Évinger Benke Etelka - Vízköpők
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 502
Évinger Benke Etelka: Vízköpők
Hát már örökké kísérteni fog a hagymaszag? A belváros szívében, a József-nádor téren állok, és az ismerős hagymaszag kizökkent szándékomból, hogy megostorozzam a sarki Kehrer-bérház árkádokkal bővített, árnyékba borult oldalát, ami poros, dohos szobáival évekig kísértett. Ehelyett felfedezem az utálatos szag forrását, a kis vegyesboltot, amit a delelő napfényben tolakodóan sziporkázó túloldalon nyitottak meg. Éppen a bejárat mellett.
Talán a nyári forróságban beütő kábító illatok miatt, vagy mert idefelé eltelhettem a köztéri vízköpők, démonfejek és bachánsok látványával, megállok a bérház kapuja előtt. Nem várt felüdülést nyújtanak a lovak, sertések, kakasok, bárányok két emelet magasban díszelgő domborművei. Vagy mindent megszépít az idő vagy a felújítási mozgalom elérte a malacok füle közét is.
Megvonom a vállamat, aztán belépek a porcelánbolt és a vegyesbolt közötti bejáraton. Követnek a pokoli hagymával kapcsolatos emlékeim is.
Ez a hagymafélék külön fajtája volt, ami feltehetően kizárólag a harmadik emelet, harmadik lakásában tenyészett, a rendelkezésre álló különösen ritka életfeltételeknek köszönhetően. Akármennyi került belőle szemétbe, mindig visszatért, pont ugyanúgy és pont ugyanoda. Földöntúli szaggal, az ominózus kínai, műanyag, kanál formájú kanáltartóra. Erről időközben lekoptak a piros virágok, és a fején barna fodrozódás jelezte, hogy a tárgy nem képes egyszerű rendeltetését meghaladni. Ellenben tökéletes pokolihagyma-tárolónak bizonyult.
Felmegyek a harmadik emeletre. Meleg van, de nincs hagymaszag. Ahogy közeledem, meghallom a kis társaságokra jellemző zajokat: idétlen beszéd, felhördülés, kis vihogás, gyerekzsivaj, a kínos családi beszélgetések mentőöve. Lenyomom a kilincset, kiömlik a púderes kölni illata.
– Elnézést, hölgyike, esetleg eltévesztette a számot?
Megszorítom a takarítószerekkel teli vödör fülét, és minden hölgyikének nevezett nő büszkeségével vágok vissza az utamat álló pikírt, barna zakós öregnek.
– Talán nem nézi ki belőlem, hogy tudok számolni? Jöttem kitakarítani.
– Azzal? – tolakszik be mellé egy vénlány.
Dühítenek, szinte felöklelem őket, ahogy belépek a lakásba.
– Nem mondta a Gizike, hogy már volt itt? – csodálkozik rá egy másik idős hölgy.
Nem mondott a Gizike semmit… Gyorsan elintézett mindent. Még a bútorokat is letakarta. Megvonom a vállamat és határozottan elfoglalom a fürdőszobát.
Én mondom, soha ne haljon meg az ember. Drága, magányos és sötét dolog. Ráadásul a szomszédok kéretlen tort ülnek az ember életének egykori helyszínén, és összetörik az egyetlen elől hagyott törékeny tárgyát a szebb napokat látott fürdőjében. Igen, az egyetlen balatonos hűtőmágnest, ami már több mint húsz éve ott lógott az egyik kevésbé görbe fűtéscsövön. Pontosabban azon a néhány lemállott fém és festékpikkelyen, amivel együtt elpusztíthatatlannak tűnő konstrukciót alkottak. Most belesöpröm a kopott cementlapokon heverő darabkákat a lapátba. Utoljára két éve jártam itt. Két éve. Felhorkantok.
Továbbmegyek a konyhába. Mélyet szippantok a steril, citromos illatból. Kintről kipufogógáz vegyül bele. Nincs hagymaszag. Akkor nincs hagyma sem.
A bizonyosság kedvéért kinyitom a hűtőt. Egyetlen mutáns, pokoli hagyma sem maradt! Becsukom, ekkor kiszúrok egy foltot a hűtő oldalán. Na, mi az, Gőzeke! Győzelemittasan elmarom a mosogató szélén heverő szivacsot, aztán vadul dörzsölni kezdem a foltot. De a folt levakarhatatlan. Mérgemben eldobom a szivacsot, ami éppen a hűtő mögé esik be. Arra a kevéske helyre, ami pont arra elég, hogy be tudjon oda esni. Oldalról benyúlok a szekrény és a hűtő közé, de persze csak továbblököm az ujjammal.
