Fuss Zolika, fuss!
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 472
Fuss Zolika, fuss!
A gyerekkor kertjében minden megtalálható, öröm, szomorúság, izgalom, titok, félelem. Olyan történetek, amiket szívesen felidézel, de olyanok is, amiket legszívesebben elfelejtenél.
Napfényes, nyári reggel volt, mint a karámból kiengedett csikók nyargaltunk a játszótérre öcsémmel. Az anyai tiltás még időben hátba vert: a parkot nem hagyhatjuk el.
A Rottenbiller kert a korai órákban egyedül a mienk volt. A homokozónál lerúgtuk cipőinket, meztelen talpunk egyszerre érezte a homok langyos, selymes felső rétegét, és a mélyebb réteg, borzongató hűvösségét. Ültünk kör alakú, gömbölyű peremén tele boldog várakozással, hogy mit tartogat a mai nap.
Nyurga, hosszú lábú, nyolc éves kislány voltam, öt éves öcsém tőlem várta, hogy a szemlélődés lusta percei után elkezdődjön valami izgalmas kaland a még szendergő kertben.
Egyszerre vettük észre a betolakodót.
Csak futó, aggodalmas pillantást vetett ránk, és elsietett a terasz felé. A széles kőlépcső két oldalán törpenövésű fák álltak, lecsüngő ágaik földig értek. A zöld sátor most is menedéket adott. Az érkező sietősen széthajtotta a lombokat, és eltűnt a szemünk elől.
A korai látogató miatt érzett bosszúság azonnal elmúlt, mikor megláttuk, hogy ki az. Visszatért az illúzió, hogy egyedül vagyunk. Aki most érkezett nemsok vizet zavart, hol itt, hol ott bukkant fel a kertben, nem állt szóba senkivel, mintha a kert megelevenedett, maszatos tündére volna, aki csak a növényekkel társalog. Hat éves kislány, úgy hívtuk kóbor Marcsa. Mindig úton, mint akinek halaszthatatlan dolga van, nem ér rá megállni, beszélgetni, játszani, ruhája, keze, arca, ugyanolyan piszkos volt reggel, mint mikor este kiosont a kertből.
Gyerekként is eltöprengtem, mit eszik egész nap, nem hiányzik senkinek?
Megjelenése, és eltűnése szinte egy időben zajlott, mintha meg se történt volna.
Belefeküdtünk az egyre melegebb homokba, és nem volt kedvünk mozdulni se.
Öcsém unta meg hamarabb, és a fülembe süvöltötte: Csiga!
Már futott is, tudta, hogy rövid lábai miatt hátrányban van. A dombra keskeny út vitt fel csigavonalban. Aki felért, csak egy tenyérnyi helyet talált. Zolika után iramodtam, utol is értem, de megelőzni nem tudtam, mert cikk-cakkban futott. Lefelé már lassan jöttünk, szemünket a földre szegezve repeszeket kerestünk, a háborús gyerekek játékszerét.
Most én adtam ki a jelszót: Nagy-kapu!
Futni kezdtem, gazellaugrásokkal keserítve öcsémet. Ez a kapu a csöndes Előd utcára nézett. A szülői intelmeknek megfelelve, leültünk a kapu tövében, és a szemközti ház ablakait néztük.
Az ablakban már ott volt a kislány.
Mozdulatlanul ült a karosszékben, olyan volt, mint egy kép, amit reggel kiakasztanak, és este beveszik. Szomorú volt, mindig szomorú. Néztem őt, de soha nem jutott eszembe, hogy szóljak hozzá, a köztünk feszülő úttest, és egy gyerek számára felfoghatatlan betegség a bénaság, elválasztott minket.
Öcsém egy idő múlva türelmetlenül mocorogni kezdett, unatkozott. Kemény, kis ujjával bökdösni kezdett, hogy menjünk már.Visszabökdöstem. Elkezdett nevetni, én is nevettem, közben felpillantottam az ablakra, a kislány is nevetett. Öcsémmel, mintha összebeszéltünk volna bohóckodni kezdtünk, oda-oda sandítva az ablakban figyelő, egyszemélyes publikumra. Percekig csináltuk a műsort, a kislány velünk nevetett. Mikor elfáradtunk, felhevülten búcsút intettünk. Olyan elégedettséget éreztem, ami hasonlított a boldogsághoz.
