Feszített víztükör

Írta: Pődör György


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 395



Feszített víztükör

Néha olyan érzésem van, mintha egy gyorsuló liftben szorongnék sokadmagammal, az pedig megállíthatatlanul zuhanna valahova. Csupán a számok villannak emelkedő rendszerben. Lám, már el is hagytam a negyvenet, aztán az ötvenet, majd villámgyorsan a hatvanat! Már a hetvenet is… Az embernek néha kedve támadna megnyomni egy gombot, laza mozdulatokkal kiszállni a szűk és fullasztó hétköznapokból, rákönyökölni a Kurták azóta összement dombjaira, s nézni, ahogy a vadsóska levelén a katica a szárnyait próbálgatja. Talán a hüvelykujjam ráncaiban ismét az orgonaszirmot, hogy sorsomat mondókával találgassam. Talán megreptetném a katicabogarat is, hogy kivallassam a már bizonyost. Felriadok. A homokbánya sárgásvörös fala régen beomlott. A katicák is lassan eltűnnek a vegyszeres mezőkről. Hol van már a tiszta gyep, beszórva zsibavirágokkal! A falu három tava kiszáradt, a kárászos patak zuhogóstól a múlté. Mára kanális. A kurták kettős tava szemétlerakóhely. Sorsában nem is egyedüli: nyilvános „apajpusztulásunk” szétszórt vírusai mindenütt. Szemétgyűrű a házak, a város körül. Az erdőszélről cinkosan kacsint rám egy-egy snittkupac. Indián füstjelek az égen: gyárak füstje, gőze fenyegető felhőként kúszik fölénk. Hasba lőnek a kocsik kipufogócsövei. Színes esők hullanak, s érzem, már egyetlen évszak sem az igazi.

Rajzolt pillangót szemlél a kisiskolás, s mire felnő, papírja lesz róla, hogy tudja, mi az atom, az elegy, a vegyület. Ehhez évekig padban ül, s fogyó lelkesedéssel hallgatja a gondosan preparált magyarázatokat.

Keresem a piócás tavakat, s a sütkérező tarajos gőtéket a partokon. A vasfejű és a barázdabillegető fészkét. A szétszaladt fogolycsibéket. Valamikor megállás nélkül szaladtunk mezítláb házunktól a Farkas-tóig. Klottgatyában gázoltunk bele a vízililiomért. A tófenéken láttuk a kavicsokat, s alábukva hittük: együtt cikázunk az ezüst hasú csiborral.

Be kell érnem klórozott vízzel, szemetes, néha-néha működő szökőkutakkal, kötelekkel parcellázott uszodákkal. A kisváros művelődési házának ablakából nézem a kis medencét, a női alakokkal.

– Feszített víztükörnek tervezték, de tisztességesen sohasem üzemelt – magyarázza a ház vezető nője. Elnézem a szemetes, zöldszájú medencét: mintha Poszeidón elfelejtett lavórja lenne. Használat után. Hová tűnt a Thetis tisztasága? A márványfehér keblű Aphrodité hogyan, milyen ábrázattal emelkedne ki vizeink habjaiból? Meglátnánk-e gyönyörű arcát az algától, a sok hulladéktól, ami rárakódna? Karja nincs, hogy haját kibontsa. Az Ermitázs csődjében a távolba mereng.

A huszadik századi rétegeket kutatók talán ráakadnak majd a kihalt fajok fényképalbumára a sok nehezen bomló flakon, üvegszilánk és műanyagzacskó között. Néhány félig pörkölt lyukszalag talán rólunk is árulkodik. A „radioaktív óra” ott ketyeg a legkisebb kavicsban is.

Feszített víztükör az életünk. Talán jobb, mint az állóvíz, melyet csak a záporok töltenek fel, magukkal sodorva a hétköznapok szennyét, kiürült konzervdobozokat, meg az annál is üresebb érzelmeket. Az elkoptatott szavak máris kitöltik a teret, lassan hónaljig érnek, s te hiába kapaszkodsz apró igazságaid ágacskáiba. Sehol nem látod a remény hófehér Ararátját. Már a visszhang sem tér vissza, nemhogy vágyaid gyorsröptű galambjai. A feszített víztükör magában hordja az öntisztulás lehetőségét, de a folyamatos áramlás, a stressz alámossa a belső nyugalom pilonjait. Riadtan vesszük majd észre, hogy kinyújtott ujjaink apró rezdülésbe kezdenek, a szemünkben is nyugtalanság vibrál.

