Francia intermezzo
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 261
Francia intermezzo
Belefúrta arcát a párnába, orra megtelt a tenger illatával. Fáradt volt, mégis pezsgett ereiben a vér, tüzelt az arca. Hanyatt dobta magát az ágyon és megnézte újra ezt a kis deauville-i padlásszobát. Jól megnézte, hogy sose felejtse el, fel tudja idézni minden kis szegletét, a tapéta színét, a ferde kisablakokat, ahová álmosító bonsoire-t mormol esténként a tenger.
Párizstól idáig, a kocsi hátsó ülésén az ölében feküdt felváltva a két nagytestű kutya, nyáluk folyamatosan új szoknyájára csurgott. Haragudott nővérére, hogy nem ajánlotta fel az első ülést. Hiába testvérek, ő most vendég, és tizenöt éve nem látták egymást. Később megbékélt, mikor meglátta a padlásszobát. Meglepődött, hogy a házaspár külön szobában alszik.
--Nem kell, hogy a fenekem mindig a kezeügyében legyen. N’est - pas? – a vagánynak szánt mondat Marcsi fülében kicsit keserűen hangzott.
Lepakoltak, sétálni mentek. A béke után jött a boldogság, a tenger. A tenger, ami eddig csak szó volt, könyv, kép, ábránd, most itt lüktetett az alkonyi ég alatt. Formálisan megőrült, együtt loholt a két kutyával a parton fel s alá. Nővére, és a hallgatag sógor kicsit elképedten sétált a nyomukban. Mikor kitombolta magát Évához bújt.
--Köszönöm a tengert.
Alig várta a vacsora végét, hogy felszaladhasson a nyikorgó, kis falépcsőn, és birtokba vegye a szobát. Most az idegen ágynemű sem zavarta, kicsit érdes volt, de tenger illatú.
A lépcső megreccsent, Éva jött fel, az ágy szélére ült.
--Jó, hogy itt vagy, mesélj, mi van otthon?
--Hát tenger az nincs.
--Van valakid?
--Nem komoly. Egyedül élek, munka, barátok. A legjobb dolog, ami történt velem, hogy meghívtatok a nyárra. És te boldog vagy?
--Úgy hadarsz, mint régen. – nevette el magát Éva. – Megvagyunk, Gyula jó építész, de nagyot kaszálni nem tud. Az ismert okok miatt Párizsig futottunk, pénz nélkül, két bőrönddel.
Azért nem panaszkodom, jól élünk, én nem dolgozom.
Lentről, Gyula türelmetlen hangja hallatszott, Évát hívta.
- Masszírozás nélkül nem tud elaludni – pattant fel azonnal. Megcsókolta húgát, és elsietett, az ajtóból még visszaszólt.
- Ha Gyula vitorlázni hív, mondj nemet!
A legfontosabb kérdésre, hogy boldog-e, nem kapott választ.
Pedig micsoda óriási szerelem volt az övék. Igaz, botrányos szerelem. A híres négyes, a két házaspár, Imre és Éva, Gyula és Ági, mindenhova együtt jártak, mindent együtt csináltak: színház, mozi, szilveszter, éjszakába nyúló kártyacsaták.
Mikor Gyula és Éva egymásba szerettek, nem tudtak a másik kettő szemébe nézni, elszöktek, meg sem álltak Párizsig. A megcsalt kettő fenyegetődzött, hogy haza ne merjenek jönni.
Nem is mertek, még a szülők temetésére sem.
Akkor ő tizenöt éves volt, irigyelte szép nővérét, a bátorságát, a szökés romantikáját, és irigyelte a mindent elsöprő szerelmet is. Talán ezért kudarc minden kapcsolata, mert Éva ilyen magasra tette a mércét.
Elálmosodott, utolsó gondolata az volt, hogy Éva zokszó nélkül rohant Gyula első szavára.
A sógor rövid pórázon tartja. A pórázról a kutyák jutottak az eszébe, bezzeg azok Gyula szobájában alszanak.
A reggel sűrűn szemerkélő esőt hozott, és szelet. A reggeliző asztalnál Éva gondos, Gyula kritikus szeme őrködött mindenen. Marcsi mikor teát töltött, mutatóujjával leszorította a teáskanna fedelét.
- Miért fogod? – kérdezte sógora.
