Francia konyha
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 265
Francia konyha
Renáta sietősen ballagott az erdei földúton, mert hideg márciusi eső kezdett csepegni. Tegnap már felállította a sátrát a kopasz fák között, leterítette a nedves földre a linóleumot is. Szerencsére mindent megtalált a tavaly ősszel elrejtett holmijai közül. Már nagyon utált a különböző melegedőkbe, hajléktalan szállókba éjszakázni, alig várta a tavaszt, a szabad életet. Ismerték már jól egymást a menedék helyeken tanyázók, ismerték és gyűlölték is egymást, bár mindannyian egyformák voltak: számkivetettek, lecsúszottak, elszegényedettek, tehetetlenek, mégis egymás ellen voltak, barátságok ritkán szövődtek. Elég volt a tusolói visítozásokból, hajtépésekből, karmolásokból. A hangadók mindig kipécéztek valakit és egész este azt gyötörték. Neki is volt már ilyenben szerencséje. A nyáron látni sem akarja őket, meg az éjjeli menedékhelyeket sem. Még a tavasz alig kezdődött el, de inkább vállalja a hideget, hogy egy időre hátat fordíthasson nekik.
Egy szatyrot cipelt a kezében. Délelőtt a piacon segédkezett a baromfihús árusnak, véres ládákat mosott, söpört, hordta a szemetet a kukába. Cserébe húst kapott, jobban mondva nyesedéket, csontot, baromfi lábat, pulyka, csirke nyakat. Utána a zöldségesek konténerében válogatott a kidobott kelkáposzta levelek, félig rohadt krumplik, hagymák között. A hibás részeket csak kivágja, attól még jó a zöldség. Voltak foltos sárgarépák, sérült zellergumók is. Délután már főzni fog magának, és nyugodtan, marakodás, beszólás nélkül végre enni fog, egyedül.
Tegnap téglából felállította a tűzhelyét is, egy akkora rést hagyott a három oldalról egymásra rakott téglák között, hogy a bográcsa beférjen és alatta csak a tüzet kell raknia. Milyen előrelátó volt, hogy a fát is bekészítette, mert most megázna. A tégla a legfontosabb dolog az életében. Abból mindent lehet csinálni, építeni, bontani, megváltoztatni, újra fel-átépíteni. Nemcsak a tűzhelyét rakta ki téglából, de a szeméttelepen talált műanyag asztallapot is téglaoszlopra fektette, sőt az ülőkét is abból építette. Ha jártában-keltében téglára lelt, mint a kincset vitte a sátrába.
Többen is laktak itt a város széli erdőben. Volt akiknek fából, deszkából volt kalyibájuk, ők sokszor idekint is teleltek, de olyan is volt, aki csak egy műanyag fóliát feszített ki az ágakra és alatta vackolódott. Nem zavarták egymást, nem is igen barátkoztak, de a lényeg az, nem is loptak egymástól. Egy tégla alapra helyezte a matracát, még sajnos nyirkos volt egy kicsit, de éjjel már ezen fog aludni. Ez a március lehetne barátságosabb is.
Már ropogott a tűz a bogrács alatt, egy kis darab szalonnát szeletelt bele, amit még a melegedői reggeliből hozott el a sóval együtt. Amint a hagymát is beleszeletelte, nagyon finom illatok ölelték körül. A tűz kellemesen átmelegítette, jó kedve kerekedett, úgy érezte boldog, mint gyerekkorában volt. Jómódban éltek, mindent megkapott a szüleitől, és szép lány volt. De sajnos könnyelmű is, akkor még azt hitte, minden örökké tart, a szépség is. Nem érdekelték a fényképek, nemigen készültek róla fotók, az a kevés is, rég elkallódott már. Már senki sem emlékszik fényes, gesztenyebarna hajára, szép szemeire. Szülei meghaltak, férjei leléptek. Arca szétesett, szája körül mély ráncok húzódnak, haja őszbe csavarodott. Szépsége úgy eltűnt, mint a francia nyelv is, amit gimnáziumban tanult. Az első férjével még jártak Franciaországban, milyen ügyes volt és büszke a szép kiejtésére. Most már alig-alig pár szót tud, de az is minek, kit érdekel az itt. Elnevette magát, mert eszébe jutott valami, ez is még a gimnáziumból maradt, akkor nagyon tetszett neki, de étlapokon is olvasta. Csak a fülében van a kiejtése, leírni márt nem tudná: pom dö terr an rob dö sambr, vagyis földi alma pongyolában.
A sült krumplit hívják így franciául.
Kellemesen kavargatta a fövő ételt, a húst egy kicsit párolta, közben megtisztította a zöldséget, felaprította, aztán a húsra szórta és felöntötte vízzel. Már nem fázott, az eső is elállt. Szétnézett a háza táján. A kopár bokrok némelyikén duzzadt rügyek ültek, az itt-ott zöldellő fűcsomók már siettették a tavaszt. Ekkor léptek zaja cuppogott a sátor körül. Kellemetlenül pillantott a felhajtott sátorlapra. Gizi, a legidegesítőbb menedékhelyi társa állt ott, egy csontgebe ismeretlen lánnyal, és rögtön be is kurjantott:
– Hello kis anyám, nem tudtam, hogy te vagy itt, de mindegy! Segítenél egy tányér levessel ennek a szegény lánynak? Egy vödörrel van neked, ha jól látom!
