Glenandhorváth
Írta: Mezei Attila
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 138
Glenandhorváth
„Horváth korcsma és vegyes üzlet”. A nagy fatáblára festett felirat a dupla, téli ajtós bejárat fölött zöldellt. Előtte jó nagy helyet leköveztek, két oldalra csizmapucoló vasat raktak, a három lépcsőn felkapaszkodó betérők minél kevesebb sarat, homokot, tehénszart vigyenek be a kocsma olajos padlójára. Az ivó volt elől, bádogborítású pulttal, belésüllyesztett borostartályokkal, ezekből hosszúnyelű merőedényekkel töltötték a nedűt, hétköznap bögrékbe, vasárnap poharakba. A sokfiókos szekrényekkel körberakott szatócsboltba csak ezen keresztül lehetett bejutni, hogy a kifogyott só miatt beszaladó asszonyok tudjanak valami édeset szólni rég nem látott uruknak.
Kisgyerekként legszívesebben mindig ott lett volna, szerette a padló szagát, szájtátva hallgatta a vasárnap délután kártyázók történeteit, betyárokról, vén negyvennyolcas honvédekről, „tiszapistáról”, vasútépítésről. Csak amikor nagyobbacska lett, akkor ismerte fel, hogy mindez az öt évvel idősebb bátyjáé lesz előbb-utóbb, de akkor biztosan. Felnőtt, az első adódó alkalommal elszegődött a vasútépítőkhöz, bízva abban, hogy a pálya elkészülte után kap valami más lehetőséget. Talán még véglegesítik is, akkor pedig ott világít, mint a mécses, a nyugdíjas állás lehetősége. Negyedszer előzte meg valami protekciós, aznap este elment az ismerőséhez, aki egy hete jött haza Amerikából és hamarosan indul vissza. Még örült is neki, segített a papírok dolgában és három hét múlva együtt ültek a kupéban a vonaton.
Egy kiadós verekedést követően feljutott a teknőre, nem hányta ki a belét Bostonig és érkezéskor megúszta a karantént is. A vasútépítés nem volt egy sétapálcalóbáló könnyed séta a promenádon, de Olivieri Kocsi-és Ekegyára még azon is túltett. Tíz órán keresztül köszörülték a tengelyeket, napi előírt kvóta létezett és az ebédidőt is le kellett dolgozni. Saját maguk férceltek össze hevenyészett maszkokat az állandó por miatt, de még így is méterekre köpték a fekete szutykot, amikor megszólalt a műszak végét jelző harang. Hetente megkapták a harminchat dollárt, amiből azonnal kifizettek ötöt a szállásra és az ellátásra. Az étel ízetlen volt és általában hideg, de otthon sem a grófék asztalánál szürcsölték a kapucinert.
Szombatokon, fizetés után, hazafelé vettek egy palack sört és rósejbnit, amit az ír fickó a bódé ablakán kihajolva árult.
Már a kezében volt a flaska, de igencsak késett a krumpli, a vörös hajú alak idegesen kárált valamit, elfogyott a ronda, barna papírzacskó, amibe a szeleteket szokta meregetni az ütött-vert kis lapátjával. Tanácstalankodtak kicsit, aztán a magyar letette a sörét, a pulton heverő újság egyik lapját félbe szakítva staniclit tekert belőle. Abba kérte a forró, sós burgonyát. A lap másik részéből csákót hajtogatott, amit az eladó izzadt fejére nyomott. A nagy köteg zacskóval közeledő tulajdonos csodálkozva nézte a furcsa tökfödőben pompázó, vigyorgó alkalmazottját. Következő szombaton megvárta a magyarokat, a staniclit varázsló Horváthnak tett egy ajánlatot. A gyári bért ajánlotta, beköltözhet a szobába, ahol „ez a bamba ír” lakik, és ha kéri, heti hét dollárért kaphat reggelit és garantáltan meleg vacsorát az utcában lévő, igaz nem túl jó hírű, kocsmában. Megegyeztek!
