Feltámadás

Feltámadás

A Húsvét mára, itt nálunk, félvárosban, félfalun - egészen elgémberedett. Jobban hasonlít idén egy gyomorbeteg, kiöregedett, kacér sztriptíztáncosnőre, mint a böjt utáni, termékeny tavasz ígéretére és a feltámadás ünnepére. Nem, itt kérem semmi nem támadt fel, vagy legalábbis nem vettük észre. Ami legalább akkora baj.

Hétfő reggel van. Éppen útnak indul Tamás – tudod, aki negyedórát késik szeretettel minden pléjbekk színházi előadásról, már ha eljön, mert ráérős, kedves közönség –, szóval indul ő, méghozzá a húsvétvasárnapi kiadós zaba és az éjjeli robogószerelés, valamint egy kéretlen epegörcs után, kora reggel, hogy locsoljon egy jót. Hogy miért kell éjjel robogót szerelni, aztán még egyet enni a zsírosbödönből, nem tudom. No de erről később.

A vasárnapi ebéd, hogy előre ne szaladjak, 14 fős, nagy, mozaikcsaládos méretű. Itt eszik és játszik ma apraja, nagyja, Virág vendégeskedő félbátyja Londonból, kimerült feleségével és virgonc kisgyerekeikkel (ők viszont jót játszanak a kertben, fára másznak, bunkiznak naphosszat). Aztán itt vannak édes kamaszaink, a Fiúk (az én fiaim, idén 22 és 20), kicsi Virágka (a Feleségem lánya, idén 20), az osztálytárs-pasijával (idén 20), aztán ugye a párom másik gyermeke, Tamás (35) és felesége, Katika (igazán fiatal), házigazdaként pedig mi ketten, Ildimmel, aztán, de nem utolsósorban, itt pihen és zsémbel Apósuram Anyóspajtásommal. Tati időskori, egyre erősödő demenciával kevert hiperaktivitásban szenved. Pontosabban: ő boldog, csak a környezete szenved tőle, főként a neje. Én ugyan mégsem, mert szerencsésen hangot találok Apóssal. Zongorázok neki, amit igen-igen szeret, és hálásan fogad. A Különös éjszaka a Csinibabából például egészen visszarepíti őt a múltba, sóhajtozós nosztalgiával békél az öreg, ha mellém ül, és rávesz, muzsikáljak neki. Olyankor én is kikapcsolok kicsit, és ő sem ugrik neki a világnak.

Drága Fiaim, Zsolt és Miklós. Az édesanyjukkal, első feleségemmel élnek, s gyakran megajándékoznak a jelenlétükkel, pedig drága az idejük. De hát az én születésnapomat is üljük most itt, velük együtt 14-en, s bár ebből a 14-ből páran köszöntenek csak meg, nekem ez is elég. Ketten, nem mondom meg, kicsodák, mosolyogva kezet ráznak velem, aszongyák, isten éltessen, nem hoztunk semmit, hihi!... A Fiúk viszont szégyenlősen szabadkoznak, hogy nem volt idejük ajándékukat elkészíteni, ezért egy retró Tibi csokival és kedvenc dezodorommal lepnek meg. Örülök. Tiszta szívemből örülök, már csak azért is, mert maguktól emlékeztek rá, hogy mikor van a születésnapom. Na jó, egyszer szóltam, még február végén, és Ildi is szólt nekik. De az a lényeg, hogy ők mindketten oly stresszteljes életet élnek, amelyben már a fiatalkori pszichoszomatikus tünetképzés is fellép, Zsoltinál fejfájásként, Mikinél gyomortájon. Reflux – így hívják tömören, ha valaki sokat tanul, nem mozog, és nem étkezik rendszeresen, viszont dohányzik és szolidan bulizgat. Mindketten arany emberek, és én is, különben meg imádjuk egymást, húzzuk is rendesen. Apa csak egy van, hál’ istennek. Szeretem őket, és ők is szeretnek engem.

Szóval, alakul a vasárnapi ebéd, terül-terül a falusi tyúkhúsleves, ahogy kell (Anyósoméktól érkezett ajándékba az állat, drága Feleségem főzi meg), valamint második fogásként a multikulti jegyében fogant csilis bab – ezt már én teremtem az asztalra. Finom, tápláló ételek, melyeket míves sütemények követnek, kalácsok, maffinok, pogácsák, mákos patkók és mézes krémes, sorban. Kávé,

tea, méz, gyümölcs a végén. Igazi lakoma. És hát ugye, Húsvét van, a főtt sonka még a hűtőben vár estére, a torma és a tojások társaságában. Nem éhezünk, na.

