Gillich Mária - A szőlőskert illata
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 431
Gillich Mária: A szőlőskert illata
Azon a sok évvel ezelőtti nyárelőn esős-napsütéses időjárásunk volt, ami megugrasztotta a szőlő hajtásait. Az első kötözést nem halogathattam a nyári szünetig. Délutánonként igyekeztem haladni a munkával. Édesapám rám bízta a szőlőskertjét, és én megígértem neki, hogy úgy művelem a kertet, ahogy tanította. Óvatosan a lugas kifeszített drótjai közé bújtattam az új hajtásokat. A lugas tele volt virágokkal, vigyáztam, nehogy letörjem az érzékeny, halványsárga, apró csodákat. A tüdő mélyére hatoló bódító illatuk belengte az egész kertet.
Éppen az egyik lugas végére értem, amikor bekiáltott az udvarba a postás, hogy levelet hozott. Siettem elé kezemben a kötöző zsineggel átvenni a küldeményt. Összeugrott a gyomrom, amikor megláttam, hogy életem első mammográfiai szűrővizsgálatára hív a Népegészségügyi Központ (akkori nevén ÁNTSZ). Nyugtalanul cikáztak a gondolataim. Negyvenöt éves voltam. Nem túl korai még ez a fájdalmas procedúra? Talán még káros is lehet? Lassan, magamra erőltetett nyugalommal olvastam el a „behívót”. Időpont, kórház megjelölés… Elég messzire kell utazni, gondoltam. Nyűgnek éreztem az egészet. Elmaradnak a tanóráim, a gyerekek lemaradnak, nincs szakos helyettesítés… Mint tanárnak mindig ezek az első gondolataim, ha magamra kellene időt szakítanom.
Elérkezett a kijelölt nap. Bizonytalanságomat, ellenérzéseimet legyőzve elutaztam a szűrővizsgálatra. A mammográfiai vizsgálat rendben megtörtént. Ezen túl vagyok, gondoltam. Ultrahangos vizsgálatra csak azoknak kellett újra elmenni, akiknél az első vizsgálat problémát jelzett. Akkortájt többször hallottam ismerőseimtől, hogy félnek, nehogy visszahívják őket második vizsgálatra. Feleslegesnek tartottam ezeket az aggodalmakat, biztosra vettem, hogy engem nem hívnak újra. A vizsgálatot követő néhány nap múlva azonban nekem is jött az értesítés, hogy vissza kell mennem ultrahangos vizsgálatra. Megijedtem. Mi lesz, ha tumort állapítanak meg, mennyi időm lehet még hátra? Mi lesz a gyerekeimmel? A nagylányom és a fiam már felnőttek, de a kicsi lányom még csak általános iskolás. Édesanyám is idős, csak én vagyok neki. Annyi dolgom lenne még…
A megadott napon szorongva ugyan, de elutaztam a kisvárosi kórházba. A vizsgálat közben elhangzott szavakba úgy kapaszkodtam, mint első osztályos kisdiák a tanító néni utasításaiba. Gondolataim libikókán játszottak. Fent és lent, fent és lent. Éppen a fentnél tartottam velem nem történhet semmi rossz , amikor megszólalt a vizsgálatot végző doktornő:
-
Sajnos az ultrahangos vizsgálat megerősítette a mammográfiai felvételen látható képletet, ami daganatos sejtszaporulatot mutat. Sebészeti beavatkozást igényel. Egészen jók az esélyei. Itt a városi kórházban is elkezdheti a kezelést. Vagy elviszi máshová a leleteket, felvételeket?
-
Elviszem – válaszoltam alig hallhatóan.
Zavartan kiszédelegtem a rendelőből. Azt sem tudtam, elköszöntem-e? Az biztos, hogy az autóban már nálam voltak a leletek, a röntgen és ultrahang felvételek. Szerencsére a férjem elkísért, így nem nekem kellett vezetnem. Nem is tudtam volna. Fojtott csöndben indultunk haza. Az ülésbe süppedtem, kezem ernyedten pihent a lábamon, opálos függöny lebegett a szemem előtt. Imádott Alföldem szépségét se vettem most észre, pedig máskor a végtelenbe felejtkezve versenyeztettem a távoli templomtorony és a nyárfák, jegenyék magasságát, figyeltem a madarak vonulását, vajon ma miről jeleznek? De most ez a világ nem létezett. Eltűntek az illatok, a hangok, a színek. A minden mindegy, a mindenről lemondás, a lezárás, a semmi állapotába kerültem. Ennyi volt. Éreztem, hogy a férjem is csak az esélyek latolgatásán gondolkozik. Amikor kiszálltunk az autóból, szorosan magához ölelt.
