Gandalf és a mennyezet
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 337
Gandalf és a mennyezet
Nem kell nagy bátorság annak kijelentéséhez, hogy a legtöbbünk emlékezetében ott él a jelenet, amelyben Ian McKellen, Gandalf szerepében beüti a fejét Zsákos Bilbó csillárjába.
Úgy hiszem, a házban játszódó jelenetek leforgatásához két díszletet építettek. Egy emberléptékűt, és egy hobbitléptékűt. Általában azt láthatjuk, hogy a hobbitok számára az emberléptékű világ félelmetesen nagy, az embereknek pedig a hobbitok világa szűk. Az emberméretű Gandalf kénytelen lehajtott fejjel, behúzott nyakkal, le-lehajolva közlekedni a hobbitoknak oly lakályos otthonban.
A magyar irodalom világában is vannak olyan személyek, szervezetek és orgánumok, akik, és amelyek varázslónak, óriásnak látszanak, és persze vannak a félszerzetek: a kicsik, a hobbitok.
Ám sokszor felvethető a kérdés, hogy ez nem csupán a díszleten és a kamera mozgásán múló látszat-e?
Közhelyességig ismételt igazság az, hogy József Attila sikertelen volt egész életében. Hobbit testbe kényszerített óriás. Radnótit, és másokat is igyekeztek „zsugorítani”,
jelentéktelenné, felejthetővé és felejtendővé tenni. Biztosan állíthatom, hogy Peter Jackson filmjében teljesen átlagos testmagassággal bíró színészek játszottak. Nem különböztek ők egymástól jobban, mint az utcán véletlenszerűen egyidőben sétáló emberek. Mindannyian emberléptékű színészek, akik megjelenítették Tolkien mítikus világát.
Az, hogy a szereplők némelyikét óriásnak, némelyikét törpének látjuk, csupán a filmes eszközök alkalmazásán múlik. Szemfényvesztés. Vagy csalás, ha negatívan közelítem. Nyilvánvaló, hogy a film készítői nem akart senkinek sem ártani, amikor ennek a mitikus világnak a léptékeit megteremtették. Azonban egészen mások a motivációk, amikor a mi apró országunkról, s az abban létező apró kultúráról beszélünk. Mitől is apró ez? Csak attól, hogy mint piac, igen kicsiny. Amíg egy angol, vagy amerikai költő kötetét nyilvánvalóan ki lehet adni nyereségesen is, addig ez a mi világunkban kizárt. De nem csak a líra, hanem az epika, a publicisztika és az értekező irodalom termésének jelentős része is olyan piacra készül, ahol képtelenség gazdaságosan megjelentetni azokat.
Szépirodalmi művek írásából, és azok kiadásából a piaci törvényszerűségek alapján sem meggazdagodni, sem sikeressé válni, de még csak megélni sem lehet. Pusztán a tényleges vásárlóerőre, a bárki számára elérhető (?) piaci lehetőségekre tekintve azt mondhatjuk, az ilyesmi csakis veszteséges lehet.
Ha úgy vesszük, az irodalmi életben „termelt” alkotások igen jelentős hányada eleve piacképtelen, legalábbis, ami a bennük rejlő üzleti lehetőségeket illeti. Ha pedig az olvasó nem azonos azzal, aki végső soron megfizeti az alkotást (vagyis inkább azt, hogy az alkotó újra és újra alkothasson), akkor nem piaci alapon dől el a művek és alkotók sorsa sem. Felvethetnénk, hogy döntő jelentőségű lehetne az olvasottság. Ám már az is sajátos szelekciók mentén dől el, hogy mit olvashat az olvasó.
S ha tudjuk, hogy az állam a művészeti élet legjelentősebb mecénása, nem nehéz felidéznünk a huszadik század különféle korszakait.
Látható, hogy vannak e piacon óriásaink. Személyek, szervezetek, orgánumok.
Ezért is van az, hogy ami a mai magyar irodalomból viszonylag sokakhoz eljut, jelentős részben kontraszelektált válogatás a kortárs alkotók munkásságából. Míg némelyek gyakran jutnak a közlés lehetőségéhez, mások soha. Míg egyeseket támogatnak ebben, mások nem kapnak lehetőséget.
A kép bonyolult. Sauron és Gandalf egyaránt emberléptékű varázslók, de míg Gandalfban a jót, addig Sauronban a gonoszt fedezhetjük fel. A minket körülvevő világban is van jóság és gonoszság. Ezek nem különülnek el oly élesen és tisztán, mint egy filmben. Még egy-egy emberben is jelen lehet mindkettő, s nem tudhatjuk, mikor melyik kerekedik felül.