 

Megtanulunk uralkodni arcrángásainkon, s végül már mosolyogva figyelünk a nyilvánvaló hazugságokra is. Néha ámulatba ejt a hétköznapok cinkossága. Csak figyelni kell. A boltban. Az utcán. A munkahelyen. Hamiskásan kacsintó öregember a tapasztalat, hallgatni tanít, somolyogni:

– Ejnye, megint de megtréfáltalak benneteket, emberek!

Van, ahol gátat épít a közöny. Parányi szigeteket érvekből. Aztán lassan rájuk rakódnak az érzelmek üledékei, rétegesen, mint a szilur időszak könnyen töredező palái a Balaton partján. Kővágóörsnél. Az emlékek nagy Thetisében marad-e belőlünk annyi, mint a Graptolitákból?

Az éjszaka az egyetlen, amely minden hátsó szándék nélkül magába fogadja gondolatainkat. Nem követeli meg az ékezetet, a kérdő- és felkiáltójelet. Valami ismeretlen impulzusjelek tartanak ébren, s amíg rácsodálkozunk az ablakon túli csillagokra, fekete lyukakká válunk, egyetlen pulzáló szívverés az életünk.

Feszült, idegesen vibráló a felnőttek világa. Rengeteg a koravén, lelkileg sérült gyerek. Már nem is kérdeznek. Szemükben a válasz. Frank Moore Colby mondta a kíváncsiságról: Minden embernek örökösen kérdezősködnie kellene a nagy kaland minden órájában, egészen addig a napig, amely után nem hagy többé árnyékot a nap alatt. Mert ha úgy hal meg, hogy nincs többé kérdés a szívben, milyen alapon számíthat a folytatásra?

Azért vigyázz, kisdiák! Gyanús lehetsz, ha kérdezel. Esetleg nem készültél, vagy zavart akarsz kelteni, elterelni a figyelmet.

Lauer Tibi bácsi, mindannyiunk Kismestere jár az eszemben. Hányszor elmondta: Fiúk! Azzal foglalkozzatok, ami érdekel benneteket! A megértő szemhunyorítás a kötelező fenyítés előtt, az énekórák brummogó kórusa, és a könyvek végtelen szeretete. A befejezetlen történetek, a felcsigázott érdeklődés által kiváltott olvasási szomj, a mindig hiteles hang máig elkísér.

A fémtiszta szavakból oxidok lesznek. Már a kötőszavunk is olcsó szitok. Indulatok hömpölygő folyama ömlik ránk már a tükörből is. Indulatosak vagyunk a borotválkozásnál, a buszon, a kocsiban. Átkozzuk a forgalmat, az oldalunkba hatoló könyököket, a ránktaposók lábát. Leértékelt vélemények világa a miénk. A bizonytalanságé.

Montaigne írta: „Nagy viharban a régi korok tengerésze így szólt Neptunushoz: Ó, Istenem! Megmentesz, ha akarsz, elpusztíthatsz: de bármit akarsz, én úgy kormányzom a hajómat, ahogy kell”. Bár a feszített víztükörben nem látszanak a hullámok, hatalmas áramlatok munkálódnak a mélyben, s mi ólomnehéz lélekkel merülünk önmagunkba. Mellünkről felszakadnak az idő és tér által visszafojtott sóhajok. Szkilla és Kharübdisz lehet egy-egy finoman elejtett szó, egy lábmozdulat, s máris léket kap a hajó.

Tisztelem a konokságot és a kitartást. Belém is hasonlót neveltek. Mégis egyre gyakrabban érzem, hogy szorongok egy liftben, s a torkom elszorul. A szilvágyi Kurták dombjait keresem. A Cifra meg a Kicsiny tehenünket. Számban keserűvé válik a vadsóska íze.

– Már megint kényeskedsz! –mondanám magamnak, de megindul felém egy szeméthalom. Valahol felzörögnek az üres konzervdobozok, fogát vicsorítja az elhajlított fogaskerék. Pattogva közelednek felém a technika vízibolhái, a spirálrugók. Merő vegyszer a nyálam. Savként mar az izzadás. Túl a hetvenen lassan alámerülök az álomban. Csend. Még nem itt dörögnek a lövedékek. Köpésálló plakátok. Arcok, rakéták, penészes hazugságok. Egyszer talán látunk reménykeltőt is. Talán a homlokom is elsimul, akár a feszített víztükör.