Főpróba
Írta: Egervári József
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 138
Főpróba
– Kutasi! – üvöltötte torkaszakadtából Vicsonyai főrendező, a hazánkba
szakadt hazánk fia. – Hol az az átok kellékes? Nem megmondtam, hogy
nem koponya kell, hanem egy feszület! Főpróba van, ha nem tudnátok!
– Bocsánat, főnök, nem akarok beledumálni, de a lét nagy kérdéseiről
Hamlet koponyával a kezében nyilatkozik, Shakespeare is így írta meg –
jegyezte meg félénken a főszerepet játszó színész, Gheorghe Umwald, aki
nem olyan régen került a Nemzeti Színház címlapjára a tusnádfürdői
művelődési ház amatőr színjátszó csoportjából.
– Akkor ne dumálj bele! – torkolta le a testes rendező. – Te csak csináld azt,
amit én mondok, akkor nem lesz baj, egyébként se tetszik nekem ennek a
Seggszpírnek a neve, lehet, hogy megváltoztatjuk báró Terecskey
Taszilóra.
– Azt nem lehet, főnök – csapott homlokára a színpadra berohanó, kezében
egy csillogó műanyag feszületet szorongató kellékes –, már elkészültek a
plakátok, a műsorfüzet.
– Kutasi! Nincs hibajavító festék? – fakadt ki Vicsonyai. – A hibákat ki kell
javítani, a hibás egyedeket eltávolítani, az ágálókat pedig kirúgni. Akar
még itt dolgozni, Kutasi?
– Persze, főnök, már csak három évem van nyugdíjig.
– Annyi se lesz, ha így folytatja. Fiam, vegyük át ismét az utolsó jelenetet –
intett a Hamletet játszó színésznek –, de tegyél bele egy kis tüzet, a
mögötted toporgó néptáncosoknak elmegy az összes életkedve, ha téged
néznek. Életről és halálról van szó, azt duzzadó kebellel, hithű
magyarsággal kell előadni, no, és Isten segedelmével, mert az ellent csak
így tudja legyőzni ez a gyönge fiú.
Pacsalek, a gyimesi zenét tedd most be, az ütőgardon feszes pattogása
felrázza a nemzeti öntudatot.
– Bocsánat, főnök, de Hamlet nem dán volt? – hallatszódott Pacsalek hangja
a hangszórókból.
– Már te is vitatkozol? Nincs itt neked jó dolgod? Villanyszerelőből
technikai vezetőt csináltam belőled! Akarsz hazamenni?
– Dehogy, főnök, jó itt.
– Akkor ne vitatkozz!
– Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés... – kezdte rekedtes torokhangon
Umwald.
– Te meg miről beszélsz, te átok? – hördült fel Vicsonyai.
– Ez van a szövegkönyvben – tárta szét kezét Umwald.
– Hol a dramaturg? Ezt ki kell húzni a szövegkönyvből. Az embereket nem
szabad megzavarni ilyen bonyolult kérdésekkel. Mondd azt, hogy nincs
semmi kérdés, „minden szép, minden jó, mindennel meg vagyunk
elégedve!” Ez is klasszikus!
– Leírhatom?
– Írd le, te bunkó, ha ennyit sem tudsz megjegyezni! Csupa hülyével
vagyok körülvéve, de itt akkor is az fog történni, amit én akarok! Ez az én
szent küldetésem, megkerülhetetlen megbízásom, a művészet erejével
fogom felvirágoztatni a rendet, a megértést, a főbólintást! Érted?
– Értem, főnök, de hová tegyem a koponyát?
– Dobd ki oldalra, majd Kutasi eltünteti.
– Elment az áram. Ez a feszület úgy világít, mint a karácsonyfadísz, főnök,
még villog is. Bekapcsolhatom a szövegem alatt?
– Kapcsold be, ez jó látványelem lesz, a nézők szeretni fogják. Tetszik
nekem ez a sötétség, lehet, hogy holnap ki is kapcsoltatom az áramot a
színházban.
– Főnök, így nem tudom elolvasni, amit az előbb lediktált, nagyon sötét
van.
– Nem baj, fiam, mondj valamit, de csak halkan, hogy ne értse senki, elég,
ha váltogatod a villogást a feszületen, hogy ne legyen unalmas. Na, végre,
megtaláltuk a megoldást, összeállt a kép. Sikerünk lesz, fiam, hidd el,
csak ne pofázz feleslegesen.