Sok a hang. 14-en beszélnek egyszerre a nappaliban, mediterrán virtus, zsong a házunk, nem kevés ennyi inger. Kiakad egy kicsit a hallókészülékem. Kimegyünk hát páran a kutyával, zömében az idősebbek, a lustábbak pedig punnyadnak addig egyet, fiatalosan. Mi elsétálunk a Kerek-dombra, ahol az esküvőnk volt. Gyönyörű a táj, mint mindig, Lizi szerteszét rohan a szabadban, nagyot lélegzünk, aztán séta vissza. Így ülepszik a csilis bab, s jöhet egy újabb falat süti odahaza.

Telik az idő. Kis muzsika, ajándékkeresés a fűben – ez meg már milyen, tiszta öldöklés megy a csokinyuszi csokitojásáért –, aztán sok játék, társas, kártya, s végre egy-két vendég útra kél, nem is marasztalom őket, szép volt, jó volt, elég volt, gyertek máskor is, persze, de inkább mi megyünk hozzátok Karácsonykor.

Esteledik. A vasárnap végi társasozás intim hangulatot teremt. Közelebb kucorgunk egymáshoz, teázunk, ugyanazt nézzük, fókuszba kerül a játéktábla. Sokat nevetünk, Miki gyomra is oldódik a görcstől, én meg gyönyörködöm a gyerekeink vitális poénkodásain, s fáradtan-jókedvűen összekacsintunk Ildivel. Megölelem a feleségem. Így, hogy még éppen tart a nap, belecsókolok a nyakába. Közben köszönöm meg, hogy együtt teremtünk családot a sok kelekótya közeli rokonunknak. Valami, így vasárnap este, Húsvét közepén, valami áldásféle száll be közénk végre.

De Tamás feléled. Robogót kéne szerelni, mondja este tíz után, mert máskor nincs idő. Ki is mennek Virág pasijával, istenem, nehéz leírni a nevét, kimondani könnyebb. Boci, így hívják, de egyenes, kemény csávó, ugrik is azonnal. Részben ugye, mert Tamás tekintély számára, részben, mert ő görbítette el a motor kormányát még az ősszel, naná, hogy kapva kap, hogy helyrehozhassa. Ennyiben derék fiú. Boci a mocin.

Éjfélig is szerelnek. Ezt azonban nem várja egyikünk sem, szétszéledünk, Zsolti és Miki hazaautóznak az édesanyjukhoz, hiszen másnap korán indulnak locsolkodni, legalábbis ez a hivatalos verzió. Mi, többiek pedig lefekszünk, eltesszük magunkat másnapra. Hosszú nap volt, nem semmi móka – ezt érezzük mindannyian.

Hétfő reggel van. Útnak indul Tamás – tudod, aki negyedórát késik minden pléjbekk előadásról –, most épp frissen, pontosan. Az éjjeli robogószerelés után még evett egy kis csilis babot, aztán heveny epegörcse támadt, amit Virág parádi gyógyvizével öblített le. Mert elfelejtettem említeni, hogy nemcsak Miki, hanem Virág is gyomorfájással küzd, ezért volt itthon egy üveg parádi. De már nincs, mert Tamás éjjel megitta, belekapaszkodott, mint hajnali részeg a lámpaoszlopba. Utolsó remény, néha bejön.

És most indulna. Elmúlt a görcs, hatott a gyógyvíz, segített a forró zuhany is, mi kell még. Megtölt hát két régi szódásszifont – jé, hát ilyet még lehet kapni, szódapatront, kérdezem tágra nyílt szemekkel, diszkréten markolászva a kezembe tévedt parfümöt, hogy locsolkodni akarnék én is –, de Tamás csak somolyog. Persze, hogy lehet. Csak tudni kell, hol keresd. És már tekeri is a patront. Bugyborékol a szóda rendesen, harminc éve hallottam ilyet utoljára, elfog valami homályos nosztalgia, végül azonban elkészül a két löveg, s nekünk összevillan a szemünk, és félszavak nélkül is, szétnézünk a házban a nők után. Mielőtt ugyanis Tamás indul, itthon melegít be, hiszen Húsvét hétfő van, locsolkodás napja.

