Ez van
Írta: Vándor Tamás
Közzétéve 5 hónapja
Megtekintések száma: 122
Ez van
Oleg közelebb emelte szeméhez a telefonját, hogy lássa a töltöttségi szintet. Szerette volna befejezni a sakkjátszmát, mielőtt még lemerül a készüléke, mert úgy érezte, nyerésre áll. Az arcára vetődő kékes fényre néhány rovar jelent meg az éjszakában, és kíváncsian repkedték körül a harmincas évei végén járó férfit.
A sakk szabályaira és néhány fortélyra még az apja tanította meg őt tizenkét éves korában. Nem sok emléket őrzött a papáról, csupán egy szállóigéje ugrott be neki folyton: „ez van, ezt kell szeretni”, hajtogatta, amikor valami nehézségbe ütközött. Ezzel próbálta a családját nyugtatni akkor is, amikor Csernobilba vezényelték a szarkofág építéséhez, és tíz évvel később, amikor kiderült, hogy pajzsmirigy daganata nem gyógyítható.
Kamasz korában Oleg ezt opportunista hozzáállásnak tartotta, de ahogy öregedett, be kellett, hogy lássa, mégis csak jobb egy ilyen mondattal átvészelni a krízishelyzeteket, mint feleslegesen idegeskedni a megmásíthatatlanon.
Ő sem tudott mit tenni, amikor megkapta a behívóparancsát. Talán még időben elmenekülhetett volna az országból, ahogy azt több kijevi kollégája meg is tette. De akkor ki védi meg a hazát, ha mindenki lelép? – vágott vissza nekik, és olyankor valóságos hősnek érezte magát.
Éppen a befejező lépéskombináción töprengett, amikor egy csattanás és egy dobhártyarepesztő süvítés hangja rántotta vissza a valóságba. Pillanatok alatt rádöbbent, hogy egy lövedék kapott gellert azon a betontuskón, aminek támaszkodva várta, hogy megérkezzen a váltás.
Még délelőtt helyezték ki őt egy szántóföldeket átszelő öntözőcsatorna mellé azzal a paranccsal, hogyha megérkezik a tankoszlop, egyszerre csak egy járművet engedjen áthaladni a rozoga rönkhídon. Tetszett neki a feladat, mert tudta, hogy a helyszín távol esik a frontvonaltól, és unalom ellen nála lesz a sakkjáték applikációja. A "menetoszlop" mindössze három harckocsiból állt, azok is félórás szünetekkel követték egymást, és lehet már vagy hét órája annak, hogy az utolsó is eltűnt a láthatáron.
Hasra vágta magát a földön, és azzal a mozdulattal együtt kikapcsolta a mobilját. Próbálta felidézni, milyen irányból érkezett a lövés, de annyira el volt merülve a játékban, hogy erre esélye sem volt. A fátyolfelhők mögé bújt hold sápadt fényénél semmit nem látott. Elhatározta, hogy fedezéket keres a csatorna nem túl mély árkában. Ahogy megmozdult, egy újabb lövés dörejét hallotta, és egy másodpercen belül tompa fájdalmat érzett deréktájon. Eltaláltak – gondolta –, és a halálfélelem keserű ízét érezte a szájában. Összeszedte minden erejét, és egy ugrással a híd szélén termett, majd levetette magát a másfél méter mély árokba. Érezte, ahogy a hideg sár az arcába csap, víz alig csordogált a csatorna aljában. Az oldalán viszont nem fájt a lövedék becsapódásának helye, amit a sokknak tudott be. Emlékezett valamelyik filmből, hogy ilyenkor felszökik az ember adrenalinszintje. Bal kezéről lehúzta a kesztyűt, és ujjaival kutatta a golyó nyomát, miközben arra gondolt, hogy az orvlövész nyilván éjjellátó távcsővel vette célba. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, amikor mellényén kitapintotta a lyukat. A gyilkos ólomdarab fennakadt az egyik tölténytárban.
A következő pillanatok ijesztő csendben teltek. Oleg moccanni sem mert, pedig a csatorna poshadt bűze elviselhetetlenül facsarta az orrát. Könyöke alól egy lomha béka vánszorgott ki, és eltűnt az aljnövényzetben. Ez van, ezt kell szeretni – vigasztalta magát, miközben Lengyelországban élő családjára gondolt. Vajon használna-e, ha ő, mint megrögzött ateista, Istenhez fohászkodna, hogy legalább még egyszer az életben láthassa a kislányát, vagy legalább felhívhassa a feleségét.
Motorzúgás hangja hasította ketté az éjszakát. Hallotta, hogy a jármű egyre közeledik. Idejönnek és kivégeznek – rémült meg Oleg. Elhatározta, hogy nem adja olcsón az életét, és kibiztosította gépfegyverét. Megpróbált bekúszni a híd alá, de egy nádtorzsa felhasította a csuklóját. Ekkor megint lövés dörrent, majd azt követte egy rövid sorozat, és újra csend. Bénító, halálos csend. Oleg a nyaki ütőerén érezte szíve minden dobbanását. Egy jelzőrakéta halk süvítése fúródott a levegőbe, majd pirosba borult az égbolt. A katona egy pillanatra kidugta a fejét az árokból, és egy terepjárót pillantott meg úgy ötszáz méterre tőle, a szántóföld közepén. Nem látott rajta felségjelzést, ráadásul az orosz hadsereg is használ ugyanilyen UAZ-okat, mint az ő alakulatuk. Heves fegyverropogás kezdődött, de az nyilvánvalóvá vált, hogy nem ő a célpont. Eszébe ötlött, hogy most elfuthatna, de hová? A legközelebbi facsoport is több mint egy kilométerre helyezkedett el tőle, és a göröngyös földeken átvágva ez percekig is eltartana. Eredeti tervénél maradt, hogy a híd alatt rejtőzik el, tehát tovább kúszott, nem törődve az egyre sűrűsödő nádas borotvaéles leveleivel. Semmit nem látott, csak a kezével tapogatta ki, hogy már gerendák húzódnak a feje fölött, amikor a lövések zaja elcsitult, majd az autó megindult felé. Megállt a híd előtt, és keresőfényszórójával a környéket pásztázta. A lámpa fénye átvilágított a roppant farudak közötti résen, és Oleg jól látta, ahogy a sofőr kiszáll, és szépen, lassan elindul a hídon. Éppen fölötte állt meg, szinte látni vélte az orosz csizmájának a talpát. A riadt férfi maga elé emelte fegyverét, és a csövét felfelé tartva ráfogta a másik alakra. Mutatóujját az elsütőbillentyűre helyezte, és már majdnem lőtt, amikor egy ismerős hang harsant fel.
– Oleg, itt vagy? – érdeklődött a másik férfi magyar akcentussal. – Előjöhetsz, kiiktattam a szemétládát.
Oláh Feri volt, a szakaszparancsnoka.