, mint az előbbi kis ligetben. Vargányának nyoma sem volt, viszont találtam jó pár számomra ismeretlen példányt, amik mellett elmentem. Egy helyen megpillantottam a jól ismert fajtát, amit a nagymamámmal csak kék meg zöld hátúnak hívtuk, a nevére már nem emlékszem. Az ízére annál jobban. Egy kis dombon a/z/ púpos avart megpiszkálva egy kis, fehér, tojás alakú gombát találtam, alig bújt ki a földből. Olyan üde, fiatal volt, alakja, mint egy galamb tojás, hogy kedvem lett volna beleharapni. De inkább a kosaramba tettem. Férjem a gyerekekkel egy kidőlt fán ettek, ittak, de én megszállottan, leszegett fejjel gombásztam. Még jó pár ismerős gombára leltem, az ismeretleneket továbbra is gondosan elkerültem. Büszke voltam a tudományomra. Juliska és Gergő színes faleveleket, makkokat, tobozokat gyűjtöttek, apjukkal a madarakat figyelték. Gyorsan elrepült a délután. Hazafelé menet azt terveztük, hogy még ma elkészítem a gombákat vacsorára. Meg fogod tudni, milyen az igazi gombapaprikás, ez nem ám a bolti csiperke, mondtam a férjemnek. Az erdei gomba az igazi!
A gyerekek elpilledtek a sok szaladgálásban, de nekem is megfájdult a fejem, ezért lepihentünk egy kicsit. A férjem ébresztett fel, ideje lenne neki állni a vacsora főzésnek. Bevallom, nem sok kedvem volt hozzá, a fejfájásom sem múlt el. Bementem a kamrába, úgy láttam a hűvösben a gombáknak nem lesz bajuk, ha csak holnap főzöm meg őket. – Nehéz étel a gomba, későre készülne el, a gyerekek talán nem is ennének belőle, meg aztán másnapra nem is ajánlatos eltenni – magyaráztam Lacinak, aki savanyú képpel ült le tejbegríz vacsorához.
Szombaton reggel a férjem szervizbe készült. A gyerekeket átkísértem a szomszédba és bepattantam mellé az autóba a gombás kosárral a kezembe. – Biztos, ami biztos – nevettem és a gombákra mutattam.
A piacon a szombati színes forgatag fogadott. A gombavizsgáló kis szobájában éppen nem volt senki. A középkorú férfi egy tiszta papírt terített maga elé az asztalra és ráöntötte a kosaram tartalmát. Büszkén néztem, amint egyenként rakosgatja a gombáimat egymás mellé és figyelmesen szemléli őket. Óvatosan kiválasztotta a kis galamb tojásomat, majd megfogta a papír két ellentétes sarkát és nagy lendülettel az összes gombát a mellette álló nagy, bádog hordóba öntötte.
– Ez a kis gyilkológép az egész családját megölte volta – mutatott a kis, fehér tojásra, aminek az alakja az éjszaka folyamán kissé megváltozott. Az alsó harmadában körben elszakadt, most már inkább fiatal gombára, mint tojásra hasonlított. – Az téveszthette meg, hogy tegnap még nem láthatta a gallérját és a bocskorát. Mostanra már a bocskora láthatóvá vált. Ne haragudjon, hogy az összeset el kellett koboznom, mert ha ebből egy parányi is belekerül a pörköltbe, már az is nagy bajt tud okozni.
Kiszaladt a vér az arcomból, szédülni kezdtem, hiszen kiirthattam volna az egész családomat!
– Nagyon okosan tette, hogy bejött hozzánk és nem lett nagy baj. Ennek örüljön és ne szomorkodjon a pár kiló kidobott gomba miatt.
Kábultan jöttem ki a teremből. Nem tudtam elhinni, ami történt. Hogyan tudok többé a barátaim, a férjem szemébe nézni. Megbízhatatlan lettem. Nem ér semmit a tudományom. Nem a bölcsességem mentett meg attól, hogy megöljem a családomat, hanem a lustaságom, meg a fejfájás. Ha megfőztem volna akkor este, ma meg holnap még vidáman éljük az életünket, mert a galóca ilyen alattomos, harmadnapra a súlyos tünetek jelentkeznek, de ilyenkor már rendszerint késő. Látom magam előtt, amint két kisgyermekem, férjem halálos görcsben fetrengenek, velem együtt, májátültetésre várva. A másik énem azt mondta, de hát nincs semmi baj, végül is helyesen cselekedtem, hogy bevizsgáltattam a gombákat. A lelkiismeret furdalás akkor sem hagyott nyugodni. Az út mellett álltam az üres kosárral és a férjemet vártam. Egyszer csak eltűnt a tarka, színes forgatag, elcsendesedett a zsivajgás, az autók hangja. Egy hatalmas, kietlen tájon álltam, ahol minden szürke volt. Szürkék a felhők, az égbolt, szürke a homok, ahol álltam. Távolról az ég alján a gyerekeim hangját hozta felém a szél, ahogy egyre engemet hívnak. Szólni akartam, futni feléjük, de nem mozdult a nyelvem, a szürke homok fogva tartotta a lábam. Egyszer csak rángatást éreztem a karomon.
– Ági, Ági, mi van veled! Mintha nem ismernél meg! – a férjem volt az.
Megkönnyebbültem, mert eltűnt a szürke táj, újra színes lett minden körülöttem. Laci aggódva nézett az arcomba, aztán tekintete lesiklott az üres kosárra. Aztán újra az arcomba nézett. Szemem megtelt könnyel. Láttam az arcán a szörnyű döbbenetet és tudtam, mindenre rájött. Féltem a szavaktól, amit most a fejemre olvas, de csak ennyit mondott:
– Akkor most ebédre is… tejbegríz lesz? A fránya könnycsepp csak kigördült a szemem sarkából. Laci a vállamra tette a kezét és kissé meglökött.
– Na, menj vissza a piacra és vegyél legalább egy tököt ebédre!