Emlékezés Litván Péterre
Írta: Nagy Andrea
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 305
Emlékezés Litván Péterre
Péter 2018. január 23-án kedden, a Mars vagy Árész Isten hatáskörébe tartozó napon meghalt
(1962. február 22-én csütörtökön, jupiteri azaz zeuszi napon született – hogy jön ide Árész és Zeusz, ezt a későbbiekben elmondom).
Halála után érezhetővé vált, hogy a szorosabb ismeretségi körben szinte mindenkinek van egy saját Pétere – ki-ki nagyon közel érezte magához, többen mondják őt a legjobb barátjuknak.
Szerteágazó tevékenységét nem fogom tudni a teljesség igényével áttekinteni, így azokra szorítkozom inkább, melyekben aktívabban részt vettem. Nem térek ki nagyon fontos mozzanatokra és időszakokra, a családjával az akkori NDK-ban töltött általános iskolás évekre, a Cseresorozatban, az RS9 Színházban, a Merlin Színházban és a Hejettes Szomlyazókkal folytatott írói, előadói, összművészeti alkotótevékenységre (nem részletezem a hazai és külföldi fesztiválokat, happeningeket, konferenciákat, ahol előadóként vagy szervezőként vett részt a pezsgésben, a kiadványokat, melyeket szerkesztett, a lapokat, melyeknél dolgozott, és pályáján, magánéletében nagyon fontos személyekre sem tudok kitérni, emlékezésem szubjektív és nem annyira adatközlő jellege miatt. (Szerkesztő volt egy ideig a 2000-nél is, ahonnan politikai vita miatt csupa pirossal aláhúzták a cikkét, így kellett távoznia) de mindenképp meg kell említenem édesapját, Litván Gábor zeneszerzőt, akivel egész életükben közösen dolgoztak.
Kedélyes, vállaltan és felvállaltan nem problémamentes, „dinasztikus” együttműködés tanúja és alkotótársa lehettem én is sokakkal együtt. (Az apai nagyapáról, Litván Józsefről.
Életem első és máig egyetlen rendezését a Zsivágó kávéházban adtunk elő néhány éve „Hogy nézel ki?” címmel. A jelenet Litván Józsefnek, Péter nagyapjának visszaemlékezése alapján készült, aki visszatért a mautthauseni koncentrációs táborból. A három fiából kettőt Péter és fia, Ádám alakított.) (Péter apai nagymamája Auschwitzban halt meg).
Az utóbbi tíz évben a Jósika utcai lakás „fészekmelegében” Péter húgának, Erikának a kamarazenekari próbákról ott maradt kottaállványai, az ott lévő hangszerek között zajlottak az előadó-beszélgető estek, ahol a „Litvánok” és az „Erdélyek” komoly szellemi magot képeztek az odamágneseződő barátok, alkotók, akadékoskodók, szimpatizálók, ellenszenvezők, elismerők és elutasítók számára. A Jósika utca mindezen vendégek előtt nyitva állt. Később, Gábor halála után Péter kivitte a találkozókat kávéházakba, így sokszor zajlottak a körúton a sajátos légkörű kávéházi estek, ahol egy-egy témához kapcsolódva lehetett felkészülni önálló szellemi termékkel, művel, vagy műismertetéssel, saját jelenetekkel.
Péter édesanyja Wéninger Edit operaénekesnő, édesapja, mint említettem,Litván Gábor zeneszerző és karmester volt. Mikor 22 évvel ezelőtt megismerkedtem Péterrel, és feltettem neki a kérdést: édesanyád is zsidó családból származik? Azt felelte : inkább az ellenkezője– és nevettünk.
Péter világbeli helyzetéhez én azt gondolom, nagyon is hozzájárul ez a – kívülről belsővé vált –feszültség, két világszemlélet (melyeknek ellentéteit mesterségesen élezik az „oszd meg és uralkodj” elve szerint) metszéspontjában, „nyughatatlan, zseniális izgága zsidóként” (ahogy egyszer Ferenczi László jellemezte Jézust ) mélyen hívő katolikusnak lenni.