- Kiskapu, Nagykör? – kérdeztem, de öcsém hevesen tiltakozott.
A kertnek ehhez a részéhez, ijesztő élményünk fűződött. Az utcához közel katonasírok voltak, itt temették el átmenetileg azokat, akik az éjszakai bombázások során vesztették életüket.
Novemberi, késő délután volt, virágot loptunk a sírokról, anyánknak szántuk, aki még egy szál gaznak is örült. Legnagyobb meglepetésemre elzavart a csokrainkkal együtt. Mikor tiltakoztam, azzal ijesztett, ha nem visszük vissza, a halott éjjel érte jön. Visszafordultunk, hideg volt, erősen sötétedett, a köd kitartóan szitált, az ég barátságtalanul szürke, a kert néma, és üres volt. Tudtam, hogy ez a büntetés azért, amit tettünk, mégis rettegtem, hogy egyéb büntetés is vár ránk, ha odaérünk. Félelmem öcsémre is átragadt. Minél közelebb értünk, annál lassabban lépkedtünk, majd a legközelebbi sírtól egy méterre megálltunk, és messziről, kapkodva rádobáltuk a virágokat. Aztán futás.
A Nagy kört azért sem szerettük, mert túl nyílt volt, nem voltak titokzatos zugai, minden szem előtt zajlott.
Akkor menjünk kiáltottam, de nem neveztem meg a célt!
Menjünk, villant rám öcsém szeme, és újra futni kezdtünk! Ahová készültünk tiltott helynek számított, ha lebukunk hosszú szobafogság várt volna ránk.
Gyönyörű gyermekkor, mindenhova futva, rohanva indultunk, akkor is, ha vágyainkat kergettük, és akkor is, ha beteljesült vágyaink elől futottunk lélekszakadva.
A Teraszra három út vezetett. Egy dekoratív, kőlépcsős középen, és két oldalt keskeny, homokos. A közelebbi, homokos utat választottuk. A tágas, téglalap alakú
Teraszt padok szegélyezték, itt a szerelmesek bújtak össze. Átnyargaltunk rajta, meg a másik földúton is, és máris ott voltunk annál a szűk, kis ösvénynél, ami a rejtekhelyünkre vezetett. Aki nem ismerte, annak fel se tűnt, hogy itt egy lábnyomnyi út fúrja magát a sűrűbe.
Mi is csak úgy jutottunk be, hogy meg kellett küzdenünk a szúrós bokrokkal.
Pár méter után az ösvény egy kerek, kopasz, kis platóvá öblösödött, amit növényzet szorongatott három oldalról. Az ösvény felőli oldal egyforma magas volt a Terasszal, a másik oldal tompaszöge megegyezett a Terasz lejtésével, a harmadikat nehéz, és veszélyes volt megközelíteni, mert hirtelen szakadt a mélybe, és egy tágas. sziklabarlangot rejtett a meredély alján.
Háború alatt az asszonyok megtisztították a belsejét, beköltöztek a gyerekekkel és az öregekkel. Mi is itt vészeltük át a bombázásokat.
Búvóhelyünk ezen az üreges sziklán nyugodott.
Talán a növényzet is azért volt ilyen összekapaszkodó, agresszív, mert megmaradásuk a vékony, soványka földön a túlélésről szólt.
A negyedik oldalt akár kilátónak is nevezhetném, de valójában lelátó volt. Itt nem voltak bokrok, ha leültünk, lábunkat belógathattuk a mélység fölé. Egymás mellé letelepedve, a szódás kocsis házának sivár, földes udvarára láttunk. A szódás hétvégén mélyen a pohár fenekére nézett, és nevelni kezdte hét közben elhanyagolt, két kamasz fiát.
Nadrágjából kihúzta a szíjat, nem titkolva, hogy azzal akarja elkalapálni őket. A nadrág, szíj nélkül állandóan félúton volt a dereka, és bokája között. Egyik kezével fogta a szökni készülő ruhadarabot, a másikkal fenyegetően lóbálta a csatos végű szíjat, így botladozott a nyíltan röhögő kamaszok után.