Tamás Virág hálószobájába kopog be először, s már nyitja is az ajtót. Én még csak-csak gondolok rá, hogy a fiatalok szétrebbenősek lehetnek, hisz Boci éjjel robogót szerelt, tán reggel bújt oda a csajhoz. Tamás nem gondolkodik. Beront, közben Virág felpattan a zajra, és dühösen tiltakozik,

persze hiába, Tamás már lő a szódával. Félliternyi spriccel szerteszét, a lány haja, arca, pizsamája, ágyneműje, de még a fal is csurom vízzé válik. Virág szeme villámokat szór, őrülten kiabál a bátyjával, de hát igaza is van, én meg vigasztalón mondok egy kis verset, és mintha enyhíthetném a bajt, diszkréten meglocsolom kölnivel. Eső után köpönyeg. Tamás közben vérszemet kap. Az anyját, az én drága Ildimet veszi üldözőbe. Kirohannak a teraszra, Ildi előnye jó pár méter, de a szifon és a széndioxid erős, mint a falusi bika töke, a hosszú spricc utoléri az inaló édesanyát. Sikítós, szétrebbenős, vidámabb jelenet, hát ezért szültelek erre a rohadt világra, de közben röhögnek, s legalább ez a dráma hasonlít valamennyire a folklórhoz, a vödör vízzel nyakon öntős, várakozós-jajgatós, népszokásba bújtatott erőszakhoz. Nevetünk még. De ami ezután jön, azt senkinek nem kívánom. Tamás vérszeme tovább veresedik. Visszarohan a házba, keresi a feleségét, akit a vendégszobánkban talál meg. Rá is ajtót ront, és szó nélkül, most már vers sem kell, tüzel – azaz vizel, a másik, teli palackból. Kata felkacag, tiszta szívvel és boldog elfogultsággal fogadja bősz férje ámokfutását, még bele is áll a lövésbe. Majd megszáradok, mondja bölcsen. Kata mögött viszont egy asztal van, rajta a számítógép, a nyomtató, és fölöttük egy polcon a wifi rúter foglal helyet. Az opportunista ifjú ara nem jól választotta meg a háttérdíszletet. Sudár alakja mögött a fent sorolt műszaki eszközök is bőven kapnak a szódából. A wifi, ha szabad ilyet mondani ünnepen, szarrá ázik, önteni lehet belőle a vizet. Gyorsan a radiátorra tesszük, hátha kiszárad. A központi modem azonban csuklik egyet, s én nemkülönben, de torokból jövő, mély hörgés, majd ordítás lesz belőle. Kiszakad belőlem minden erő. Ó, hogy az anyaszomorító mocskos pofádat, te paraszt! Hát micsoda barom vagy, egy kilenc négyzetméteres szobában játszod az urbánusba szakadt falusi tirpákjankót, senki nem örül most neked, csak az istenadta nőd! Takarodj a jó anyádba, amíg szépen mondom…

Tamás indul. Locsoló körútjára megy, hiszen Húsvét hétfő van, vagy mi a szösz.

A rúter lassan kiszárad a radiátoron, s mivel az internet is elszállt, bejelentjük. 72 órán belül megcsinálják, mondják, s csodák csodájára még aznap visszajön a jel. Ezzel én megúszom a börtönt, Tamás elkerüli a családon belüli bántalmat. A robogó is egyenes kormánnyal pihen az udvaron, már csak arra vár, hogy be lehessen indítani, mert a teljes szerelésre azért nem volt elég az éjszaka. Az a pár olajfolt, ami kifolyt, semmiség. A parádi gyógyvíz szépen elfogyott, Virág majd úgyis kap újat. A rokonok lassan szedelődzködnek, Apósom boldog, hogy végre ismét útra kelhetnek, így a legjobb, mennek haza a tyúkokhoz, maradjunk kapcsolatban, mondja. Ildivel pakolni kezdünk, mosogatunk egy jót, minden a helyére kerül, aztán leülünk egy-két maradék mákos patkóval, és elszopogatjuk a délelőtti kávénkat. Simogatom a kezét, együtt lustálkodunk a kanapén, beszélgetünk. Leeresztünk kicsit.

Üres a ház. Lizi kutya piheg a pokrócán. Begyújtok a vaskályhába. Kimegyek a teraszra még fáért, szétnézek a napfényes kertben. Az utóbbi időben a rigók és a cinkék újra felfedeztek maguknak minket, itt röpdösnek fel-alá a fenyőfára rakott fészkükhöz, a szemünk előtt csipegetik a kikészített magokat az etetőből, és a kis kukacokat az éledő földből. Tavasz kezdődik, valami feltámadás van mégis. Úgy látszik, egyáltalán nem vagyunk félelmetesek.

2016. március 28.