Esszé Spiró György esszékötete kapcsán
Írta: Haász Irén
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 157
Esszé Spiró György esszékötete kapcsán
A legérdekesebb dolgok egyike az ember viselkedése.
A minket mozgató törvények homályosak, meghatározottan is változóak, és az életösztön simán felülírja őket, bármely eddigi korban. Hiszen a törvényeket, az erkölcsi normákat is emberek határozták meg, akik hibáznak és tévednek, mi sem egyszerűbb hát annál, hogy egybemossuk a jót a rosszal, és mentegetőzésképpen másokra mutogassunk. Az íróember szintén nem mindig képes elviselni saját etikai követelményeit. Engedményeket tesz szereplőinél, el akarja hitetni, hogy vannak csodák, igazságok és féligazságok sokszor akkor is, ha nincsenek, mert élni akar, lehetőleg tiszta lelkiismerettel.
A szöveg egyes részeit, egyes szereplők véleményét ne tévesszük hát össze az író etikájával, mondandójával. Az olvasó hajlamos erre, még akkor is, ha a szereplő olyan módon ábrázolt, hogy biztosan nem lehet az író maga. Két ellentétes álláspont összecsapásakor csak az egyik lehet az íróé, s hogy melyik, azt ne sokszor elhamarkodott véleményünk alapján, hanem az írás más jellemzőinek figyelembe vételével döntsük el.
Többek közt ilyen tanulságok körvonalazódnak bennem Spiró György esszékötetét olvasgatva. Remek, töprengésre csábító olvasmány.
„ Az írónak ott a helye, ahol az élet valóban megtörténik, s minden mellékes témát kerülni kell. Mellékes a kenyérharc, a szerelem és a halál kivételével szinte minden.” – mondja Spiró György, a hetvenedik évét megünneplő kötetben.
Azt hiszem, ebben téved. Bármi témája lehet egy irodalmárnak, nem csak nagy, emberformáló élmények, tragédiák, hanem pici, halk hangulatok is, amivel nem váltjuk meg a világot, de kicsit, kis időre szebbé tesszük. A líra legszebb, legfontosabb eszköze a hangulatok kifejezése.
S még azt is mondja: „Aki a témát és a formát megtalálja, az vátesszé válik még akkor is, ha erre egyébként semmi hajlandóságot nem érez.”
Ilyen vátesznek mondja nagy szeretettel és elismeréssel a közelmúltban elhunyt Juhász Ferencet is.
Róla szólva odavág egy kicsit a posztmodernnek: „ …ha a kétségbeesés állapota, az élet törvényei szerint, nem is tartható fenn huzamosan, még kevésbé tartós az az eltökélten laza, privatizáló, posztmodern komolytalanság, amely az utóbbi évtizedekben a magyar lírát és prózát ellepte, s amely, noha kezdetben, valamikor a hetvenes években voltak is művészi és társadalmi hozadékai, mára szinte az egész magyar irodalmat súlytalanná és érdektelenné tette, az egyre fogyó befogadókat pedig lenevelte arról, hogy az irodalomban megrendülést keressenek.”
Ó, milyen igaz…
És mekkora merészség ezt ma így, kerek-perec kimondani, pedig nincs egyedül ezzel a véleménnyel, felismerik már mások is. Pete László Miklós Szerelem és líra c. értekezésében például jó ideje vádolja ezzel a posztmodern irányzatot és képviselőit, kivesézve és körüljárva minden irányból.
És ezzel sem tudnék vitatkozni, bár nyilvánvalóan sokan megtennék:
„A szocializmus és a kapitalizmus között, ezt ma már a vak is láthatja, az olyan fejletlen országokban, mint amilyenek a kelet-európai, afrikai, közel-keleti, dél-amerikai és ázsiai államok, az a különbség, hogy a kapitalizmus még nagyobb korrupciós veszteséggel, még rosszabb hatásfokkal műveli ugyanazt, és a társadalom szellemi, lelki és erkölcsi épülését még kevésbé képes biztosítani.”
Amivel viszont senki sem fog vitatkozni, bízvást mondhatom, az a következő megállapítása:
„Az elmúlt néhány ezer évnek és az elmúlt másfél évtizednek ugyanaz a tanulsága: egyedül a könyvnek, ennek a vacak kis tárgynak van esélye a megmaradásra. Filmek, fotók elvesznek, márvány és acél szobrok szétveretnek, a könyv azonban ilyen-olyan könyvtárak mélyén túlélheti a selejtezéseket és tűzvészeket.”
Igen, egyetértek. Köszönet, Spiró György.