A keltával felváltva dolgoztak, egyikük nyolctól négyig, a másik meg déltől nyolcig, az együtt töltött négy órában pedig összebarátkoztak. Este a pubban megették a tűzforró vacsorát és a napi borravalóból mindig fizettek egy barna sört a bódéjuk tulajdonosának. Többször szóltak is neki, de csak egy hónap múlva nézett be oda, fizetni a zabálásukat. A kötényes, nagy melák csapos figyelmeztette, már huszonnyolc korsó italt kell leküzdenie valamikor. A bódénál minden hülyének elmondta a két röhögő, sültkrumpliszagú emberét.
Öt hónap múlva, dél körül, csúcsidőben, Glen egyszer csak letette a kötényét és már az egész városban elhíresült papírcsákóját. Kiment, először kezet fogott egy idős, sötétruhás férfival, aztán megölelte az apját. A kétségbeesett ember azért jött, hogy hazavigye a kisebbik fiát, az idősebbik három napja halt meg, elvitte a spanyolnátha. Nincs más választás, a fiatalabb fiúé lesz a scharplesi áruházuk, fontolgatásra sincs egy minutum idő sem. Az elkeseredett öreg megértette, a fia annyival igazán tartozik a munkaadójának, hogy nem hagyhatja cserben, ameddig nem talál helyette valakit, addig maradnia kell. Azonnal haza akart menni, de már nem volt mivel, elkéste a vonatot. A fiával és a magyarral töltötte a napot. Hajnali háromig beszélgettek, az ír az apja vállára borulva aludt el, mint amikor négyéves korában Qanticoba mentek a gőzössel.
Másnap reggel, nyitáskor, a főnökük csodálkozva látta, hogy mindketten ott lábatlankodnak, túlságosan nem is lepődött meg, Glen visszamegy Virgíniába, az áruház alsó szintjén lévő pubot és a pillanatnyilag üresen álló boltot pedig kiadják a magyarnak. Két embert kellett keresnie, akik délre már ott is voltak, estére mindent tudtak a krumplisütésről. A csak fizetésnapon söröző magyarok csak a Pista csákóját látták a polcon, az új ember, valami litván, nem csinált magából bohócot.
A kocsma, ahogy a világ bármely pontján, Scharplesban is megbízhatóan működött, különösen azt követően, hogy idővel kétféle ételhez is hozzájuthatott az”úrinak” csak kellő képzelőerővel nevezhető közönség. Zsírban lesütött és kívánságra felmelegített oldalassal vagy májjal kenhették össze orcájukat, amihez, mi mást, emberes adag sült krumplit és hagymás savanyú káposztát kaphattak. Az üresen ásítozó bolt volt már a városka hetedik szerszámokat áruló üzlete, roppant kevés sikerrel próbáltak ott takarmányokkal is kereskedni. Most az egyik falon gondosan zárt, üveges, de gondosan rácsozott szekrényekben fegyverek vártak gazdáikra. A többi polc pedig, elvégre Virgíniában vagyunk, dohányáruktól roskadozott.
Már 1909-et írtak, március hetedikén, nyitáskor ott volt egy férfi, aki két puskát vásárolt, Remingtonokat. Drágák voltak, mint a vitriol, de az illető szerint a puszta Winchesterekkel lehetetlen eltalálni bármit is, az a fegyver csak ijesztgetésre való. Jól indult a nap és a bőkezű vevő még az újságját is ott felejtette a pulton. Az egyik hirdetés szerint a Ford művek stabil háttérrel bíró partnereket keres a T-modell értékesítéséhez. Két nap múlva Glen és Horváth beoldalogtak „fordék” legközelebbi képviseletébe, különösen az feszélyezte őket, hogy egyikük jöttment kelet-európai. Horváth inkább előnynek bizonyult, a kereskedők vagy tízszer hozták szóba a Galamb nevű magyart, akit illett volna ismerniük. Néhány év múlva amolyan kiszólás lett Scharplesban, „Nincs annyi pénzem, mint a glenandhorváthnak, de azért megengedhetek magamnak egyet és mást.”
Az áruházon, a vendéglőn, a boltokon, az autókereskedésen, valamint a városszéli üzemanyag töltő állomás és javító műhelyen is a „Glen and Horváth” tábla hirdette a társak szerencséjét. Fölötte mindenhol egy apró embléma zöldellt, csak komoly figyelemmel lehetett kisilabizálni az érthetetlen szöveget, közmegegyezés szerint az egykor itt élt őslakosok nyelvén íródott, „Horváth kocsma és vegyesüzlet”.