Renátát méreg fogta el, ez nem hiányzott. Mérgesen vakkantott oda:
– Tán ki van írva a sátorra, hogy vendéglő vagy ingyen konyha? Na, húzzatok el!
– Ne légy ekkora szemét! A délelőtt szedtem össze a csajt a teherpályaudvaron, majd elájult az éhségtől. Az ura elzavarta otthonról egy szál ruhában, egy fillér nélkül. De előtte még jól el is verte. Tele van kék, zöld foltokkal. Elájul, amíg beérek vele a városba, ahol enni kap. Magamnak nem kérek, ha ekkora dög vagy, nekem ne is adj semmit, csak ennek a szerencsétlennek!
A lány csak szótlanul álldogált, csapzott hajáról csöpögött a víz, egy szál kardigánban reszketett. Széles, sápadt arca inkább zöld volt, mint fehér az éhségtől és a kimerültségtől, hosszú, vékony keze, lába miatt inkább egy nagyra nőtt szöcskére hasonlított. Csúnya lány volt. Erre az ura is rájöhetett, nyilván ezért zavarta el s talált egy szebbet. Az élet meg ilyen.
– Ülj le, mielőtt elájulsz. – szólt oda neki. Gizinek csak intett: – Keress magadnak helyet.
Ezt a Gizit azért utálta, mert folyton okoskodott. Ő akarta megszabni mindenkinek, hogy hol a helye. Régen még valamilyen minisztériumban volt takarítónő, onnan a fene nagy tudása. Nincstelensége ellenére megőrizte molett alkatát, és azt is megoldotta valahogyan, hogy havonta szert tegyen egy vörös hajfestékre. Most valahogy másképp viselkedett. Nem akarta megmondani a tutit, inkább segíteni kezdett. Fogta a seprűt és a becsorgó esővizet kiseperte a sátorból, megigazgatta a sátorponyvát leszorító téglákat, fát rakott tűzre, a lányt vízzel itatta, de előtte megkérdezte, megteheti-e.
Csendben ültek a tűz körül.
Az asszonynak egy bádog edénye volt csak, a lánynak abba szedett az ételből. Gizinek is intett, üljön az asztal mellé, ők egy-egy műanyag dobozféléből ettek. Azért elégedett volt, mert sűrű és jóízű étel volt. Baromfiragu, mondta. Csendben ettek, nem néztek egymásra. Csak nyeltek, az étel mint egy mély, üres kútba hullott le beléjük, ami soha nem tud megtelni. A csontokat hosszasan, szürcsölve szopogatták. A lánynak is egyre jobb színű lett az arca. Kevés maradt a bogrács alján holnapra. Gizi búcsúzáskor jó csajnak nevezte és megölelte. A lány is motyogott valamit, aztán hirtelen a csuklójához nyúlt és egy színes karkötőt csatolt le róla. Egy széles, sötétkék bársony karkötő volt, középen gyöngyökkel kivarrt virágokkal.
– A vonaton találtam. – mondta, és az asszony kezébe nyomta.
Amikor elmentek, Renáta nézegette az ékszert. Sajnos az elnehezedett csuklóját már nem érte át, meg már talán nem is volt hozzá való. Az alja puha, sötétkék szövetből készült, s ahogy elnézte mintha egy vágás lett volna középtájt rajta. Kiment a sátor elé és megnézte a világoson. Egy cipzár futott végig rajta. Na ez érdekes, megkereste a húzóját és szétnyitottam. A résben kétezer forint volt.
Egy kocsmában dolgozott pár évvel ezelőtt, akkor volt ennyi pénze egyszerre. De a pénznek itt nem sok haszna volt. Tárgyat vásárolni nem érdemes, mert azt őrizni, félteni kell, a szabadságot veszélyezteti. A szeméttelepen mindent meg lehet találni, még egészen jó dolgokat is. Ruhát az egyesület turkálójából ingyen is tud szerezni. Ha dolgozik délelőttönként a piacon, ennivalója is van. Adja a lánynak? Gizi nagy piás, még elinnák. Hát mi legyen? Reggelre meg volt a megoldás. Megmutatja ennek a két libának, hogy nem akármilyen „gyütt-ment” személy ő, tudják meg mi az a francia konyha, ami hentestől meg igazi zöldségestől származik.
Korán elindult az éjjeli szállás felé, ahol általában aludni szoktak. Várakozott egy darabig, amíg Gizi és Szöcske kijöttek.
– Hát te? Már elfelejtetted, hogy csak éjszaka lehet itt tartózkodni? – nézett rá Gizi.
– Ebédelni hívlak benneteket délre.
– Egyre jobban tetszel nekünk barátném! – csapott a vállára az asszony. – Aztán mi az, amit ma főzöl nekünk?
– Pom dö terr an rob dö sambr. – Rázta ki a mondatot könnyedén Renáta a kisujjából. Két értetlen, buta szempár fordult felé. – Ez egy híres francia étel, az étlapokon is szerepel. Én sertéspörkölt feltéttel kínálom.