– Drágám, esetleg segíthetünk? Sára vagyok, a szomszédból – állapodik meg nem sokkal mögöttem, és még valaki felzárkózik mellé.
– Én meg Emőke.
– Mégis minek segítenének, hogy beálljon a derekuk? Aztán meg hívhatom a mentőket… – morgom az orrom alatt.
Felegyenesedek, de nem fordulok meg. Mélyet sóhajtok. Kihúzom az üres hűtőt.
– Látják? Könnyű.
Meglátom a szivacsot és mellette egy zsírfoltos papírfecnit. Felveszem, kihajtogatom.
– Meleg van, lehet, rosszul leszek – magyarázom, mert tudom, árgus szemekkel vizslatnak, én
meg reszketni kezdek.
– Kérsz egy limonádét, kincsem? Gyere. Friss. Ne dolgozz ma már. A Gizike egyébként is megcsinált mindent – avat be a részletekbe Emőke.
A Gizike! Persze. Azért sem fordulok hátra. Most elolvasom az iskolás betűkkel írt szöveget.
Tegyél ki hagymát a stelázsira a Verusnak, mert gyakran beteg, és a hagyma megköti a levegő méreganyagait.
Ég az arcom, bizonyára kimelegedtem a folt súrolásában. A nyavalyás foltéban, ami pont úgy nézett ki, mint bármiféle tisztességes folt, amit csak úgy természetéből adódóan le is lehet szedni.
Megkerülöm Sárát meg Emőkét, leülök az ablakhoz, ami a felújított térre néz. A szomszédasszonyok követnek. Egy kezet érzek a vállamon, lent tart a súlya. Minden bizonnyal azért, mert elteltem a vízköpők, démonfejek és bachánsok látványával, már felfelé is nehezen vonszoltam magam. Most talán elmozdulni sem tudnék. Ha éppenséggel akarnék. De nem akarok, innen még nem láttam a teret. A szép, felújított, ragyogó teret, a Kehrer-bérház alatt.
Csak nézem. A beáramló langyos kipufogógáz és a citrom illatkereszteződésében. Árnyékban.
– Alzheimeres volt, kincsem. Két éve – közli ellágyulva Sára.
Eszembe jut az utolsó telefonbeszélgetésünk. Megrázkódik a testem, és elnyílik a szám:
– Azt mondta, hogy elfelejtette… Én meg azt hittem, hogy…
– Verus, tedd azt le, és igyál egy kis limonádét! – nyugtat Emőke.
– …Hogy csak nem akarta megadni a széfkódját…
Emőke kiszabadítja merev kezemből a papírt, el is viszi, majd Sára egy hideg pohár köré hajtogatja az ujjaimat, de csak Emőkét figyelem. Egy átlátszó dobozba teszi anyám gyöngybetűit. Szeretném elvinni azt a dobozt. Meg akarom nézni jobban, de a konyha másik sarkában van, és ismeretlen gyerekek jönnek, elfutnak mellettem, papírrepülőznek, hangoskodnak, és az egyikük azt kiabálja, hogy Gergő.
De még koncentrálok a térre. Odalent éger-, hárs-, tölgycsemeték, gondozott, dús gyep és tömött sövény. A régi nagy fákat kivágták.
Kihűlt a kezem. Belekortyolok a limonádéba. Citromillat van. Nem hagyma.
– Gizike miatt ne aggódj, jönni fog a gyerekekért, akkor beszélünk vele. Katika egész évre kifizette, de Gizike megértő lesz.
Ránézek Sárára. Róla eszembe jut, hogy ma már nincsenek démonfejek. Pedig minden bizonnyal a démonfejek okozták anyám sanyarú sorsát. Egyszerűen nem lehetett más oka. Azokat a ronda alakokat a körúton mind a lakók védelmére vagy szerencséjére állíttatták, a harmadikon - mit a harmadikon, a Kehrer-bérház egyetlen emeletén sem! - pedig nem voltak sem vízköpők, sem démonfejek, sem bachánsok.