Ez nem napsütés
Írta: Borsányi Nóra
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 289
Ez nem napsütés
Két kézzel ráncigálja fel a galambszaros lépcsőn a megrakott bőröndöt. Mindkét válláról dagadó reklámszatyrokban papucsok és ruhák. Tizenöt fok van. Rajta télibakát, kötött sapka és kesztyű. Feje egészen vörös a sok erőlködéstől, liheg.Nyelvét kinyújtva liheg, fut a vágányokhoz, megemelt állal nézi az induló vonatokat jelző táblát, ahogy a vastag sapka a szemébe lóg. A Székesfehérvárra induló vonat mellett állok, friss műkörmeimet figyelem, hogyan csillog az apró kis kövekben a márciusi nap. Hirtelen kellemetlen szájszagot érzek, meleg leheletet. Felnézek. Ő áll előttem. Félrecsúszott sapkája összeszöszölte izzadt homlokát. Fogai egymásra nőttek, sárga lepedék fedi mindegyiket. Izzadtságszagot áraszt. Leszórja a lába mellé a csomagokat és hangosan, fújtatva kérdezi, hogy ugye ez a vonat megy Fehérvárra. Bólintok. Őszinte mosoly terül el pattanásos, kerek arcán. Nem kérdezek semmit, mégis elkezdi mondani, hogy a fiáért megy Székesfehérvárra a bölcsődébe, mert rosszul lett már harmadjára az elmúlt egy hétben. Már tegnap óta úton van, mert a szlovák határnál lakik. Végigmérem. Nem lehet több 25-nél. Még nálam is alacsonyabb, combjai összeérnek a vékony anyagú festett farmernadrágban. A reklámszatyrokban csupa gyerekholmi. Pelenka, cumisüveg, plüsstigris, bébiétel. Még mindig mosolyog. Kérdezi, hogy én hova tartok. Baracskára, mondom. Ott lakik az anyám, válaszolja erre. Újból bólintok, megcsap a hideg szél.
Tikkel. Meg-megrázza a vállát, szemével gyorsan pislog, aztán szemöldökét húzogatja. Fel akarok végre szállni a szerelvényre, megnyomom az ajtónyitót.
Hova szeretnél ülni, kérdezi. Nem válaszolok, csak megindulok egy üres kétszemélyes ülés felé. Hallom, ahogy csahol utánam, a földre dobált csomagjait lábbal rugdossa a vonat padlóján. A helyeknél mindent feltesz az ülések feletti vasrácsra, sapkáját még jobban a szemébe húzza, kabátjának szőrmekapucniját a nyakába vonja és nekidől a forró fűtőtestnek. Szétterpesztett lábakkal ül a keskeny ülésen. Szörnyen gyerekes. Zavar, hogy büdös, ki tudja, mióta nem fürdött. Szemem sarkából a közeli üres helyeket fürkészem, azon gondolkozom, milyen indokkal ülhetnék át a két sorral előrébb ülő, májkrémet eszegető, nyugdíjas néni mellé. Még sincs szívem otthagyni.
Szörnyen meleg van, mondja negyedórával később. A vonat még mindig nem indult el. Késik. Húsz perc múlva Baracskán kellene lennem. Ideges leszek, ekkor érzem csak, hogy mennyire meleg is van a kocsiban. „Előveszem a diákigazolványt, tőlem mindig elkérik ezek a szemét ellenőrök.” – mondja és megtörli izzadt homlokát. Furcsállom, hogy a kalauzt ellenőrnek hívja. Kiteszi a plasztikkártyát a ragacsos asztalkára. A képe előnytelen, a fekete fehér fotón a pattanásai még nagyobbnak tűnnek, mintha kelések lennének az arcán. Leolvasom a nevét, Viola. Illik hozzá. Rákeresek Facebookon. Egyből meglátom a születési dátumát. Ránézek az igazolványra is, biztosan jól látom-e. Valóban. Tizenkilenc éves. A Facebook-oldalán a legtöbb képén alacsonyderekú nadrágban pózol a tükör előtt. Rövid pólót visel idézetekkel. Hasa kilóg a ruhák alól. Fenekét fogja és csücsörít. A gyereke egyik képen sincs rajta. Néhol egy-egy, talán barátnőjével látni és további idézeteket, mint: „Ez az ember mától a sírba forog.” Felette pedig egy kép Violáról, ahogy egy patak feletti kishíd korlátjába kapaszkodik, seszínű haját fújja a szél, szemével kancsalul a távolba bámul. A következő képen mosolyog, felette: „Minek ide idézet, ha odabasz a kinézet.” Aztán egy újabb sírós fotó a következő mondattal: „Ahol nincs te, ott nincs én se.” Ránézek. Idétlenül mosolyog. Visszanézek a képekre, ahonnan ugyanaz a ferde mosoly néz vissza rám. Majd érzem, hogy lassan elindul a vonat. A fűtőtest már ontja magából a meleget. Lassan elalszom.
Pár perc múlva a kalauz kelt fel. Hölgyem, a jegyét legyen szíves. Violától is elkéri, a kalauznőre is kancsal tekintetével bámul. A nő komor ábrázattal próbálja hosszas percekig leolvasni a lány telefonjáról a jegy vonalkódját. Ez érvénytelen, hölgyem. Viola összerezzen, hirtelen elsötétedik az arca, sárga fogait elrejti kirepedezett ajkai mögé. „Az nem lehet, hiszen reggel vettem.” A sapka újra a szemébe csúszik, diákigazolványát kezébe veszi, úgy szorítja, hogy egészen belemar a tenyerébe. „Igen, azt látom, de ez a jegy egy másik vonatra szól. Ez a szerelvény Székesfehérvárra megy. A maga jegye Prágába szól.” Látszik rajta, hogy elgondolkozik. Hirtelen elsírja magát, hangosan hüppög, öklével erősen dörzsöli vöröslő szemeit. „Akkor most mit csináljak”, és közben engem néz. A kalauz ridegen válaszol. „A következő megállónál, Gárdonyban szálljon le, onnan tovább tud utazni Prágába egy későbbi járattal.” A kalauz továbbmegy.
Kétségbeesetten néz rám. Percekig azt hajtogatja, hogy ő Székesfehérvárra akar menni, dögöljön meg ez a hülye kurva, biztosan csak hazudik. Különben is, ez az egész gyerek csak egy teher neki. Egy teljes napja úton van már, elege van, hogy mindent neki kell intéznie egyedül. Az anyjának van igaza, megmondta az, hogy hülye, ha fiatalon teherbe esik és ő már csak tudja, hiszen tizennégy volt, amikor megszülte őt.
A következő megálló már Gárdony. A kalauz a hozzánk legközelebb eső ajtónál áll, szeme sarkából Violát figyeli, hogy biztosan le fog-e szállni. A lány meggyötört arccal áll előttem, kezében a csomagokkal. Várja, hogy megálljon a vonat. „Prága hol van”, kérdezi bizonytalanul. „Székesfehérvár után kicsivel. Busszal se perc alatt át lehet érni, csak figyeld a menetrendet.” Újból mosolyogva tekint rám szemébe csúszott sapkája alól. A vonat lefékez, az ajtók kicsapódnak, Viola aprókat lépve leszáll a gyomos peronra. Utána akarok kiáltani, hogy Prága nem ebben az irányban van, hanem nyugatra. Egy másik országban. Aztán már késő. Elmosódik a táj, messziről látom amorf alakját eltűnni a kopár fák szelében. Remélem, eljut Prágába, hiszen még csak tizenkilenc.