Nagy, egymásnak feszülő erők és konfliktusok fűtik őt mint drámaírót és megjelenítőt, aki a mozgások, dinamikák keresője, s maga is nem csak ösztönösen, de tudatosan mozgató akar lenni.
Az alapot Istenben, és a Kant-féle jóakaratban találja, mely nem az eredményre, a sikerre néz, hanem egyetlen célja a felismert jó nevében tenni. Ebben az apai szemlélet is folytatását leli, (egyszer Gábor felcsattant egy beszélgetés során: „a siker mióta esztétikai kritérium?”) ugyanakkor nem egy szentet kell elképzelni az írásom nyomán, hanem a saját magát olykor Falstaffként, Calibanként is aposztrofáló, olykor önmagával is viaskodó, saját őserejét néha megvető vagy elfojtó, a megélés és a kiélés, tisztaság és szolgálat kérdéseibe újra meg újra belegabalyodó, önmagát az élet legkülönfélébb aspektusainak az esetlenség felvállalásával odaadó embert. (Mások esetlenségei nem egyszer különös módon váltak bontakozásokká a közelében).
Péter a bölcsész közegekben némileg hírhedtté vált, sokan tartották kötekedőnek. Péter egyik alapgondolata volt, hogy a kis forma visszahat a nagy formára, ezért nem érdekelte a „társadalom megváltoztatása” és hasonlók, hanem a saját közegben, a legközvetlenebb módon hozott létre kulturális atmoszférát. A szakma elismerte nagy tudását, de Péter nem tudott mit kezdeni a „csípésrend” fordítottjával sem, a „mosoly és elismerésrendekkel”, s még kevésbé azokkal a közegekkel, ahol ezek mögött az egymás hátbatámadása is bevett gyakorlat. Ennek csak részben volt az oka vérmérséklete, illetve az önkifejezés elfojtására való képtelensége, még kevésbé öncentrikus tetszelgés az „őszinte ember” szerepében - tudatosan mondta, kiabálta ki azokat a dolgokat, melyeket az adott helyzetben senki nem tartott „ildomosnak” mondani - ugyanis Péter a már korábban említett kis forma-nagy forma elv alapján azt gondolta, hogy a háború ellen ez a leghatásosabb küzdelem személyes szinten – azaz a konfliktusokat ott és akkor kell felszínre hozni, akár felszínre robbantani, ahol vannak, kicsiben, és így kevesebb lesz az elfojtás, és nagy robbanás.
Brilliáns előadást tartott például a Shakespeare Bizottságban, ahol egyúttal alaposan elmarasztalta a Bizottság tevékenységét, és az új Shakespeare fordításokat, melyeket indokolatlannak érzett, alighanem a sztárfordítók füle hallatára. Azt gondolta, hogy küzdjön meg mind a színész, mind a néző Arany nyelvezetével - itt újra Gábor szavai jutnak eszembe: „a siker mióta esztétikai kritérium” és hát igen, a honorárium nem lehet elég ok egy íztelenebb „megoldásra”,illetve ha elég ok, akkor a vezető értelmiséggel együtt bajban vagyunk. Azt nem tudta elképzelni, hogy az ő mércéje szerint íztelen, gyenge fordítást alkotója nagyszerűnek véli. Egyáltalán, nagyon ellene volt a minősítéseknek, akár jóknak, akár rosszaknak – azt gondolta, hogy a minősítések elvonják a figyelmet a jelenségről magáról. Amikor vitázott, azt jelenségek elemző elutasításával tette.- Másik közelmúltbeli eset, amikor a Bálintházban a tisztelői és rajongói körében beszédet mondó Heller Ágnes szavaival nem értett egyet, aminek nyíltan hangot adott, nagy megütközést kiváltva. És egészen biztosan mondhatom, a cél nem a hatás volt, Péter egyszerűen képtelen volt a tekintély általi delejezettségből nem kirángatni, kitoporzékolni, és önálló gondolkodásra buzdítani az adott közeget.