Halkan kuncogtunk a páholyban, nehogy felhívjuk magunkra a lentiek figyelmét.
Hirtelen rossz érzésem támadt, félig hátrafordultam, és megláttam egy furcsa külsejű férfit, aki pár lépésnyire állt a hátunk mögött, és engem nézett. Vállát zöldesszürke köpeny borította, ami rálógott poros, fekete csizmáira. A fején a vadászokéhoz hasonló kalap.
Nem köszönt, nem szólt hozzánk se barátságosan, se barátságtalanul.
Zavarba ejtően néma volt.
Öcsém még nem vette észre, lekötötték az udvar eseményei. Nem emlékszem sem a szeme színére, sem az arcára, csak arra, hogy mozdulatlanul állt, és szótlanul nézett. A korát sem tudtam megítélni, mai eszemmel azt mondanám kortalan volt, se öreg, se fiatal.
A hosszúkás, érzelemmentes arc, a rám tapadó szemek, a magas, sovány alak, aki mint egy szellem jött át észrevétlen az ösvényen - mert nem jeleztek a máskor hangos bokrok - kezdett megijeszteni.
Öcsém is megsejtett valamit, ültében hátrafordult, és a jövevényre nézett, aztán rám.
Nem szólt, nem kérdezett, de nem is fordult vissza az udvar felé. Kék szemei ijedtség nélkül, figyelmesen tapadtak az arcomra teljes bizalommal.
Csoportképünk a ragyogó napsütésben akár idilli is lehetett volna, ha valami megsejtett félelem nem reszketett volna a levegőben.
Ezt a hipnotikus mozdulatlanságot végül a férfi törte meg. Egyik kezével félrehúzta a köpenyt, láthatóvá váltak a feszes nadrágba bújtatott combok, és a mozdulattal egy időben a csípőjéhez nyúlt. Azt nem láttam mit fogott meg, csak egy keskeny, hosszú, ékben végződő zsebet vettem észre. Nem tudom gyermeki agyam honnan bányászta elő, de meg voltam győződve arról, hogy tőrt rejteget, és annak a nyelét markolja. A lábaimat lassan felhúztam a meredély széléről, szemem sarkából láttam, öcsém is utánozni kezd.
.
Biztos voltam abban, hogy a férfi bántani akar.
A hirtelen jött felismerés kétségbeesett akcióra sarkallt.
Kilőttem, mint a rúgó, négykézláb futottam egy sarokba szorított kis állat vakmerőségével. Csak mikor kikerültem a csizmákat, akkor egyenesedtem fel, és kezdtem rohanni azt süvöltve öcsémnek:
- Fuss Zolika, fuss!
Tudtam az életemért futok, nem törődtem a tüskékkel, nem védtem magam, egész testemmel törtem előre. Éreztem a bokrok erőszakos marasztalását, mintha azt segítenék, aki a nyomomban van. A kert megkönnyítette menekülésemet, a lábam elé terítette a jólismert utakat. Közben szégyenkezve, lelkifurdalással gondoltam az öcsémre, akit ott hagytam. Mikor nyílt terepre értem, erőt vettem magamon, és lassítás nélkül hátrasandítottam a vállam fölött. Esztelen boldogság, és megkönnyebbülés fogott el, mikor megláttam mögöttem szőke fejét. Most már igazán szárnyakat kaptam, ha a lakás ajtaja nincs nyitva, talán összetöröm magam, úgy vitt előre a lendület.
Kerget valaki, nézett ránk anyánk megütközve?
Versenyeztünk, jött a hazugság gondolkodás nélkül. Jól idomított öcsém buzgón helyeselt. Mindketten tudtuk, hogy ami történt, titkolni kell.
Este Zolika hamar elaludt, talán fel sem fogta a veszélyt, csak az én félelmem ragadt rá. Sokáig forgolódtam, zajokat, hangokat hallottam a kertből, rendőrök kopogtak be, hogy a szüleimmel beszéljenek.
Már félálomban voltam, mikor egy szörnyű, artikulálatlan üvöltés hullámzott át az éjszakai kerten.
Azt mondták reggel, hogy álmodtam.
Gyerekként fel sem tűnt, hogy kóbor Marcsát nem láttuk többé a kertben.