Fejedelmi többes
– Milyen könnyed vonalakat húz – jegyezte meg a bajszos férfi.
A mester egy pillanatra rátekintett, aztán szerényen elmosolyodott.
– Ez a technika lényege – mormogta az orra alá.
– Azért, gondolom, kell némi erő is hozzá – folytatta a csevegést a másik.
– Kell, az éppen kell – somolygott a köpenybe burkolt, ősz öregúr. Egy pillanatra levette a szemüvegét, és óvatosan, gyöngéd mozdulatokkal megtörölte a lencséket egy szarvasbőrdarabkával.
– Mennyi ideig készül egy portré? – hozakodott elő újabb kérdéssel a másik.
A mester eltűnődött. Nem igazán kedvelte, ha megzavarják alkotás közben. A modell dolga, hogy lehetőleg mozdulatlanra dermedve meredjen a szobasarkába. De most mégis jól esett egy pillanatra kiegyenesítenie görnyedt hátát, és letennie a gombafejű metszőt.
– Beletelik négy hónapba is egy komoly munka elkészítése – felelt.
– És ez most komoly? – hunyorított szemével hamiskásan a modell.
– Én komolyan veszem – vonta meg a vállát az öreg.
– Aztán megfizetik ezért rendesen?
A mester finoman előbbre tolta a homokkal töltött bőrpárnára fektetett vörösréz lemezt, és a ráirányított lámpa fénykörében vizsgálgatta.
– Fizetség? – gondolkodott el kissé. – Nem hiszem, hogy a fizetségnek itt komoly szerepe lenne. Bár, ahogy vesszük – mosolyodott el újra.
– Pedig a fizetség fontos – vetette közbe a bajszos.
A mester homlokán kicsit felszaladtak a ráncok.
– Érdekes, meg mertem volna esküdni, hogy Ön másként vélekedik – nézett a férfira.
– Ó, a dolgok nem ilyen egyszerűek – komolyodott el a modell. – Mert mi a fontosabb? A szabadság, vagy a vagyon? Az ember azt gondolná, hogy a kérdés triviális. A vagyonon szabadságot nyerhet az ember. Talán szabad akaratot. De az is lehetséges, hogy ha az ember lemond a vagyonról, akkor lesz igazán szabad. Hiszen nincs mit féltenie többé, és az lehet, aki akar.
– Értem, hogy mire céloz – felelte a mester. –Vagyonnal vehet az ember magának időt. Hogy olyasmivel foglalkozzon, ami igazán fontos. De ahogy a vagyonnal, úgy az idővel is lehet rosszul és jól is gazdálkodni. Ön talán mind a kettővel jól gazdálkodott.
– Ezt az idő eldönti majd – sóhajtott a bajszos.
– Azt hiszem, már eldöntötte – felelt a mester.
– Akkor hát az idő teljesítményünk egyetlen mércéje? Ha jól használtuk ki, fennmaradunk örökké? Ön a művei által, én, mert megörökít?
– Azért örökítem meg, mert érdemes rá. Önnek lehetősége volt választania vagyon és szabadság között. Mindkettőben volt része, mint ahogy mindkettő hiányában is. Azt hiszem, a lényeg mégis az, hogy mire használta e kettőt.
– A világ összes vagyona sem lehetett volna elég, hogy elhozzam a szabadságot mindenkinek. A magam szabadságát nem tudtam megváltani vagyonnal. A magam szabadsága csak mindenki szabadságával együtt lett volna elérhető. De nem sikerült. Így milyen ítéletet mond rólam az idő?
Az öreg most a kezébe fogott egy kis, három élű kaparókést. A bajszos rezzenéstelenül figyelte a mozdulatait.
– Ez a sáber – emelte a fény felé a kést a mester. – Ezzel simítom el a sorjákat.
– Szép mesterség a magáé – sóhajtotta a bajszos. – Teremtő ereje van. Azt hiszem, az tetszik benne, hogy kézzelfogható a végeredmény. Elkészül a mű, és mikor már egyikőnk sem lesz ebben a szobában, vagy a világon sem, akkor is létezni fog. Megragadott a mindenségből egy darabkát, megalkotott valamit, ami azelőtt nem volt.
– Talán ebben rejlik az én szabadságom – merengett el a mester. – Amit alkotok, abból egyszer talán valakik vagyonra tesznek szert. Így lesz a szabadságból vagyon, s a folyamat megfordul.
A bajszos moccanás nélkül ült a székén.
– De nem is ez a lényeg – dünnyögte az öreg. – Hanem a gondolat. A szabadság gondolatának ereje. Ezt plántálta ön lelkek ezreibe. Amiről annak előtte talán nem is álmodoztak, de ön felnyitotta a szemüket. S most azzal, hogy Önt megörökítem, magát a szabadságot örökítem meg. Nem a vonásai a fontosak, hanem amit közvetítenek. Eképpen gyakorlunk hatást mi ketten. Nem a mi fönnmaradásunk számít, hanem a gondolat, a szabadság gondolata.
– És a gondolat szabadsága.
Az öreg bólintott, és újra a lemez fölé hajolt.
– Hanem meddig terjed a szabadságunk? – kérdezte most a bajszos.
– Kétségei volnának efelől? – meredt rá a mester.
– Én a saját szabadságomat csak mások szabadságával együtt tudtam volna elérni. S hogy elbuktam, velem bukott mindenki. Magammal rántottam bukásommal a reményt. S ez megbocsáthatatlan.
– Nem hiszem, hogy ezen kellene emésztenie magát. A mi munkánk itt véget ért. Az, hogy az én művemmel, s azon keresztül az Ön szellemével mit kezdenek majd, már nem a mi dolgunk.
Az öreg kezébe kapta a szemüvegét, és az orrára illesztette.
– Egy mesterem mondta egykor, hogy mindent lehet, de csak a jót szabad. Én ehhez tartottam magam, s tartom ma is.
– És ki dönti el, hogy mi a jó? Azt is az idő? – kérdezte a bajszos.
Az öreg elgondolkodott, aztán a vésővel egy utolsó, leheletfinom vonást ejtett a rézlapon. Ráfújt, és a fény felé emelte. Hosszan szemlélte, aztán bólintott. A mű elkészült.
– Nem, azt a bensőnk. Az, amikor érezzük, hogy amit tettünk, alkottunk, kerek, egész, befejezett, s a maga tökéletlenségében tökéletes.
Felállt a székről, kihúzta magát, aztán odalépett a szoba sarkába felállított festményhez, egy pillanatra áhítattal megállt előtte, és óvatosan visszaengedte rá a bársonyfüggönyt.
Visszalépett az asztalhoz, és az elkészült rézmetszetet finoman beemelte a többi elem közé. Megigazította a jobb alsó sarokba tervezett, apró feliratot, amin az állt: Vagyóczky K. del. et sc.
Elkészült az ötszáz forintos.