Az utóbbi évtizedben felerősödött vállalásainak szolgálat jellege, összefüggésben egyre mélyülő katolicizmusával, ami persze nem jelenti azt, hogy szűkebb vallásos közösségekben szokatlan szenvedélyessége, alapossága, és nagy tudással megközelített tenni akarása miatt nem találta olykor ajtón kívül magát ezen a területen is – ezzel együtt az egyház alapjait soha nem kérdőjelezte meg, a külső kritikával szemben legalább olyan szenvedéllyel védte. (A „megoldás” szót utálta, a hitleri végső megoldással” hangzott egybe a számára, de megörült az általam javasolt „oldás” kifejezésnek, mint ahogy a tökéletesség görcse helyett a teljesség felé mozdulás-mozgás volt számára alapvető működés – rendkívül türelmes volt a tökéletlenségekkel, elakadásokkal kapcsolatban, egyedül a „fals” volt számára tűrhetetlen – ne felejtsük el a zenész szülőket, fizikailag sértette fülét, lényét a fals hang. Az emberi kommunikációs formákat zeneileg is megélte, és a hamis hangok hihetetlen szenvedést okoztak neki, ebből fakadt érzésem szerint néhányak által
„kötekedőnek” minősített viselkedése, kirobbanásai.
A zsidósághoz való viszonyát még több feszültség jellemezte, mint a katolicizmusát. Édesapjával együtt a baloldali klisék jó részét „áporodottnak” ítélték. „Van azonban e roppant értékvesztés közepette is ...két legenda, amihez hívei foggal-körömmel ragaszkodnak, amit tehát értéknek és sajátjuknak élnek meg, és ami emiatt alkalmas lenne feláldozásra: a törzsökösség Turul-identitása és az értelmiség világpolgársága. Ez az a két nagy családi - nagycsaládi – nimbusz, mely meghatározza szellemiségünket és átjárja mindennapjainkat. Kívánhatja-e egy modern értelmiségi, hogy mélymagyar felebarátja lemondjon a maga Turul-identitásáról, amikor ő sosem mondana le arról, ami neki érték - a világpolgárságáról? Nem kívánhatja. És hol van az az abszolút ítélőszék, mely kimondaná, hogy a Turul-monda rosszabb dolog, mint a világpolgárság? Hiszen mindkettő csodálatos. Jelen kultuszában azonban mindkettő identitás-pótszer, és mindkettő olyan, amit - pótszerként - a másik léte felé érzett rosszallás tart életben.” írja Péter Radnóti Sándor "A barátság filozófiája" című írására adott válaszában. Az áldozat kultuszt Péter nagyon határozottan elutasította, de a semlegesítő, a bűnt és bűnösöket relativizáló hangokat sem tűrte. Ezt sokan nem értették, időnként attól tartott, hogy feljelentik antiszemitizmus vádjával valamely vita kapcsán, máskor meg a zsidóság okán közösítették ki, vagy „szűrték meg” jobboldali közegekben. Az inkább konzervatív gondolkodású (de liberális érzelmű) Péter édesapjával oratóriumot írt Szenes Hannáról, a II világháború hősnőjéről, aki naiv, életvidám, szépreményű fiatal lányból az üldözöttségre cselekvően reagáló, bátor harcos, pilóta és kínhalált szenvedő mártír lesz.
Lehetetlen felsorolni az általa a közelmúltban is szerkesztett kiadványokat, műsorokat, eseményeket, a Hajógyári Szigeten évtizedekig való jelenlét összes savát borsát (Diogenész hordójától a a kérdezős játékig, ahol a görög Istenek jelleme, életének mozzanatai alapján összeállított kérdésekkel – angolul, németül, franciául, olaszul...- próbálta kitalálni a látogató születésének napját, melyből emlékezetes beszélgetések, játékos önfelfedezés lett, és a fesztiválról hazavitt maradandó élmény.(Néhány példa a kérdésekre Péter Mitológiai tipológia című befejezetlen művéből: „Szeléné 1. Az éjszaka úrnője. Éjszakai vagy nappali ember vagy-e? 2.
Tovább adja a nap fényét. Kezdeményező vagy inkább továbbvivő természetű vagy-e? 3. Nem a részletekben, hanem a vízióban nyilvánul meg elsődlegesen. A teljes kép igézetében élsz-e inkább, vagy a részletekében? 4. Bele lehet nézni, nem úgy, mint a napba. Barátságos vagy-e azokhoz, akik
feléd fordulnak. 5. Fogadja a halottak lelkét. Milyen a viszonyod a halálhoz? Félsz-e tőle vagy elfogadást érzel-e vele szemben?”)