– Megszokásból, az otthoninak lejár a teteje.
– Ennek nem jár le. – jött a száraz felvilágosítás.
A következő csészénél ujja megszokásból újra rásimult a porcelánfedélre. Gyula bosszúsan ránézett, mint aki hiába beszélt. Marcsi észrevette pillantását, lekapta ujját a fedélről, de a gyors mozdulattól meglódult a kanna, és a forró tea megöntözte a vajat. Elkeseredetten nézett Évára.
– Semmi baj, hozok másikat.
A társalgás kényszeredetté vált. Marcsi boldog lobogását, amit megérkezésük óta érzett, lehűtötte a hangulat. Azon töprengett, hogy Gyula barátságtalan kicsinyessége, vajon a személyének szól, vagy alapból ilyen?
- Marcsi van kedved vitorlázni? – fordult hozzá hirtelen sógora.
A közvetlen hangnak úgy megörült, hogy feledte Éva kérését, és lelkesen igent mondott. Mikor nővére szemrehányó tekintetével találkozott már késő volt.
- Én nem megyek.– mondta Éva, makacsul az abroszt nézve.
- Dehogynem, megyünk valamennyien! – Gyula hangja kedélyes volt, de ellentmondást
nem tűrő.
Az addig spleenes sógor hirtelen megtelt vitalitással. Előszedte a vízhatlan kabátokat, gumicsizmákat.
– Itt vagy a tengerparton, ezt nem hagyhatod ki!
Marcsi boldogan készülődött, sosem vitorlázott, még a Balatonon sem. Éva hang nélkül öltözött. Az idő valóban elég cudar volt, a kikötő hajókkal, vitorlásokkal volt tele.
– Látod senki nincs a vizen. - próbálkozott Éva újra.
Férje elengedte a megjegyzést, eloldozta a vitorlást, a nőket elhelyezte, és kifutottak.
A szél azonnal belekapott a vásznakba. Marcsi a gyanútlanok nyugalmával ült nővére mellett. Sógora megtáltosodott, szinte repültek a vízen. A lány élvezte a száguldást, bár az arcába csapódó vízpermet teljesen elvakította. Így is bevillant időnként a festőien komor égbolt, a sötét, szélkorbácsolta tenger. A hullámok egyre nagyobbak lettek, keményen dobálták a vitorlást.
Ilyet még soha nem éltem át, micsoda különleges emlék lesz, mit szólnak majd az otthoniak, ha elmesélem?
Gyula keményen küzdött, mintha nem is az elemekkel, hanem saját sorsával csatázott volna. A vitorlás néha annyira megdőlt, hogy Marcsi azt hitte felborulnak, de sógora szakértelme, vagy szerencséje mindig egyenesbe hozta
– Élvezitek? – kiáltott hátra.
Marcsi igyekezett lelkesedni, de a szája többnyire tele volt vízzel. Évával egymást átölelve ültek a vitorlás farában.
– Fantasztikus, ugye? – fordult nővéréhez az egyik szélcsendes pillanatban.
Éva nem reagált, maga elé nézett, arcát eltorzította a félelem, sápadt volt, az erős hullámzás felkavarta gyomrát, hányingerrel küzdött, a szél lesodorta fejéről a kapucnit, fekete haja arcához tapadt csapzottan, olyan volt, mint egy gorgófej. Egyik kezével erősen fogta a vitorlás oldalát, a másikkal húgát ölelte, mint egy tárgyat, amibe kapaszkodni lehet.
Marcsi megrémült, azt hitte, nincs magánál. Hirtelen megértette, Évának a vitorlázás olyan, mint egy kis halál. Vajon hányszor halt meg már Gyula vitorlásán?
- Tudsz úszni Marcsi? – ordított hátra sógora, közben úgy nevetett a csapkodó vásznak előtt, mint egy vizes ördög.
.- Egy kicsit. – nyögte a lány.
- Nem baj, itt úgyse számít.
Marcsi nem figyelt többé Gyulára. Elgémberedett kezével igyekezett visszahúzni a kapucnit nővére fejére, de ahogy elengedte a vitorlást, azonnal megdőltek Éva oldalára. Többé nem próbálkozott, nem nézett fel, ültek vizesen, összekapaszkodva, szótlanul.
A dédelgetett, majdani, különös emléket, amiről otthon mesélni lehet, elfújta a csípős, tengeri szél.
