Ezeregy szó a nőkről

Írta: Czirok Ferenc


Közzétéve 8 hónapja

Megtekintések száma: 154



EZEREGY SZÓ A NŐKRŐL
 
A szeretet nem erkölcsi erény és nem vallásos érték és nem érzelem, hanem a létrontás erőinél magasabb erő (erőtlenség), amely nem a lét alapállását igazítja helyre, hanem a létezés végleges alapját teremti meg. (Hamvas Béla)
 
 A másik nem mindig izgatta képzeletemet, de sokáig csak az igenjére vágytam annak a másiknak. Lelkem és testem jobbik fele, gondoltam elsőre. Hiszen együtt és VELE vagyok egész, ha végre megtalálom a kiegészítőmet! A kiegészülés vágya, hogy „egész” legyek végre – főleg ifjúságom mohó idejében – a külsőségek hatására lépett fel bennem. Először a szem, gondoltam, színe nem számít, de a tekintet ereje már igen. A nem kitépett szemöldök szintén sokat mesél, persze, ha „kigyomlálták” az is. Aztán a száj, az ajkak harmóniája, amelyre figyelek – talán a „legmultifunkcionálisabb” szervünk –, a vágyakat ébresztő, fantáziámat megindító rezdülése, mosolyra húzódása, harsány nevetése, sírásra görbülése. Ó, és persze a haj, ami a formás arc, figyelmes tekintetet, érzékeny száj keretét adja. A hosszú haj angyal szárnyként repdes felém, álmokat idéz. A homlokba hulló tincs elsimítása az érintés lehetősége. A rövid frizura határozott külsőt ad tulajdonosának. A hajzat színe csak másodlagos, akár a bőré. Ezek után következzen a testi vágyakat ébresztő testrészek helyzetbe hozó játéka. A mellek rezdülése, feszülése alkalom, érintése az érzéki világ kezdete, a derék íve már gótikus építkezés, csípő ringása gyötrelem, fenék feszülése döntéshelyzet. Már hallom, ahogy – Robert Merle után szabadon – lefallokratáznak egyesek, de vigyázat, várjuk ki a végét! Amire boldogult ifjúkoromban még felfigyeltem – ma már érteni vélem/,/ miért – a lány, a hölgy vagy asszony járásának misztikája, mert az van neki. Ahogyan a földön jár a Drága! Lágyan ringva, esetleg óvatosan lépegetve, vagy határozott járásával is irányt mutatva. Mindegyik más, és máig élvezem sokféleségét!
 Többet talán nem is kéne mondani, „most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni” stb. De a helyzet bonyolultabb ennél. A testi vágyakat ébresztő külsőségek fontosak és részei annak a furcsa nehezen meghatározható valaminek a felidézéséhez, amit szerelemnek hívunk. Szeretni valakit, aki nincs velünk és ezért nagyon hiányzik, az már-már betegség. Ez a „kór” fáj, éget. Hiába vannak technikai eszközök: levél, telefon, skype. Egyszerű és nagyszerű gyógyszere a viszontlátás. Az együttlét viharos ereje: a bőr érintése, forrósága az egymásra talált testek lelkesült csodája.  A szeretett személy hiánya nem mindig orvosolható, a halál befejez valamit, ami akkor, tovább nem folytatható. Vannak azonban végzetes nagy szerel/e/mek, amelyek, akár létsorsokon át találkozhatnak fájdalmat és gyönyört okozva egymásnak újra és újra…
 Szeretni! Mert végre rátaláltam, hisszük teljes szívből, a legszebb öröm. Puhán oldódni a másikban, egyetértve odaadni, elfogadni, hinni és büszkének lenni. A végtelenség képzetével játszani. A „soha el nem múlik” kábítószerével álltatni mindhalálig érzékeny lelkünket. Egy pillantásába belezuhanni, az ölelés örömébe feszülni. Az egymáshoz illő lelkek találkozásának testi kifejeződése.
 Az együtt élés útján majd lassan „megszeretitek egymást” megoldása – Krúdy Álmoskönyvének stílusában – „jegyez” hosszú kínhalált. Bújtatott keservek, rejtett, sötét szenvedélyek ébrednek szívünkben.