Én sem akarok általánosítani. Nem állíthatom, hogy a „kicsik” jók és szerethetők, akár a hobbitok. Azt sem, hogy a nagyok önzőek és gonoszok, mint Sauron. De azt állíthatom, és állítom is, hogy a mi világunkban is élesen elkülönítik a hobbitokat és a varázslókat. A senkiket és a valakiket.
A Gyűrük Ura legnagyobb szereplője a kicsi Zsákos Frodó. Egy hobbit, aki mezítláb jár.
Még Gandalf sem meri az ő terhét hordozni.
A huszadik századi magyar irodalom legnagyobbjai közül fentebb kettőt már megneveztem, de folytathatnánk a végtelenségig. Hobbitnak láttatott, hobbit-léptékű életbe kényszerített óriások éltek, és ma is élnek közöttünk. Az ő számukra külön, mindennapos nehézséget okoz, hogy lehajtott fejjel, behúzott nyakkal, folyton lehajolva kell kerülgetniük a csillárokat abban a világban, ami nem egyezik az ő léptékükkel. De vannak óriásnak látszó kicsik is, akik magaslatokra másznak, vagy mások vállára állnak, hogy nagynak látszanak.
Az alkotás kommunikáció, amiben igen intenzíven él a vágy arra, hogy visszhangra, válaszra találjon. S persze, minden alkotó megerősítést, dicséretet, vállveregetést kíván kapni. A merészebbek díjakat, és pénzt is. A legmerészebbek hatalmat is, hogy ők mondhassák meg, ki hobbit, és ki óriás.
Sokan meg is kapják ezt a hatalmat. Néhányan etikusan élnek vele, de többen gátlások nélkül.
Miért fontos mindez a mi számunkra?
Úgy hiszem, felnőttünk a plafonunkhoz. Olykor már lefejeljük a csillárt. Szerzőink között, ide értve a szerkesztőinket is, valójában sokan nagyobbak e hobbit-világ léptékeinél. És hiszem, hogy A Hetedik is nagyobbra tud nőni, mint ahol most a plafon van.
Szép lenne áttörni a plafont. De még szebb talán, ha egyszerűen kilépünk az ajtón a magas ég alá, ahol nincs korlát fölfelé.
Ez a célunk. A mindennapok feladatainak sűrűjében, a különféle apró és nagy gondok megoldása közben ritkán emeljük fel a tekintetünket, hogy szemügyre vegyük a tágas horizontot, vagy az ég magasát. De valójában tágas és magas a tér, ami a rendelkezésünkre áll.
Vannak Sauronjaink, akik nem akarják megengedni, hogy e hobbit-létet kinőjük. S vannak társaink, akik nem akarják elhagyni Hobbitfalva határait. A mesében Frodó eljut a céljáig, bár utóbb ebbe belepusztul. A valóságban sok alkotót elpusztítottak, másokat az önpusztításba taszítottak, ám a műveik olykor (messze nem mindig) mégis eljutottak a célig. Van, akit az elfojtottság a vonat kereke alá lök, van, akit az alkoholmámorba. Van, akit agyonvertek, főbe lőttek, vagy egyszerűen csak ellehetetlenítettek. Ilyen a mi huszadik századunk, ami varázslatos módon velünk él ma is.
De azt Frodó is tudta, hogy menni kell. Menni kell, még ha gyilkosan erőltetett is a menetelés.
Így tehát mi is megyünk tovább. Némelyeknek talán sikerül járható utat törnünk.
Bizonyára, el lehet hallgatni a létünket. Le lehet sajnálni minket. Frusztrálttá lehet tenni minket, jelentéktelenné zsugorítva. De az ég tágas, és a plafon csak egy mese, amit azért találtak ki, hogy lehajtott fejjel járjunk, és azokat higgyük óriásnak, akiket annak mutatnak, vagy akik annak mutatják magukat.
A huszadik század véget fog érni, talán még az én életemben. És mindenki érteni fogja, hogy a díszletek léptékei és a kamera mozgatása nagynak és kicsinek láttathat, de nem tehet sem ezzé, sem azzá. Amikor a jelmezt levesszük és lemossuk a sminket, és csak emberek vagyunk, akkor derül ki, hogy ki mekkora.
Sok kicsi van közöttünk, akik valójában óriások.