Fater
Írta: Petz György
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 214
Ugyan régi, de minden az, vagy lesz, ha lesz mihez mérhető, és aki mérje.
*#. Fater
Utáltam néhány szót. A muttert, a fatert különösen. Vater. Így végképp.
Apu nekem mindig öreg volt, meg szigorú. A pincébe kellett vele menni, a salétromos,
pókhálósba. Tönk, fejsze, patkányvisítás.
A háborúban ide jöttek. Akkor még nem voltam. Itt még ők sem. Csupán 56-ban, akkor már
velem. Nem emlékszem, csak arra, hogy apu kapdosta a golyókat, amiket lődöztek az emeletre.
Ezt persze úgy mesélte, de ez történelem, amiről már tudom, nem más, mint narratívák.
A padlásra is fölvitt, elmagyarázta a nagy ház bonyolult gerendaszerkezetét. Itt a nagy légtérben
nők teregettek. Mosópadlás.
Apám bizonyára udvarolt - a csámpás lábával és a nagy orrával azt találta mondani (akkor még-
nem-anyámnak), hogy majdnem katolikus papnak ment.
Talán rabbinak, vicceskedett erre apámmal leendő anyám.
Miért? Sík Sándor talán nem jó?
Ennél rosszabbul esett kiváló tőröző majdani anyámnak, hogy pástbíróként folyvást ellene ítélt.
Ha egyetlen férfi lenne és az ő, hát szűzen halna meg - így anyám. Parádriposzt... Ne higgy a
nőknek, öcsém is van.
Nyolc év volt köztük, ami szépséggel szorozva áthidalhatatlan különbség. Pedig anyám mint egy
gyárkémény bagózott önállósága köhögős kezdetétől, úgy tizenhat éves korától. És szeretett
táncolni, de apám jó matekos volt. Fejben sakkozott, versenyzett, tutibiztos tippfüzetei voltak
lottóra-totóra, és azt is tudta, hogy egy tánczeneszám általában három percig húzza.
A balatoni kalandtúrák kerthelyiséges tetthelyén mit volt mit tenni. Kettő perc húsz másodperc -
apám fölkelt, elindult a célszemély irányába. Kettő harminctól negyvenig néhány udvariassági
kör, utalás a minket körülvevő természetes és mesterséges környezet nagyszerűségére, majd
irány a táncparkettet helyettesítő téglázat. Három nulla nulla. Apám legyőzte a táncidőt, mint
asztronauta a gravitációt.
Aztán mégis itt vagyok. A tánc rituális szertartás, a tangóban a nagy belépés fölér egy
nászéjszakával; de nem helyettesíti... Az elhálás a Mátyás pince fölött, meg később egy kölcsön
vaságyon történt.
Itt állok megtört szívvel. Ilyen szülőket választottam. Én teremtem őket az időbe vetve -
visszafelé.
Kit szeretsz jobban? Egy süllyedő hajóról kit mentenél?
Aki majd kiúszik velem, és majd szépen gyászoljuk azt, akit kell. De ez már élettapasztalat.
Faternél könnyen elszakadt a cérna. Röpült utánam uborka, répa, papucs, amit sértett
méltósággal visszavittem, de utolért a seggreverés, a lelkimasszázs nagy dumája. Lehet, tényleg
papnak készült?
Inkább sírtam, hátha elfelejti a frászt, meg hát olyan érzékeny ez a fiú. Marad a szöveg.
Édesapám, a rízskochok és mindenféle (primőr) gyümölcsös édesség országos bajnoka, akinek
boldog kuktája lehettem - cukorbeteg lett.
Így már érthető, hogy olyan hirtelen a plafonon volt mindenért (azért ezt kő reálisan elképzelni
vicces lenne), különben kenyérre lehetett kenni.
Se kenyér, szénhidrátok, mindent ki kéne mérni, porciózni. Apám szerintem büdös volt, bár anyu
szerint vadászkutyának mehettem volna. Acetonos, kellemetlen. Meg nehezen gyógyuló
lábszársebek, furunkulusok. Az ilyeneket nálam paradicsomos dunsztkötéssel gyógyította. Az
SZTK-ban fejezték be rendszerint. Vagdaltak, nyomorgattak, de én már a szagtól is...
Szégyellte. Ekkora fiú s mekkora hiszti!
Lelkesen építették odahaza az orvosi hivatás nimbuszát. A biológia érdekelt. A pincétől se féltem
(kifelé) már. Még gombakísérletet is végeztem odalent némi csiperkével. Aprófát is tudtam vágni,
a zsákot megraktam hasábokkal, elvonszoltam a lift vasajtajáig; de ahogy papír került oda a
zsákok személyfelvonós felvitelének tilalmáról, hátamra ügyeskedtem. A második emeletig
nyögtem, ott már inkább levegőt se vettem, lássák, milyen egy férfi, még ha hajlott hátú is az élet
terhétől.
Apám kopaszodott, két oldalt egyre kevesebb barna, anyám szerint szőke haj zavarta. Bőre a
napot is nehezen viselte, nekem jutott a nyár végi frottírtörölközős hátdörzsölés. Végeztem a
hámlani akaró bőrréteggel. Fájhatott, de megköszönte. Rossz volt a tartása. Nem elég, hogy
cipőit rendszeresen vittem Zsiga bácsihoz sarkalásra, mert félrejárta, még a hátát is nyomorgatni
kellett, hogy kiegyenesedjen.
Te készülsz az orvosira, szokta mondani ilyenkor.
Hát mi leszek én? Ortopéd?!
Kézi, kajak rendben halad. Edzőtábor. Tenyerem kérges, tizennégy éves. Már profi trógeroknak
is segítek, márványlapú szekrényt cipelni a társbérlőéktől. Majd beledöglöm, de mosollyal
próbálkozom közben.
Még apám is meghökken, gratulál. Kezetfogunk, de amúgy, istenesen. Ahogy bírom,
megszorítom sárgás kezét, lássa, kivel van dolga. Ötvenhatban elment a pékségbe dolgozni,
hetvenkilós zsákok, gond meg semmi, nem szellemi munka, csak fizikai, de az régenf volt, most
összeroppantom.
Vártam, mikor hagyja abba. És ez a ványadt öregember, ki tudja honnét és miből, úgy szorított,
hogy majd belepistultam.
Te akarsz orvosira menni, gyakorolj rajtam, mondta.
Előhozta eszközeit, amikből naponta keverte, fecskendezte össze inzulinos keverékét, amit a
felsőcombjába bökött, a far felé.
Kifőzés, fertőtlenítés, ampulla reszelgetése, lepattintása, fecskendőbe szívás, a gumis
üvegcsébe bökés, keverés, felszívás a fecskendőbe. A spriccelésig feltartja, ne legyen benne
levegő.
Ne sajnálj, idecsapsz, és ennyi.
Oldalára csap tenyerével, kezemben a fecskendővel idétlenkedem, szúrok, érzem, ahogy
szövetrétegeken hasít a tű.
Megköszöni. Dicsér. A következő jobb lesz.
*Apám.