Végül a legutóbbi kezdeményezésre térek ki, - a Vasárnapi Iskola keretében baráti összejöveteleket tartottunk (ami Péter halála után is folytatódik), a fentebb már leírt, „litvános” hangszerelésben, ahol Péter az általa kidolgozás alatt lévő, befejezetlen Mitológiai tipológia köré csoportosította a témákat. Az asztrológiát határozottan elutasította, viszont „Európa bölcsőjének”, a görögségnek az archetípusokra vonatkozó szemléletét be akarta emelni a keresztény gondolkodásba, a kettő szintézisét érezte eléggé elevennek és életet adónak egy kulturális és szellemi megújulás számára. Így a hét napjainak latin nevei alapján, a latin alakokat visszavezetve görög megfelelőjükre, a hétfő a Hold,(Szelené) kedd Árész, szerda Hermész, csütörtök Zeusz, péntek Aphrodité, szombat Kronosz (illetve a Titánok) és Vasárnap Apolló napja. Az Istenek jelleme és életeseményei alapján csoportosította az alkotókat illetve jelenségeket. „Ennek a mitológiai tipológiának sajátja, hogy az embert önmagánál magasabbhoz méri, nem saját hibái mentén akarja behatárolni, és nem
páciensnek tekinti, mint a pszichológiai tipológiák, karakterológiák. Az istenek cselekedeteik, szenvedéseik és gyarlóságaik árnyalataival maguk jelentik a karakter-együttest, az étoszt, a szülőiséget, mely az ezen étosz méhében táplált halandót ocsúdni engedi. Ógörögül az étopoiosz – a karaktercsináló - a színész. A halandó az élet színpadán az istenthőst mint karaktert éli meg teljességében vagy leszűkítve, eltorzítva, rájátszva, ripacskodva. Tehát nem egyszerűen kiszolgáltatva, hanem saját akarata szerint bánva a kapott tehetséggel. A híres vagy hírhedt személyiség történelmi nyomatékának része, hogy ez nála markánsan, ikon-szerűen történik.” (Litván Péter: Mitológiai tipológia) A Vasárnapi Iskola vezetését Péter az utóbbi időben átadta, mert abban látott további „mozgási” lehetőséget – számára nem a saját személye, hanem a feladat volt előtérben.
Mindannyiunk vesztesége mérhetetlen, akik szerettük, Péter innen nézve túl korán ment el, de meg kell említenem azokat, akiké a legnagyobb, a „Bohémélet” egyáltalán nem szürke eminenciását, Péter feleségét, Valit, aki nélkül ez a bohémélet valószínűleg még rövidebb lett volna, és fiát, Ádámot, akivel egy átlagos apa-fiú kapcsolaton messze túlmenő szellemi közösségben élt az édesapja. Ádám litvános feladattudattal és összeszedettséggel áll a változtathatatlan elé. Szeretettel, hálával, részvéttel állunk mellettük.
Péter számomra egyik legszebb gondolatmenetével zárom soraimat: „A barátságnál még ezen a szinten sem helyénvaló választásról beszélni. Mert a barátság nem olyan létfenntartó szükséglet, mint a párkapcsolat, nincsenek is társkereső irodák, melyek a barátságra építenék profiljukat. Ha nincs fogékony személy egy halmazban, például egy iskolai osztályban, akkor nincs az a választás, mely barátságot tudna teremteni, és marad a sivár magányosság. A barátság nem választás kérdése, hanem kegyelmi adomány: az egymásratalálás, az egymás iránti fogékonyság csodája, annak a
csodája, hogy egymásnak teremttettek, akik barátok tudnak lenni.”
(A temetésre 2018. február 9-én, 12:45.kor kerül sor az Új Köztemetőben. A megelőző napon, 2018. február 8-án, 18 órakor gyászmisét tartanak az elhunyt emlékére a Terézvárosi Templomban. Szerk.)
Litván Péter életrajza és az A Hetedikben megjelent írásai