Entellektüel-népkonyhák
A népkonyhának már a gondolata is kínos az entellektüel számára. Elvégre milyen jogon nevezi magát értelmiséginek, aki képtelen fenntartani magát, és még a kultúrára sem futja? Tanult emberek, több diplomával, alacsony fizetéssel? Ki érti ezt?
E fenti anomáliára mindig születnek – általában kormányzati ciklusonként eltérő – magyarázatok, ámde, mint tudjuk, szavakkal nem lehet üres hasakat megtömni. Netán mégis? Ne feledkezzünk meg az ún. „bújtatott népkonyhákról”, ahol a mindenféle értelemben kiéhezett értelmiségit, ásványvíz, pogácsa, szerencsésebb esetben minőségi borok is várják. Nevezetesen a kiállítás-megnyitókon és a könyvbemutatókon.
Eme exkluzív népkonyhák etikettje igen szigorú. Ami a színházlátogatásnál kötelező, az itt kerülendő! A népkonyhai rendezvényen a ruházat lehet elegáns, de semmiképpen sem márkás. A fodrásznak még a tájékára se tévedjünk, szoláriumozás, napozás pedig egyenesen tilos!
Már a megjelenésünkkel, testtartásunkkal, igazolnunk kell, nekünk itt helyünk van. Tátongó bevásárlószatyorral érkezni udvariatlanság, még akkor is, ha az elénk tálalt finomságok az aznapi reggelink, ebédünk és vacsoránk is egyben.
A gyakorlott népkonyha látogató mindig felkészül az adott író/költő, vagy képzőművész munkásságából és alkalmas pillanatban hozzászól a témához. Arra persze ügyeljünk, hogy a szereplési vágyunk őrlángon működjön.
A még gyakorlottabbak az est végén, a kötetlen beszélgetéskor (és borozáskor) ismert szerzők kevésbé ismert műveire tereli a szót (pl. Rejtő Jenő versei, Ady novellái, Petőfi Tigris és hiéna c. drámája), vagy pedig a méltatlanul elfeledett tehetségekre (Kiss József, Drumár János, Joseph Sheridan Le Fanu stb.).
Persze elengedhetetlen, hogy végül összebarátkozzunk az est szervezőivel és a meghívott vendéggel. Amennyiben szeretnénk, hogy a kultúra asztaláról a jövőben is – lehetőleg ehető – morzsák hulljanak az ölünkbe…
Első közlés: 2016. Kláris