Falak
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 282
Falak
Kőbányát és Zuglót az Örs-vezér tér, a hatalmas központi csomópont köti össze. A kerületek határán épült fel a két szomszédvár, a Sugár, és az Árkád, kezet nyújtva egymásnak a forgalmas úttest felett átívelő, kis híddal.
Gyakran jártam erre, kedves színfoltot jelentettek a fiatalok, akik az IKEA előtti gondozott füvön piknikeztek. Naponta belebotlottam a Spar előtt álldogáló sovány, hajléktalanba, aki csüggedten kéregetett, fásult hangján érződött, hogy már feladta.
Állandó figura volt az öregúr, akit reggel tisztán és józanul bocsájtott útjára valahol egy asszony, de estére az alkohol egy rikoltozó, nevetséges figurát csinált belőle. Legjobban egy különös párra emlékszem, akiket máig sem tudtam kiverni a fejemből.
Először véletlenül botlott beléjük, később már kereste őket a tekintetem. Ha nem voltak a villamosmegálló melletti padon, hiányérzetem támadt, hol lehet a nagy, kövér ember, madárcsontú asszonyával?
A páros férfitagja mindig a padon ült, nehéz testével szinte beterítve azt, és figyelte furcsa cikk-cakkban közeledő párját, aki a forró kávét hozta papírpohárban.
Ha hideg volt, egymáshoz dőlve próbáltak melegedni. A férfi ülve aludt, az aprócska asszony fekve is elfért a padon, ha a lábait kicsit felhúzta.
Mintha szimbiózisban éltek volna, a nő kiszolgálta a férfit, bevásárolt, sürgölődött körülötte, intézte mozgást kívánó dolgaikat. A férfi oszlop volt, támasz, aki oltalmazta, akihez mindig visszatérhetett apró-cseprő dolgai után.
Heteken át figyeltem őket, és feltűnt, hogy egyre fesztelenebbül viselkednek, a pad számukra a zsúfolt tér közepén otthonná lényegült. Úgy tűnt falak veszik körül őket, ezek a falak a külső szemlélőnek láthatatlanok, de nekik valóságosak voltak. A külvilágot távol tartották, kettesben voltak, mint egy lakásban, ahonnan néha kinéztek az ablakon, vagy ha a szűkség úgy hozta, az asszony elszaladt a boltba.
A pad egy kis sziget volt, ahol mások számára nem volt kikötő.
Kegyetlenül forró volt a nyár. A nő arca feketére égett, a férfié égő vörösre. Egyik nap az asszony megszabadította párja oszloplábait a cipőktől. A dagadt, cipónyi lábak ott levegőztek a téren közszemlére téve. Az idősebbek elkapták a tekintetüket, a fiatalok összevihogtak, de a lábak gazdájának arcán elégedettség, merem állítani időtlen nyugalom, boldogság tükröződött, mint az óriás Buddhákén.
Megfordult a fejemben, hogy szólni kéne valakinek, de aggódtam, hogy akkor elválasztják őket. Állandó félelem volt bennem, hogy mit látok, ha legközelebb arra megyek? Vegyes érzéseim voltak, zavaró idegenkedés, hogy egy köztéren ilyen látvánnyal kell szembesülnöm, lelkifurdalás, mert nem próbálok segíteni, reménykedés, hogy majd észreveszi valaki, aki tenni is tud értük.
Ha arra jártam, inkább másfelé néztem, de a tér, amit pillantásom befogott nem könyörült, ott kapaszkodtak makacsul a kép peremén.
Szabadságom utolsó napján a strandról jöttem haza, kissé bódultan a napozástól, víztől. Megfeledkeztem róluk, és akkor kapott telibe a látvány. A férfi derékig meztelenül ült a még mindig tűző napon. Nyitott szájából, piros kiütésektől virító mellkasára, hasára csurrant időként a nyála. Az asszony türelmesen, és gyengéden törülgette.
Hazamenekültem abban a biztos tudatban, hogy ezt a két embert valóban falak veszik körül, már nem érzékelik a padon túli világot.
És mi többiek, mi is húzunk falakat magunk köré, hogy ne lássuk őket.
Egyik hétköznap az újságostól siettem a metró felé, mikor furcsa, rekedt, vijjogó hang hasított a dobhártyámba. Hátranéztem, és megláttam a törékeny, fekete asszonyt, aki mint egy párját kereső vadmadár keringett a téren.
Sovány volt, olyan könnyűnek tűnt, mint akit hamarosan elfúj az őszi szél.