Mivel a vitorlás faráról már nem érkezett semmilyen hang, Gyula megcélozta a kikötőt. Az elgémberedett, vizes nők alig tudtak felállni a padkáról. Gyula előbb Marcsit, majd Évát segítette ki. Sógornőjére rá se nézett, feleségére egy kurta, kaján pillantást vetett.
– Gyenge nők! – mormogta az orra alatt.
A gyors, könnyű ebéd után, Gyula sétálni vitte a kutyákat, Marcsi a szobájába menekült.
Éva később feljött hozzá, és erőltetett vidámsággal figurázta ki saját esendőségét.
Kerülte húga tekintetét, közben idegesen gyűrögette az ágy könnyű nyári takaróját.
- Boldog vagy? Szeret téged Gyula?– szakította félbe vergődését Marcsi.
- Nem egyszerű a mi házasságunk
- Gyula furcsán viselkedik, – vágott a szavába, majd hevesen hozzátette – amit ma veled művelt.
- Ne! – hárított Éva - rosszul ítéled meg, ha engem bánt, magát is bántja.
Párizs az én ötletem volt. Maradnunk kellett volna, felvállalni mindent, vagy visszamenni, de ahhoz túl büszke volt. Nagyon hiányzott neki Pest, a barátok, azonnal megbánta a szökést.
Nem tudtunk igazán beilleszkedni, csak munkakapcsolataink vannak.
- Még Pesten teherbe estem - rángott az arca - nem szóltam Gyulának, elvetettem, hiszen szökésünk ugrás volt a semmibe. Párizsban vallottam be. Azt hittem megöl, sokszor úgy érzem, még ma is meg tudna ölni. Azóta nem estem teherbe.
- Apránként öl meg – mondta Marcsi csendesen – napról-napra, óráról-órára.
Éva sírni kezdett, húga átölelte.
– Gyere haza velem! Otthon már senki nem foglalkozik a múlttal, Áginak és Imrének is családja van.
– Mihez kezdenék?- bontakozott ki a karjából - Gyökértelen lennék, ugyanolyan idegen, mint itt. Sose tudnám itt hagyni Gyulát, és nem is akarom. Az életünk összefonódott, egymásra vagyunk utalva érzelmileg, én anyagilag is. Tudom, hogy nem tökéletes, de a te életed talán az? – amíg beszélt, a könnyeket óvatosan felszárította sminkje fölött.
– Ha gyerekünk lenne, minden megváltozna. Egy gyerek csodát tenne, ő már itt születne, egyenes útja lenne az itteniekhez, nekünk is segítene.
- Miért nem fogadtok örökbe?
- Az nekünk itt túl bonyolult, és Gyula saját gyereket akar – könnyektől fényes szemével a húgát nézte. – Maradj itt végleg! A párizsi ház akkora, hogy elférünk benne bőven, munkád is lenne, ha megtanulod a nyelvet.
– Micsoda ötlet! – lepődött meg Marcsi - felejtsd el, én nem kedvelem Gyulát, és ő sem engem! Semmi jó nem származna belőle.
Másnap mikor felébredt ragyogóan sütött a nap. Kinyitotta az ablakot, hogy beengedjen minden fényt, illatot. A derült idő annyira fellelkesítette, hogy nem kis zajjal robogott le a lépcsőn. A kutyák felkapták a fejüket, de sógora ezúttal nem tett megjegyzést. Marcsi nem bánta volna, ha bármit szóvá tesz, mert szeretett volna törleszteni Éva helyett a tegnapi vitorlázásért.
Gyula azonban hallgatag volt, csak elgondolkozó pillantása pihent meg néha sógornőjén. Visszatérő tekintete kezdte feszélyezni Marcsit. Nővérére vetett kérdő, cinkos pillantását Éva nem viszonozta.
Délelőtt sétáltak, Marcsinak feltűnt, hogy a házaspár között feszült a hangulat.
Vagy veszekedés előtt vannak, vagy utána, találgatott. Kedvetlenül ballagtak haza.
Az asztalnál minden úgy történt, mint máskor, Éva gondoskodó volt, Gyula flegma.
Marcsi ebéd után az időt egy krimivel próbálta elütni, de a figyelme elkalandozott.
