Epilógus

Írta: Vitányi Iván


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 256



Epilógus
Naplójegyzet, 1995 november

Hát megvolt. Már megint kicsit furcsa érzések kavarognak bennem... Kicsit „dezsavű”... Mint nyolcvanhétben a termelési gyakorlat után, vagy nyolcvannyolcban a diploma bankett után. Ez már így van. Vele mindig akkor találkozom rendszeresen, amikor nem kéne. Pontosabban, amikor szerettem volna, akkor nem.

Na ez kicsit zavaros. De hát sajnos az eset – mint mondtam – kissé felkavart. Annyi történt csak, hogy az államvizsga, meg a diploma ürügyén kisebb házibulit tartottunk a Seffernél (–eredetileg neve kicsit kacifántosabb, csak ezt senki nem bírja kimondani). Én meg – tisztára mint nyolcvanhét-nyolcvannyolcban – nem bírtam a szemem levenni róla. Gyönyörű volt, mint mindig. Minden mozdulata elegáns, finom, szép, vibráló és intelligens. Sajnos ilyenkor az ember pontosan tudja, miért volt belé szerelmes, de az ilyenkor nem látszik, hogy miért is szakítottunk. És ilyenkor rengeteg emlék tolul föl. A Főiskoláról, ahol ugyanígy gyönyörködtem ugyanebben, és ugyanígy nem tudtam levenni róla a szemem. Meg persze arról a másfél évről, amit így–úgy, de együtt töltöttünk. És a végén, ahogy nyújtanám a perceket. Mint saját novellám hőse a vonaton. Már ott áll kabátban, öltözünk mi is. Seffer kikísér –hol a kapukulcs... Búcsú, puszi, kézfogás, –finom volt a bifsztek. – Jó a kerítés... –Á, még nincs kész... Kint vagyunk az utcán. –Hál istennek lejtős, nem kell tolni... Tényleg nem indul. Begurítom. Leáll. Megint. Az idő nekem dolgozik. Nem tudom, mire várok. Mi lehet itt még, és minek kéne lenni. Jó lenne-e, ha lenne valami? Kell-e az nekem, akarnám-e, hogy ne így történjen, ahogy fog? Nem. Persze, hogy nem, majd ha hülye lennék. Ez lefutott meccs, most már más lapok vannak, amikkel boldogan játszom, semmit sem sírok vissza. Nekem így jó. Jobb, mint úgy lett volna. –azt hiszem, de tényleg komolyan hiszem– És mégis. Párás az ablak, le kell törölni. Jön lefelé (ő följebb állt meg). Intek, bár biztos nem látja. Nem látja, talán tudja. Előz. Integetünk. Előttem kerülgeti a gödröket. Én ugyanazzal a csotrogánnyal vagyok, amiben még ő is annyit ült. Még kétszáz méter, aztán nincs több egyetem, nincs több előadás, nincs több vizsga, nincs több kötelező találkozás. Magunktól meg nem fogunk. Esetleg pár év múlva majd karácsonykor. Úgy sincs beszélnivalónk. Amiről kellene úgysem fogunk soha, ennek így kell lenni. Másról meg fölösleges. Itt a sarok. Átmegyünk a hídon. Indexelünk: ő jobbra, én balra. A fénypont eltűnik a tükörből. Látom, ahogy eltűnik a pont az Árpád hídnál a buszmegálló felé, nyolcvanhétben, meg látom ahogy eltűnik a drapp kabát a peron végén a novellámban. És jön a sötét nyíltpálya.