Gépelt szöveg

Írta: Csippán Péter


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 280




Gépelt szöveg
 
Tegnap délután az N. utcában – tudod, abban a kicsiben ott a templom mellett – vettem egy írógépet, hogy leírjam vele a szerelmem nevét. Az újsághirdetés vattahajú öregasszonyt sejtetett, járókerettel, de legalább egy görbe végű bottal:
 
ÍRÓGÉP SÜRGŐSEN ELADÓ!
2000Ft
özv. B.-né, N. utca 8., 2. emelet 2.
(félemelet van, lift nincs)
 
Miért olyan fontos ez, hogy lift nincs?, gondoltam. Talán a lakás is eladó? A lakás is, az írógép is és talán maga özvegy B.-né is? Szólhatna így is a hirdetés:
 
LAKÁS – BENNE ÍRÓGÉPPEL – ELADÓ!
Érdeklődni helyben!
(Lift nincs, öregasszony van!)
 
A házba könnyedén bejutottam, csengetnem csak a második emeleti lakás előtt kellett. Azonnal ajtót nyitott. Özv. B.-né korántsem volt öregasszony. Egy filigrán ötvenes, festett, gesztenyeszín hajjal, szép metszésű, barna szemmel. Sehol a vattahajú anyóka járókerettel, vagy görbe végű bottal.
– Az eladó írógép miatt jöttem – kezdtem.
– Erre – mondta. – Ott van az ebédlőasztalon.
Egy Olympia SG 3-as típus 1964-ből. Csupán néhány évvel idősebb, mint én magam. Piszkosfehér burkolat, ugyanolyan billentyűzet és valószerűtlenül zöld váltó- és tabulátor gombok. Hatalmas darab. Néztem ezt a karcsú nőt és a behemótot, és sehogyan sem illettek össze. Vajon mióta állhat itt? Hogyan cipelte ide? Honnan tudta, hogy mikor érkezik érte bármilyen vevő? Vagy talán hetek óta ezzel él együtt? Talán minden este ezzel az ormótlan géppel együtt költötte el a vacsoráját? Tán még beszélt is hozzá! Vagy épp ellenkezőleg! Esetleg megorrontott valamit? Sejtette, hogy jövök? Elő a farbával! Várt rám kedves özv. B.-né?
– Akkor kétezer?
– Kétezer.
Fizettem és rámarkoltam a gépre. Nehezebb volt, mint gondoltam. A fenébe is, legalább 15 kiló!
– És ha nem működik? – kérdezte.
– Működik – mondtam. – Biztos vagyok benne.
Már a bejárati ajtóhoz érve folyt rólam a víz, pedig csak pár lépést tettem a terhemmel.
– Nehéz – mondta.
– Nehéz – mondtam és becsukta mögöttem az ajtót.
Lassan, lépcsőről-lépcsőre ereszkedtem. Éreztem, ahogyan az ujjaim egyre iszamósabbá válnak az izzadtságtól. A félemeleten meg kellett állnom pihenni. Az írógépet a földre raktam. Akár rá is ülhettem volna, egy ilyen jószág mindent kibír. Odafenn kivágódott az ajtó, és özv. B.-né a korláton áthajolva kiáltott utánam:
– Minek ez a gép? Mire jó ez?
– Le akarom írni a szerelmem nevét – válaszoltam.
Nézett rám egy darabig, azzal a szép metszésű szemével, aztán bement a lakásba és becsukta az ajtót.
Nem igazán tudom, hogyan jutottam haza, az írógép pokolian nehéz volt. Számtalanszor raktam le és emeltem fel. Emlékszem buszra, villamosra, sőt talán trolibuszra is, pedig az N. utcától csupán két saroknyira lakom.
Odahaza a négyszögletes, barna dohányzóasztalra tettem, a nappali közepén, és egy vizes ronggyal álltam neki törölgetni a vastagon rákövesedett zsíros port. Késő délutánig fogkefével sikáltam a belső szerkezetet, petróleummal tisztítottam meg minden egyes billentyűt. Egészen addig dolgoztam, amíg a fejem meg nem fájdult az aromás gőzöktől.
És most itt ülök és itt van előttem ez a hegyomlásnyi masina. Fehér kitinpáncélban lapító óriásbogár, gombnyomásra előugró, több tucat csápjával. Azt várja, hogy életre keltsem, hogy leírjam vele a nevet, a te nevedet. Vajon nem száradt-e ki a tintaszalag? Befűzöm a nyomtatóból az imént kivett fehér papírlapot.
 
................gfcfzuvkjvztgkvkzuvjedtrftzvbzuniámplcvcvbm56n456.;gt;oöpák....................
 
A gép működése kifogástalan. Újabb lapot fűzök be, recsegve forog a henger, a közepéig hajtom.
Középre akarlak írni, csupa nagy betűvel, hogy jól olvasható legyen. Pontosan a közepén akarom kezdeni, de nem megy. Hiába ütöm le sorban a billentyűket, nem jelennek meg a szavak, pedig hallom, ahogyan a betűfejek nekicsapódnak a megkeményedett guminak: klakk, klakk-klaklakk. Semmi. Lehet, hogy mégiscsak kiszáradt a szalag, vagy a gép nem működik rendesen?

ÓRA, PETI, CICA, MANÓ.
 
Ez látszik.
 
Ma, április 22-én csütörtökön...
 
Ez is ott van. És minden más is hibátlanul sorakozik a lapon, csak te nem akarsz megjelenni. Látod? Pedig neked szántam a lap közepét! Sőt az egészet! Az egészet neked akartam, hogy a tiéd legyen és te mégsem látszol, hiába csépelem egyre erősebben a gombokat, hiába nyomkodom a váltó valószínűtlenül zöld gombjait!
Talán nem is a neveddel kellene kezdenem! Esetleg a gesztenyeszín hajaddal, a szép metszésű barna szemeddel, vagy a filigrán testeddel, az apró melleiddel, az ajkaiddal, a mindeneddel...
Nem fog a papíron a tinta.
Hát, akkor azt hiszem, mégsem írlak le. Nem tudlak.
Tudod mit? Már nem is akarlak!
Nem akarom leírni, hogy szerettél és én szerettelek.
Nem tudom leírni, hogy együtt voltunk.
Nem tudom leírni, hogy külön vagyunk.
Nem akarom leírni, hogy elhagytál, és megaláztál, és mást szeretsz.
Nem akarom leírni, hogy elhagytalak, és megaláztalak, és mást szeretek.
Még ez az írógép, ez a behemót sem elég súlyos ahhoz, hogy megkapaszkodjam benne. Ez sem képes lenyomni, kitolni, kipréselni, kipasszírozni magából a nevedet. Vakfolt vagy a fehér papíron!
Pedig én ezért vettem ezt a gépet. Ezért, hogy leírhassam a szerelmem nevét, de képtelen vagyok leírni téged özv. B.-né.