Másnap a munkahelyemen elmondtam, hogy mi történt velem. Munkatársaim, barátaim azonnal mentő-projektbe fogtak. A legjobb barátom megszerezte az Országos Onkológiai Intézet vezető emlősebészének telefonszámát, akitől rövid időn belül kaptam egy konzultációs időpontot.
A megbeszélt napon a Kékgolyó utcai klinika folyosóján várakoztam. Ahogy teltek a percek, éreztem, hogy idegességem lassan átalakul. A gyomromból eltűnt a gombóc, az egyébként egymáson folyton körkörös mozgásban lévő hüvelyk- és mutatóujjam nyugodtan feküdt a lábamon. A klinika levegőjéből hiányzott a klór szaga, a taszító, félelmet keltő „kórházszag”, ami miatt végül lemondtam az orvosi hivatásról. A belső feszültség feloldódott valamiben, amit nem láttam, csak mélyen, a lelkemben éreztem. Nem értettem ezt az állapotot, de jól éreztem magam benne. Érdeklődéssel fordultam betegtársaim felé, és beszélgetés közben azon csodálkoztam, mennyire elfogadják ezt a helyzetet. Úgy beszéltek a rájuk váró műtétről, a kezelésekről, mint a gyerekük iskolai előmeneteléről, a bolti akciókról, vásárlásokról. Úgy beszélgettek, mint odahaza nagymamám a szomszédokkal vasárnap délután a ház előtti kispadon. Hogyan lehet ezt a számomra eddig tragikus, visszafordíthatatlannak hitt helyzetet ilyen higgadtan, tényszerűen kezelni? Körülölelt egy láthatatlan, simogató szeretetháló. A rendelőbe lépve, a főorvos úr hangja, az egész vizsgálat menete ezt az érzést csak erősítette. Bénító félelemben, mégis biztonságban éreztem magam.
Főorvos úr a konzultáció végén időpontot egyeztetett újabb mammográfiai és ultrahang vizsgálatra, és részletesen elmagyarázta a tennivalókat.
Miután megtaláltam az Intézet mammográfiai részlegét, már nem voltam teljesen önmagam. Gépiesen cselekedtem, és érdekes módon kívülről, vagy mintha filmen láttam volna mindent. Egyszerűen csak együttéreztem a főszereplővel, mert ő volt a beteg, semmiképpen sem én.
Beléptem a mammográfiai rendelőbe. Majdnem önkívületi állapotban álltam meg a magas készülék előtt. Igyekeztem pontosan követni a nővér utasításait. Jobbról a hatalmas ablak nyílásából akadálytalanul hatolt be a napfény. A fényhullámok megtörték a baloldali kórházi tároló szekrény síkját, mint amikor a Duna habjain tükröződik a nyár minden ereje. Ebben a szikrázóan fehér fényben, egészen tisztán láthatóvá vált rég elhunyt édesapám alakja. Pontosan olyannak láttam, mint amikor elbúcsúztam tőle évekkel ezelőtt. Szürkéskék munkásruhájában állt a húsvétra kifényesített gangon. Apró, barna szeme mosolygott, de a hangja komoly volt. Megelevenedett az utolsó beszélgetésünk. Édesapám ekkor bízta rám a kertjét, az éppen megmetszett szőlősét…
És most újra itt állt előttem. Mogyoróbarna szeme most is mosolygott rám. Nem láttam megmozdulni az ajkait, mégis felismertem a hangját. Itt vagyok. Mindig veled vagyok. Fel a fejjel! Gondolataival melegen átölelt. Olyan valóságos volt. Szaladtam volna hozzá, de a készülék fogva tartott.
Miért éppen itt és most bukkant elő a fény hálójából? Félt, hogy nem teljesíthetem ígéretemet? Ez nem lehet! Az arcomon éreztem kezének érintését, mintha frissen fosztott libatollak simogatnának. Mielőtt végleg eltűnt a ragyogó fénnyel együtt, tisztán hallottam a szívemmel:
Nem lesz semmi baj!
Amikor megkaptam az eredményeket, végtelen megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Valóban nem lett semmi baj! Az új diagnózisnak megfelelően kezdetben félévente, később évente kellett kontrollvizsgálatra mennem.
Elsuhantak ezek a félévek, aztán az évek. Az égiek szigorú ritmusra osztják az időt. A szőlőskertben is a metszés, a kötözés, a permetezés és a szüret évről-évre ugyanúgy követeli meg a munkát. Húsz éve várom, figyelem a szőlősorok között, hogy talán újra megláthatom édesapámat. Bár a Fény csak egyszer engedte látni őt, én mégis érzem. Figyeli, ahogy tavasszal kiveszem a metszőollót a színevesztett konyhakredenc fiókjából, ahogy besimogatom a zsenge hajtásokat a lugas párhuzamos szabályosságába. Érzem, hogy itt van, itt van a szőlőskert illatában.