 Földanya, anyaföld. Anyák és anyátlanok. Anyafüggők és anyagyilkosok. Vajákos asszony, csókos asszony, asszony csók, asszony lesz a lányból… Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség! Nőgyűlölők és nőfalók, tudósnők és butalibák. A női szeszély nem a szeszélyes nő érzése, hanem egy finom sütemény, akár, mint a borzas Kata, hogy ne édességről szóljon, minden legyen hát boszorkány pogácsa is a batyuban, miként azt Jókai nevezte. Az ízlelés öröme. Az asszony. A nőimitátor nem nő. A Nő, nem a nőtanács és nem az emancipáció harcosa – ezt csupán megpróbáljuk egymásba belebeszélni. A Nő, az a felünk, amelyik hiányzik ahhoz, hogy valóban Egésszé válhassunk. Miképpen mi nekik. A többi csak kábító szó! Összeugratás.
 Az egésszé válás ősi vágya az androgünoszig a teremtő által teremtettig megy vissza. (Androgünosz görög szó, annyit jelent, mint hímnőlény. Hamvas Béla) Ott van a leküzdhetetlen vágy gyökere, amiért a „másik felünket” keressük. Eggyé akarunk lenni. Újra az Isten kertjében egy fa alatt heverészni és vígan fütyörészni a bársony kék ég alatt. Hamvas írja Scientia Sacra c. művében: Az androgünoszról minden hagyomány tud. A Tóra szerint az Úr az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette férfinak és nőnek. Isten tehát hímnőlény, és az első ember is az volt.
 A részletek fontosak. A béke egy mosoly mögött, mozdulatnyi ölelés. A léleküdülése az a biztonságérzet, amely segít átmenteni szerelmünket a túlpartra. Bőröd simasága és borzongása egy simogatásnyi időben. Ez alapmérték: egy simogatásnyi idő. Mértékegysége az örökkévalóság! Nem több és nem kevesebb. A megnyugvás szertartása, az összeillés érzése. Az őrjöngő testiségen innen, a rátaláláson túl, az álmokkal bőven fűszerezett valóság lélektől vezérelt testszagú királyságában. Szerelmünk léte a végtelenül keringő bolygóterekben is vágyat éget bennem, és társul a szerelem galaxishoz. Már nincsen nő vagy asszony, csak szívembe rejtett szeretet a testen túli mindenségben, az újra találkozás örök vágyában.
 Az emléked. Ahogy ott álltál és vártál, mélyvörös nadrágkosztümödben a presszóvá változott valamikori kávéház sarkán, a városban, melynek minden kövéhez ezer emlék köt. De nekem csak te voltál. Az arcod mosolygását körülívelő rövid, barna hajad és szürkéskék szemed fénylő ragyogása. Léted finomsága, ahogy voltál, mert eljöttél. Alig egy órája beszéltük meg, mert bejöttél a műhelybe valami miatt. Minden egyszerűen történt. Három évig osztálytársak voltunk, váltott műszakban dolgoztunk és most egyszerre elkezdtél hiányozni. Elmúlt a nyár és jól benne jártunk az őszben. Halottak napja volt, esteledett már, de nem volt hideg. A város lámpái égtek és az utcákon, tereken sokan jártak akkor este: koszorúkat, csokrokat vivő emberek igyekeztek a temetőbe. A levegőben krizantém illata lengett, mint valami különös fogadáson, ahol az emlékeinkkel fogunk találkozni. Kértelek gyere velem, ha nem zavar, hiszen senkitek sincs a belvárosi temetőben. A virágillatba lassan belevegyült az égő gyertyák, mécsesek szaga; a temető előtt a sarkon sültgesztenyét árultak fejkendős asszonyok.  Bementünk a lobogó fényektől sárgálló, vöröslő rendezett sírok közé és megfogtad hirtelen a kezem, mert a tömeg elsodorta volna mellőlem. Dédszüleim sírjánál már együtt gyújtottuk a gyertyákat. A magamban elmormolt gyors ima után, amit megvártál csendes tisztelettel, szinte egyszerre néztünk a szomszéd sírra, ahol egy rózsabokor virágzott teljes erővel. Sötétvörösek voltak akár a vér, vagy a ruhád és az illatuk szinte bódítón áradt felénk. A legszebbet megfogtam, feléd hajlítottam, és fejed a vállamra hajtottad. Egy pillanatra eggyé váltunk - a rózsa, te és én. Az illatban, csendben, gyertyák lobogó fényében, csak álltunk a libbenő időben. Együtt, egymásnak.