A ház csendes volt, lakói sebzetten bújtak el egymás elől. A kis manzárd, forró volt a napsütéstől. Gondolt egyet, kimenekült a házból a tengerpartra. Felment a mólóra, belógatta lábait a cölöpök közé. Apály volt. A parton a visszavonuló tenger terített asztalt hagyott a helybelieknek. Gumicsizmában, kis vödrökbe szedték a kagylót. Olyan is akadt, aki feltűrt nadrágszárral, kis bicskával, csak enni jött. Felpattintotta a kagylót, és kiszívta a belsejét
.- La mere! - suttogta maga elé, nem csoda, hogy a tenger nőnemű. Hatalmas testében számtalan életet hordoz, és azokról is gondoskodik, akik a partján élnek. A nedves homokban fiatal pár kergetődzött, fröcskölték egymást, csókolództak.
Eszébe jutott Dani, a fiú, aki nem komoly. Aki nem ébreszt olyan szenvedélyt, mint amilyen Éváé volt, akiért még otthon maradni sem volt érdemes. Azt kérte, ne utazz nélkülem, fedezzük fel együtt Párizst, a Szajna partot, kapaszkodjunk fel a festők terére, keressünk egy csendes hotelt valami eldugott utcában, ahol esténként összebújhatunk.
A búcsúzásnál ő türelmetlen, a fiú szomorú volt.
Hirtelen maga előtt látta az arcát, és szomjúság fogta el a csókja után.
Mit akarok, harminc éves vagyok, milyen szerelmet, milyen őrületet kergetek már évek óta? Maga is meglepődött, hogy Éva iránt inkább szánalmat, nem irigységet érez. A meghívásnak, ami egész nyárra szólt, örült, most mégis mehetnékje támadt.
Csendesen akart felosonni a szobájába, mert látta, hogy Gyula ajtaja résnyire nyitva van. Beszédfoszlányok szűrődtek ki, nem akarta a házaspárt megzavarni. Sógora gúnyos hangja állította meg.
- Ezért hívtad meg nyárra?
- Jó ötletnek tűnt. – védekezett nővére. – ennyit megtehet, csak kilenc hónapot kérek az életéből.
Marcsi megmerevedett. Milyen kilenc hónap, és kinek az életéből?
- Cserébe kap egy újat. Gondold meg! – folytatta rábeszélően Éva. - A pesti panel után Párizs! - Mert nekünk nagyon bejött. – Gyula hangja keserű volt - Egyáltalán, hogy képzelted, előbb udvarolni fogok? Erre ne számíts!
- Dehogy, semmi érzelem, színtiszta üzlet. Ő kihordja a babát, cserébe hozzásegítjük az itteni élethez.
Marcsi állt egy darabig remegő lábakkal az ajtó takarásában, mire felfogta, hogy róla beszélnek, az ő jövőjét tervezik, minden rokoni érzést nélkülöző cinizmussal, nélküle. Lehúzta szandálját, halkan felosont a manzárdba. Nem akarta rajtakapni őket, nem volt kíváncsi a védekezésükre, az érveikre, nem akart az arcukba nézni, különösen Éváéba nem. Fent elővette a bőröndjét, kapkodva beledobálta holmiját, közben a kezeügyébe kerülő ruhákkal törölgette szivárgó könnyeit. Még ma elutazom. Csak el innen, minél hamarabb. Talán sikerül stoppal visszamenni Párizsba, hétvége van, sokan mennek haza, és onnan felhívom Danit. Milyen vak voltam kesergett, egy, szegény naiv rokon, pedig annyi figyelmeztető jel volt.
Utolsó pillantást vetett a kis manzárdra, amit annyira szeretett, de az imádott kuckót, most csak négy fal határolta, szűkös helynek, csapdának látta, ahol tőrbe akarták csalni nőiségét. Bőröndjével mezítláb óvakodott le a lépcsőkön. Akár zajt is csaphatott volna, mert azok ketten, süketen a külvilágra szőtték hálójukat.
Mikor kijutott a házból fellélegzett, a tenger felé került, el akart búcsúzni az egyetlentől, ami nem okozott csalódást.
Megállt szemben a nagy vízzel, hagyta, hogy átjárja, lenyűgözze szépsége, ereje elringassa, hangja meggyógyítsa.
Aztán Évára gondolt, már harag nélkül, hiszen a tengert tőle kapta.